Riportok a kanadai vadonból

MOST  ISMÉT hosszabb időre elhallgatok, mert ma innen is tovább hajtom az állataimat másik pusztaságra: egy olyan helyre, ahol nincs internet. Mivel azonban nemrég többen is, privát levélben érdeklődtek a múltam iránt, hisz a gugli és a vikipédia elég hézagosan s főleg pontatlanul közöl rólam – például nekem tulajdonítja a Bűvös vadász klasszikus opera eléneklését, amihez semmi közöm (ez valószínűleg abból jött, hogy az algoritmusában összeadódott a „vadászat”, és a „rockopera”) – miközben kihagy elég sok valódi szerepemet. Ezek az újonnan kötött FBbarátságok köteleznek hát engem, hogy kérésüknek eleget téve, adjak magamról „életrajzot”. De mivel rajzolni még egy pálcikaembert sem tudok, inkább szavakban teszem az eszem. És nem árt, ha magam is tisztában vagyok a megtett úttal, hogy innentől már csak egy pontra szegezzem a tekintetem – az irodalomra.

Színészként szereztem diplomát, először a vajdasági szülőföldemen játszottam, majd Szabadka és Újvidék után 1986-ban áttelepültem Magyarországra. Több vidéki város színházban játszottam jelentős drámai szerepeket, a kétezres évek elején pedig a budapesti Vígszínház tagja voltam, ahonnan 2008-ban távoztam. Utána Kanadában töltöttem fél évet, visszatérve onnan, a vélt írói képességemhez megfelelő tudást akartam szerezni: két éven át minden nap nyolc órát a könyvtárak olvasótermében töltöttem, és igényes, valódi irodalmat olvasva igyekeztem elsajátítani a kreatív írás tudományát. Mindehhez némi előismereteket jelentett az a nyolc vadász- és útikönyv, amelyek korábban jelentek meg a tollamból, s keltek el könyvenként több ezres példányban. Az elmúlt három évben tíz novellámat hozta az ÉS; ez év áprilisában a Két kanadai napom és egy holdam volt; az október ötödikei számban pedig a Bla-bla-bla-bla című elbeszélésemet, melyek szintén az utazásaimról szólnak. A Thriller című drámám idén első díjat nyert a Szabadkai Népszínház Drámapályázatán. Nem sok, de azért valamivel több filmszerepem volt, mint arról a vikipédia tud, például jugoszláv koromba címszerepet játszottam A késdobáló című filmben, partnereként a remek Ladik Katinak, és az ugyanott készült A fajkutyák ideje című tévéfilmben is játszottam. Magyarországon pedig a Vadon című András Ferenc filmben volt egy nekem jól álló epizódszerepem – az erdei zsivány, a becsületért harcoló gyilkos voltam. Nagy szerepem volt a Kalász István könyvéből készült Ritter napja című tévéfilmben is, és két krimisorozatban lőttek le, mint elvetemült bűnözőt: a Tűzvonalban, és a Hacktion-ban; és ugyanígy pár hétig rosszfiú lehettem többször a napi sorozatokban. Ennyi röviden a szakmai életrajzom, meg az a kábé hatvan színpadi szerep.

Két házasságból két gyönyörű leányom van, egyik felől két unoka; házasságon kívüli két fiú, egyik helyen egy unoka (életem családi része ily rövidre baszott, bocs, elütés, szabott).

A Holdvilágnézet című, jövőre megjelenő regényem, egy albinizmusban szenvedő ember életének közel hatvan esztendejét meséli el, mely genetikai betegség ez esetben metafora is. A fő alakot, a fehér bőr színének paradox „mássága” készteti arra, hogy a világot bejárva keresse identitását, s megnyugvást végül mégis a szülőföldjén találjon. A regény minden helyszínét láttam, és a történetek szereplőinek többségét ismerem, küllemi megjelenésükről sok részletet tudok, ezt a művet (ha majd megjelenik) mégsem kell másnak tekinteni, mint fikciónak; az események részleges emlékekre épülő rekonstrukciójának – kalandregénynek. Utazási kaland a múltamban, a helyeken, ahol jártam, ahol minden úgy történt, amiként megírtam – vagy majdnem úgy – hisz az ember felejt, s egyéb körülmények rejtik el a múltat. Mivel „Lucifer” a főhőst mindig új utakra vezeti – ha nem is tolakodóan, inkább szövegbéli játékosságból – helyenként intertextuális részek reflektálnak a történet fordulataira Madách, Az ember tragédiája című drámájából. A regény utolsó negyedében pedig egy másik hang szólal meg, MÁS bőrszínű meséli el, hogy milyennek látta a világutazót ő, aki soha ki nem tette lábát a szülővárosából. Kettejük találkozásának metszéspontja szikráztatja meg, s gyújtja be a történetet, és keresi a választ arra is, hogy miként lehet tovább élni egy önvédelemből elkövetett emberölés után, amikor bár a bíróság felmentést ad, de felmentést kap-e a gyilkos – önmagától.

Meggyőződésem, hogy ez a regényem sokakat érdeklő írásmű, és a történetemet élő nyelvezettel szólaltatom meg. Az pedig, hogy a nemzeti kulturális alap egy kalap szart sem ér, hisz elutasította a könyvem támogatását, csak azt jelenti, hogy továbbra sem vagyok elkötelezve, se a Fidesz, se a véemesz, de semelyik szárláda párt felé sem. A regényem pedig majd egyszer úgyis megjelenik.

Közben van két másik regényem, a Vörös Nap is ott van egy nagyhírű magyar kiadónál, egyet pedig most fogom negyedszer átírni. Ezért IS fogok most hallgatni, hogy elmélyülhessek saját írói világomban, és ne figyeljek más célra, csak a tökéletességre. Üdvözök mindenkit:

Nomád Földi László

KÉT  HÓNAPIG nomádkodtam a szülőföldemen. Az itteniek nehéz természetű TERMÉSZETI embernek mondanak, ahogy az összes előző helyen – de hát „nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Köszönök pedig mindenkinek, “jónapot, szomszéd”, csak beszélgetni nem állok le velük. Erre mondják, hogy nagyképű, pedig csak őszinte. Az érdekes életű régi ismerősök története érdekel, velük leállok beszélgetni, vagy azokat magam keresem fel, hogy meséljenek az életükről. A faluszéli prosti például, az igen: az ő élete érdekel. El is szoktam menni. Értsd jól: el szoktam hozzá menni – beszélgetni. Kristály-nő, tetőtől talpig: bele lehet látni a lelke mélyéig. Nemhogy hazudni, de még tettetni sem tud – legfeljebb talán MUNKA KÖZBEN, ha úgy kell csinálnia, mintha neki is jó lenne. Hozzá se nyúltam, de látszik, hogy milyen finom a bőre. Mintha valami erotikus játék közben megnyúzták volna, és az idegei mind szabadon volnának, védtelenül. Bonyolult lélek, nem olyan pokróc lelkű, mint a (most ide képzelek néhány nevet).

A többség szemében már gyerekkorom óta én vagyok a falu bolondja. E két hónap alatt is nemegyszer megkérdeztem magamtól: vajon én vagyok őrült, hogy nem azt tartom fontosnak, amit a többség; hogy olyasmit látok, ami másoknak teljesen elfogadható és természetes- - - vagy azok az őrültek, akik véghezviszik azt, amit látok. De az emberek teljes léleknyugalommal viszik véghez ezeket a dolgokat, és biztosak abban, hogy amit csinálnak, az  okés – úgyhogy nehéz őket őrültnek tartanom, tehát marad az első változat. Márpedig önmagamat normálisnak tartom, még ha azok a normák el is térnek az itteniekétől. Nem hiszem, hogy megőrültem volna, pedig a sok mellőzés, és a könyvkiadók bicskanyitogatóan gőgös viszonyulása még okot is adhatna erre; nem, nem vagyok őrült, hisz tisztán, világosan és logikusan gondolkodom – íme a bizonyság: amit írok. De nem kuncsorgok senki szeretetéért – és ez talán már kóros. Aki elfogad így, ha nem – nem fogom felnyiszálni az ereimet. És nem mosolygok senkire, csak azért, hogy tessek neki, de sok emberre mosolygok, akit szeretek. Különcnek mondanak, aki indokolatlanul magabiztos, aki felettébb hajlik a gúnyra, és szándékosan provokálja környezetét a kinyilatkoztatásaival, amelyeknek minden bizonnyal az a céljuk, hogy kényelmetlen érzéseket keltsenek abban, aki hallja. Minden, amit teszek és mondok, egyértelműen jelzi, hol állok, és hol nem, de ha mégis valahol: az a senki földje. Az ápolatlannak látszó külsőm, és soha meg nem fésült hajam: ezek az életem leghűbb tanúi. És a szarkalábaimba elbújt szarkazmus. Ilyen vagyok. Nem nektek vagyok ilyen, nem is magamnak, hanem egy Magasabb Valónak, akinek olyan formája van, mint a Természetnek. nfl

VITAM  ET  SANGVINEM (nagyon SZABADos fordításban: szangvinikus és VÉRRE menő  VITÁM anyámmal, a TERMÉSZETRŐL). A csantavéri háza előtt három nyírfa áll. Én ültettem, még 30 évvel ezelőtt. Ilyenkor ősszel lehull a levele: mintha arannyal volna terítve az alja. Csakhogy ez szebb az aranynál. És anyám minden ősszel, ha ott vagyok nála (most is, még pár napig), hogy: szedjem föl az avar, és vigyem a szemétdombra. Szemééétreee?? Disznók elé gyöngyöt? Miért, anyám? Hát, mert mit szólnak a szomszédok. Ki nem szarja le a szomszédokat, nézzék a saját házuk elejét, ahol leselejtezett autógumiból van a virágtartó. Nekik az a szép. Nekem meg a sárga avar szép, igenis az, és rosszul fogalmaztam, hogy olyan, mint az arany, mert az aranyat utálom. A szomszéd nyakában ott a vastag aranylánc, kezén meg a Kennedy arcképét ábrázoló pecsétgyűrű, amit 1963-ban dobtak piacra, hogy a lelőtt elnökből is üzletet csináljanak. A szomszédnak az is szép. De ő, a gyönyörű, sárga avart elviszi a szemétre. És anyán, neked ez a példa, ez a minta? Erre anyám: de hát a szél átfújja a mi avarunkat is az ő felére. És ha átfújja?! Nem én fújom át, nincs olyan erős tüdőm! A szél – az a Természet. Miként  a sárga avar is az. És ami természetes – az szép. nfl

F E L R I A D T A M. Hajnal van. Valamit álmodtam. Már megint. A pszicho-analitikusok szokásos választéka szerint álmodtam: zuhanás, sikoly, lelassult mozgás, menekülés, menekülni nem tudás. Aztán a szokásos színész-kórkép: szövegnemtudás, nagy nyilvánosság előtti leégés. Tegnap Luciferrel álmodtam, ma hajnalban meg én voltam Lucifer. Álmomban a hajdani kedvenc szerepem szövegével bajlódtam. Melyik kolléga ne ismerné ezt a helyzetet, amikor ott állsz a színpadon, és nem tudod, hogy mit kell mondanod. A pszichiátrián megfestetik az elmebetegek álmait. Én ma is megírom.

De előtte felkelek és kimegyek a fürdőszobába. Becsukom magam mögött az ajtót. Hallgatózom. Semmi. Csend van. Mi bajod? kérdezi a tükörtől a szemem. A tükör nem válaszol. Pillanatra elém villan egy régi barátom tegnapi posztja, ahol egy gyerek és egy felnőtt táncolja el azt, mintha „találkozás egy fiatalemberrel” lenne, vagyis saját gyerekkori önmagával, mindezt egy képzelt tükör előtt játszva el. De nem, én már nem vagyok gyerek. Akkor meg mi van velem? Türelmetlen vagyok. Türelmetlen író. Az vagyok-e valóban? Egyik világból, a színházból kikerültem, de nem kerültem be másik világba, az írók közé. Hanem mint egy nukleáris hulladékot szállító hajó, amelyet egy kikötő sem enged kikötni, hánykolódom a két világ közötti semmiben. Nem akarok kamuzni – nem hiányzik a színház. Csak az, ami azzal jár: hogy ott estéről estére kijátszhattam magamból az érzelmi hulladékot. És mivel ez nincs, ezen a fórumon teszem, íróként. Persze, az ikrek jegyében születettek kettőssége is bennem van, csakhogy ezek egymással szembe forduló tulajdonságok: intro- író, és extro- színész – egy testbe kényszerítve. Az írók kötelezőnek tartják magukra nézve a becsületességet, a nem-hatalomhoz-húzást, miközben köztü(n)k is ugyanannyi a jellemfogyatékos, mint a színészek és rendezők közt, meg a cipőfelsőrész-készítők meg a kubikusok közt, meg a satöbbik közt. Mert az csak tévhit, hogy a nagy művész nagy ember is, és nem ugyanolyan gyarló, mint akárki. Sziveri Jancsi ellen még sikeres, befutott írók is petíciót írtak, meg fúrták, hogy leváltassák a főszerkesztői helyéről, és csak páran álltak ki mellette annak idején, elsősorban EP (ezért is bocsátottam meg neki a hazugságbeszéd fényezését).

Nézem a tükröt, de az nem válaszol. A hajam csapzottan lóg a homlokomba, izzadság csurog végig a szemhéjamon. Természetellenes ez az időjárás, de valószínűleg inkább az idegtől izzadok. Olyan ez a november, mintha nyár lenne, közben meg nyakunkon a globális felbaszás. Megnyitom a csapot, hallgatom a csobogást. Megmosakodom. Miközben törölközöm, ismét belenézek a tükörbe. Hihetetlenül éber véreres szempár mered rám, az arcom eltorzult, sápadtabb még a szokásosnál is. A szemem alatt zöldes árnyékok. A hajam meg csimbókokba ragadt össze. Undorító. Összeszorítom a fogam. Kimegyek a fürdőszobából, vissza a hálóba. Az ablakhoz indulok, hogy kinyissam, de a szoba közepén eszembe jut, hogy már nyitva van. Félrehúzom a függönyt. A sötét háztetők fölött világosodni kezd az ég, mint egy vidám végzet. nfl

A B S Z T I N E N C I A. Lucifer alapjában véve egy rokonszenves fiatalember volt, mosolygott. Pincérnek volt öltözve. De hát a pincérek is gyakran mosolyognak, legalábbis külföldön. Fehér ingben és fekete nadrágban állt mellettem, de a nadrágzsebéből kilógott a kendő, ami mégis némi trehányságot jelentett. „Az itallapot kérem,” utasítottam. „Máris”, mondta Lucifer udvarias hangon, és itallapot nyomott a kezembe, miközben arról beszélt, hogy a lap élén látható kétezres aszú az évszázad bora volt, a konyak a dél-franciaországi erdőkből hozatott hordókban érlelődött százhúsz esztendeig, a pezsgőjüket Törley József személyesen hozta Champange környékéről, és ajándékba adott belőle százhúsz hektóval a földijének, a szintén csantavéri születésű Hernyák Lacinak, aki Etyek környékén érlelte százhúsz évig. „És ezek közül melyiket ajánlja, kérdeztem sürgetve, mert már nagyon ihatnom kellett. És akkor Lucifer udvarias bocsánatkéréssel kivette kezemből a gótikus betűkkel nyomtatott itallapot, és a ceruzájával villámgyorsan kihúzta a lapon szereplő összes italt. Csak az maradt meg, felül: ITALLAP. „Akkor mért hiteget engem, hogy ez van meg az, amikor semmi sincs!” és már nyúltam a táskámba, hogy kirántsam a késem, és Allah akhbar felkiáltással elcsincsáljam Lucifer torkát- - -

Hirtelen felébredtem. És az álmom és valóság ez esetben alig különbözött, mindössze talán kissé felcserélődött. És Lucifer sem volt ÚGY jelen, csak mégis, vagy nem is tudom. nfl

BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem. BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem BEFEJEZTEM befejeztem. Már több függőségemmel szakítottam – most az írói szenvedélyemről fogok lejönni. Sziasztok, köszi az eddigieket. nfl

NEM  AKAROK hazudni, hogy nem félek a haláltól. De hátha a halál nem is tudott követni engem, elvesztette a nyomom, mint a bajor véreb, ha leesik az eső. Nem tudja majd Halál elvtárs, hogy éppen hol járok, jön értem a fekete autó, csengőfrásszal vagy kopogással, oszt jól pofára esik, mert nem talál a hülye Halál. Majd magához akar szólítani az Úr – aki korábban elvtárs volt, csak a kor szavára váltotta át magát a rendszer másik oldalára –, magához szólít, talán éppen olyan hangon, mint színész koromban az ügyelő, sürgetőn, hogy a művész urat várjuk a megha(j)lási jelenethez, siess bazmeg, mert lekésel! Lehet, hogy éppen így lesz, mert amiről nem tudjuk, hogy milyen, az éppenséggel lehet ilyen is. Szóval jól át lesz ssszva a Halál feje, mert keres engem a sok előző helyen, még a halál ssszán is, de nem talál, aztán legyint a hülye Halál, hogy ha nem talál, hát nem talál! És feláll, és elmegy, és élve hagy mindörökre. De őszinténszólva erre a lehetőségre nem tennék nagy tétet, ha fogadni kéne. Pedig Kóma koma eljövetele nagy buli lenne. Mert az ember hiába járja a végét, az nem járja, hogy lássa is, hogy elérte, pedig az nagy elégtétel lenne az elveszett létért. Khárón ladikja felé vezető autópálya vajon ki van-e táblázva? Ahogy az alaszkai Elliot-úton már sokkal korábban ott volt a jelzés, hogy a Yukon ennyi meg ennyi mérföld. A holdbéli csónakost, aki vagyok, nem illik ám megtéveszteni! kellenének oda mindenféle táblák. Hogy jobbra hajts! jobbkéz szabály, vagy valami. Még jobb – a behajtani tilos! Vagy egy piros lámpa, hogy állj! ami ezt a megfáradt vándort elirányítaná. Valami jelzés – mert már rövidlátok is –, és ez a nyomorult vaksi rászorult a szemüvegre. Vagy hangjelzés, mint a vakoknak a gyalogátkelőnél, hogy: itt a Sztüx vize, készítse elő a stekszet az átkelésre. Mert kéri ám ama mitológiai ladikos faszi, aki átvisz a folyó túlsó partjára; amin az én izém átkel a folyó sötét vizén – a túlsó oldalra. nfl

EASY HEAVEN. Hajnal van, harmatos a fű ahol ülök, hátammal a kabinnak támaszkodva. A térdemen egy szétterített térkép. Összehúzott szemöldököm alatt nézem a térképet, aztán felemelem tekintetemet a hegyekre, aztán az égre. Az ég, mint a kék tenger, a horizonton rózsaszín lazacfelhők úsznak,  sötét felhőszigetek állnak mozdulatlanul. A térképen az áll, hogy a hófödte részen, ott fent van valahol Easy Heaven. A hírek szerint az valami indián falu. A reggeli napfény ferdén pásztázza az erdőt, az árnyékok még hosszúak, de ahogy múlik az idő, a fák lassacskán maguk alá húzzák az árnyékukat. Valami rovar döngicsél a lehajló ágak alatt. Egész nap a tájat nézem. Késő délután a fák ismét farkat kezdenek köveszteni. Óraműpontossággal megérkeznek a kanadai vadludak csapatai, hatalmas gajdolásuk el tudja sötétíteni az eget. Hatalmas felhőkben repülnek el a kabin felett, s leereszkednek a túlsó völgy tavának lúdbőrző vizére. De még mindig jönnek új csapatok, alábuknak, felemelkednek és tömegekben jönnek a kabin fölé, aztán eltűnnek mögöttem, csak hogy pár pillanat múlva egy másik csapat jöjjön a fenyvesek hegye fölött. Perceken keresztül nézem a ludak firkálását az égen. S közben a naplómba firkálok.

A nap a már hegygerinc felé közeledik. A füvön árnyék suhan, felpillantok: fehérfejű réti sas száll, árnyéka siklik a füvön. Mozdulatlan szárnnyal ereszkedik a völgy felé. Nézem, és már el akarom ereszteni, amikor a sas kigyullad a levegőben. És lezuhan az erdőbe. Félrelököm az ölemből a térképet, elindulok lefelé az úton. A lemenő napban elnyúlt póklábakon mozog az árnyékom. Odaérek. És akkor meglátom azt a magasfeszültségű vezetéket. Ennek szállt neki a sas, s holtan hullott le. Előző nap, amikor a préri felől jöttem, ez még nem volt itt, vagy csak nem vettem észre. Inkább a nem-volt-ittre tippelek, még ha nyomasztó is ez a gondolat.

Bemegyek az erdőbe, felveszem a megégett sast. Szaga, mint a perzselt disznóé. Visszafelé eltévedek, már jó ideje megyek, de sehol az út. Fogalmam sincs, hogy milyen irányba indultam el, és attól tartok, hogy körbe járok, és a végén ugyanoda jutok ki. És igen, az egyik mohos sziklán meglátom a saját nyomomat, nemrég már itt elhaladtam egyszer. Felidézem magamban, hogy mit tudok erről a szituról, hisz már tévedtem el máskor is. A fák törzsén lévő moha nem jelzi az északi irányt, itt nyirkos minden, itt minden oldalon egyforma moha tenyészik. Megpróbálok a fejemből kiverni minden fölösleges gondolatot, mert a pánik nem vezet sehova. Mert akkor csak fantomok ébrednek bennem, és azok még jobban összezavarnak. Kitörök a körből, de sehol az út, közben egy leégett fenyvesbe érkezem. Besötétedik, leülök, zihálok. A gumicsizmámat bámulom. Aztán hanyatt dőlök a koromfeketére pörkölődött mohaszőnyegen. Hogy majd reggel megkeresem az utat. Vastag pulóverben, és vízhatlan dzsekiben is szüntelen reszketek a hidegtől, alszom keveset, dideregve ébredek, bagolyhuhogásra, pörkölt fenyőszag van. Fölöttem nyüzsögve rajzanak a csillagok. Darabig még hanyatt fekve nézem az eget. Nemsokára feljön a hold. A szénszínű fakó fényben már ki lehet venni a csontujjú fák alakját.

A gerinc mögül kiemelkedő telihold sarkvidéki fénnyel világít, mint egy hatalmas, félszemű macska szeme a reflektorban. Megszólalnak a farkasok. Felállok, elindulok a gerinc irányába, föl-föl nézve a holdra, amely szelíden lóg a fenyves fölött, mint a megbízható alkalmazott. Portás. Éjjeli őr. Lámpással a kezében. Közben a farkasok eltávolodnak, már a túlsó völgyből szól a vonyításuk. Holdsütötte tisztásra érek, falu látszik a távolban, alig kivehetően. Ez lehet talán Easy Heaven. A faluban nőalakot látok, kérdezem tőle, hogy ez Easy Heaven-e. Nem válaszol, bemegy egy házba. Tanácstalanul fölnézek az égre. A hold csillagnyájban botorkál, mint birkák közt a szamár.

Tovább megyek, mögöttem suttogás. Megfordulok: ketten vannak, ők is bemennek a házba. Tovább megyek, kocsmát látok, sötét van bent, és a cégtáblája is sötét, de a lépcsőjén egy fiatalember ül, s gitáron játszik lassan. Néha mintha egy perc is eltelne két pengetés között. Tovább megyek. Az egyik ablakon megvillan a holdfény. Közelebb lépek, benézek. Gyerek ül mozdulatlanul az ágy szélén, s egy férfi, talán az apja, az ágyban fekszik. Nem halott a férfi, mozog a mellkasa. De nagyon beteg lehet. A férfi hasonlít apámra. Az apámnak csak egy titka lehetett, amit meggyónhatott volna a halálos ágyán, de valószínűleg nem gyónta meg. Most távolról megkondul egy harang. Csak egyszer szól. Hasonlít a gyermekkorom harangjára. De nem tudom felidézni a gyermekkorom pontos harangszavát: elmozdultak, alakot váltottak a fejemben. Ellépek az ablaktól, s tovább mászik árnyékom a falon. Hajnal felé végre megtalálom az utat, lefelé a kabinomhoz. Az út kanyarog, morgást hallok mögöttem, közeledik, aztán egy kanyar mögül, mint valami hatalmas fekete macska szemei, elővillannak egy kocsi lámpái. Erősödik a zúgás, félre húzódom a padkára, tétován meglódítom a kezem. Nem volt ez stoppolás, csak valami elvetélt szándék. De a kocsi lassít, s meglátom a fekete Dodge terepjárót. Nem is fekete, szürke, csak az éjszaka festette feketére. Benézek az ablakon: sötét alakot látok, de az arca nem látszik. Int, hogy hátra üljek, mert csomag van az első ülésen. Valóban látok ott valami fekete halmot, beülök hátra, és elmakogom a neandervölgyi angolommal, hogy ott lent van valahol a kabinom. A pasi nem szól semmit, elindul, bizonyára nem akarja forszírozni a beszédet, ha már ilyen rossz az angolom. Később, ahogy moccan, megzörren valami a kabátja alatt, mintha valaki megrázna egy csonttal teli zsákot. A körben lelógó vászonkalapja teljesen eltakarja az arcát, oldalt dőlök, hogy lássam legalább a profilját, de ekkor már ott vagyunk az utolsó kanyar előtt, a kabinom közelében. Mondom neki, hogy ott, legyen szíves, erre ő rögtön lassít s megáll, mintha előre tudta volna, hogy hol kell megállni. Nyitni próbálom a Dodge ajtaját, beragadt, nem mozdul a fogantyú. Végre megszólal a sofőr színtelenül, s azt mondja, hogy a vállammal lökjem meg az ajtót. Meglököm, és akkor végre kinyílik. Kiszállok, meg akarom köszönni a fuvart, de ez a modortalan pasas már indul is tovább, a tehetetlenség lendülete csukja be a kocsi ajtaját. Ekkor már tudtam, hogy a Halál utasa voltam.

A kabin felé haladva a farkasok siratóéneke kísér szüntelen, egészen addig, míg le nem megy a hold, akkor elhallgatnak, talán meglepetésükben, hogy ki zabálta meg az égről a holdat. nfl (Részlet volt az Élet és Irodalom egyik tavalyi számában megjelent, KÉT KANADAI NAPOM  S  EGY  HOLDAM VOLT című novellámból.)

HA  AZ  EMBER  MÁR  NEM  FIATAL, s közeledik a hatvanhoz – vagy, takarítsuk meg a hazugságot és mondjunk igazat – már elmúlt 60, s már nem is Hatvanban lakik, de még mindig hetvenkedik – mégis gondolnia kell a halálra. A “kell” talán túlzás, de ajánlatos gondolnia. Ha az ember meg akarja tartania a méltóságát, gondolnia kell a halálra, de nem félve, hanem hogy része lehet a feketének, egy fehér pötty formájában. Megérteni úgysem tudja, de rá kell hangolódnia, hogy képes legyen elfogadni. Halottak napján mások el szoktak menni a szüleik sírjához. Ezt én soha nem teszem, még akkor sem, ha Csantavéren teszem az eszem. Hisz nincs ott senkim. Apám – bár oda van írva egy fucking nagy márványköre a neve – nem ott van. Hanem ott van a pár héttel ezelőtt posztolt fotómon, Leával. Ott tarja a térdén a baba lányomat. És ott van a közös vadászatainkról írt könyveimben, fotókkal, meg minden – de sehol máshol. A sírban pedig pár büdös csont van; a fene fogja azt látogatni.

Temetőben, halottak miatt soha nem járok. De néha sétálok a halottak lakhelye közötti utcákon. Nézem a kövekre írt szövegeket: ITT  NYUGSZIK Ez meg Ez. Pedig ami ott, a koporsóban történik, azt sok mindennek lehet nevezni, legkevésbé „nyugvásnak.” Ezt az orvos szakmájú első feleségemtől tudom – aki a rossz magyar akcentusa ellenére elég szemléletesen elmagyarázta nekem –, hogy: már a halál utáni néhány órában elkezdődik a bomlás. Kezdetben még alig láthatóan. Aztán odabent a sötétben felgyorsul a folyamat. Mert sötétben minden megnő. Először is a belekben lévő mikroorganizmusok repesztik szét a testet. Majd a szemgolyó kiugrik a koponyából, és vörösen függeszkedik a csontszövetre, miközben a nyelv csúfolódón tolakodik ki az akkor már tágra nyílt szájüregből. És még mindig csak az első hétnél tartunk!

A híres nemzeti sírkerteket sokan látogatják, hogy megnézzék, Ez vagy Az hol nyugszik. A sírkövekre az van írva: ITT  NYUGSZIK- - - Pedig ott nincs senki. Vagy ami van, arról ebédidőben jobb nem beszélni. Hogy hol „nyugszik”? Nem tudom. Ha hiszünk a mennyországban (a Tancsapda szerint: balra a második ajtó), megnyugvást nyerhetünk, hogy valahol nyugszik. Ha nem hiszünk, marad a B változat: az, amit az első bekezdésben mondtam, hogy ott a sötétben csak néhány büdös csont van. Szegény Yorick.

Hallani szoktam, hogy az ember negyven és ötven között van teljesítő képessége csúcsán. Én 40 múltam, amikor elindultam Alaszkába, vágyaim helyszínére. Közben feljutottam életem csúcsára, 1998. szeptember 13.-án, 13 órakor, amikor elejtettem az alaszkai jávorbikámat. Ez volt az a pillanat, amikor valaki egy magaslatra ér, s még kinyílnak a szeme előtt más csúcsok, amelyeket már sosem érheti el, de ha visszanéz, mögötte is emelkednek már megmászott hegyek, szusszan egyet- - - és elindul LEFELÉ. nfl

KUTYA,  VAGY  ember. A főiskoláról haza látogatva, a nagyanyám ott csoszogott mellettem a reménytelenül slampos papucsában, és már burjánzott benne a rák, ami nemsokára el is vitte. Nem akart kórházban meghalni. Azzal indokolta, hogy ott hónapokig halogatják az embert, ahelyett, hogy egy injekcióval rögtön elhalasztanák. A nagyanyám soha nem tett politikai állásfoglalást, de ha ez a téma szóba került, mindig szidta a Titót, hogy mért akadályozza (mármint, hogy Ő, személyesen!) az állampolgárok számára a méltóságos halált, ehelyett addig kínozzák kemóval s más terápiákkal, amíg csak bele nem gebed az életbe. Azon is mindig kifakadt, hogy bezzeg a beteg lovakat elaltatják, meg a kutyákat is, miközben az embereket tilos fájdalom nélkül juttatni át a halálba. Persze – mondta a nagyanyám – tudom én, hogy a népek többségének a házi kedvencek fontosabbak az embernél, mert még a kóbor kutya is nagyobb együttérzést vált ki bennük, mint a kukák mellett csendben éhen haló hajléktalan ember. A közeledő Halottak napja okán ilyek jutnak hajnalonként eszembe. Meg még ilyenebbek. nfl

MIÓTA  A  HATALOM  VISSZAVETTE a Hírtévét, olyan arcok és beszédhibák jelentem meg benne, a híradásokban s egyéb műsorokban, hogy. Ott van a lárvaarcú és ferdeszájú hírolvasó hölgy, akinek a hasán több hurkában fodrozódik a háj. Ez nem számítana, ha felszolgáló lenne egy kocsmában, de így felmerül a kérdés, hogy: önben, hölgyem, kinek a farkát tisztelhetjük? És ha a déli hírek közben pillantunk a képernyőre, azt mondhatjuk magunkban, amit Latinovits, a TV Szabadság-téri régi éttermében, amikor bejött oda a gusztustalan arcú Szitányi (mellesleg az akkori főigazgató), és L. azt mondta az asztaltársainak,: ezt az embert mért engedik be az étterembe?! de hisz itt emberek esznek! Én is ezt mondtam magamban, amikor ebéd közben a hírolvasóra pillantottam. Hogy valaki ilyen képességekkel képernyőre jut, azt csak úgy tudom elképzelni, hogy valakinek a VALAKIJE (lásd fent), vagy hogy jól beágyazott Fideszes (és itt az „ágyazott”at egy harmadik értelmében használom). Aztán minden hírek végén jön a beszélni nem tudó akárkitől a reklámszöveg: „A Zidőjárásjelentést támogatta a- - -„ Ha nem hiszed, hallgasd meg! Zidőjárás! De a csúcs az a cím, hogy: „Illegális fatolvajok.” ILLEGÁLIS?!Mért? van legális tolvajlás is? Eddig ezt csak az impotens ellenzék szajkózta (egyebet sem tud), s nem nagyon hittem el. De ha egy kormány közeli csatorna hirdeti, akkor ez már kormányprogrammá vált, s nem is titkolják?? nfl

A  DARABOM felolvasó estjén, egy rövidített változatot játszottak el, nagy asztal körül. Tudtam, hogy a színészeknek ebben a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy ott volt a még élő szerző. Nincs rosszabb az élő szerzőnél. Mert ha megtehetné, folyton beledumálna, hogy ő ezt nem így, meg nem úgy gondolta. A színészek meg JOGGAL mondják, hogy a faszt se érdekel, hogy te mit gondoltál. Mert csak addig a szerzőé a darab, amíg az utolsó pontot le nem teszi a szövegben, és kézbe nem veszi egy rendező, vagy társulat. A legerősebb szava a színészeknek kellene hogy legyen, s onnantól kezdve az ő elképzelésük a fontos, az ő felelősségük a megvalósítás – hisz ők állnak majd ki a színpadra. Persze, nem így van, de ez lenne a helyes, ha a színész lenne a legfontosabb eleme egy előadásnak, és minden őt szolgálná – még a rendező is.

Néhol kimondottan tetszett a megvalósítás. Ahol kevésbé, ott azért nem, mert színészkedés volt a játék helyett. Ez alatt én azt értem, amikor olyan hangon szólalnak meg a szereplők, ahogy a színdarabokban szoktak, és nem úgy, ahogy ez az életben szokott elhangzani (visszautalás a pénteki jegyzetemre). És az is természetes, hogy az erősen meghúzott darabomból, néhol pont azok a részek maradtak meg, amit én szívesen kihúztam volna, és azok kerültek ki, amelyek szerintem jobban vitték volna előre a történetet. Ha a másik darabot, Vukovics Amadeusz művét az enyémmel együtt értékelem, akkor azt mondanám, hogy mindkettőben két fantasztikus színésznőt láttam, Kalmár Zsuzsa és Erdélyi Hermina személyében. De az utána kezdődő vita, kezdetben oly akadémikusan szakmázó hangvétellel szólat meg, hogy kényszert éreztem közbe szólni, és lerángatni a földre a belterjes hangvételt, különben szétszaladt volna a kis közönség. Az egyik szakmabeli azt helyes a megállapítást tette, hogy mindegyik figurában benne vagyok. Meg is nézném azt az írót, aki nincs benne minden figurásában. Akkor? ki van benne, ha nem ő? Ki az, akivel az ember többet van együtt, mint saját magával, tehát jobban ismeri önmagánál, tehát többet tud róla elmondani, mint saját magáról. Ugyanez érvényes a színészekre. Aki a „Lenni, vagy nem lenni” monológot nem úgy mondja el, ahogy a saját létezéséből és bizton eljövendő nemlétezéséből fakadó szorongása szólal meg, akkor az csak szépen elmondott, szemétre való szép szavak halmaza lesz. Ezért van az, hogy csak kevés fiatal színész tudja megcsinálni Hamlet szerepét, mert ahhoz KOR kell. És legkevésbé az a fontos, hogy szép skandináv szőke legyen a színész. (Én például hatvan évesen értem volna meg Hamletre. Nem AZÉRT mondom – mert tudni lehet Zsótéren kívül ilyen hagyománybontást senki nem vállalna be, Sanyival meg már két évtizede nem vagyunk munkatársak.)

Már hazajőve gondolkodtam azon, hogy egy dologról nem esett szó a vitában, nevezetesen, hogy a darab milyen módon van elidegenítve. Nem sprőd brechti módon, hanem máshogy. Mert például, amikor a gyilkos srác beleköt a liftben állóban, meg a bolti dolgozóba, és utána bemegy a Mesterhez, aki azzal kezdi, hogy: „Tudok a JELENETEIDRŐL.” S így, a szó kétértelműsége révén egyszerre utalunk arra, hogy itt színjáték folyik. És persze arra is utal, hogy ha valaki hisztizik, azt szoktuk neki mondani, hogy „ne csináld itt a jelenetet” (alkalmasint: fesztivált). De ez csak az áthallásos elidegenítő eszköz, van benne direktben is – de azt majd nézzétek meg, ha színpadra kerül. Most hallottam, hogy Zentára is elviszik a felolvasó változatot, és egy pesti színház is érdeklődik. nfl

HOLD  ON. Láttam az ÉSben Egressy írását, és úgy tudom, írt ilyen szójátékos címmel könyvet is. És erről ma hajnalban eszembe jutott, a gyerekkoromból való kikandikálásom idején sokat agyaltam azon, hogy milyen szakmát sajátítsak el. Semmi tervem nem volt erre vonatkozóan, de azt tudtam, hogy alig van foglalkozás, ami valóban számít. Azt akkor még nem tudtam, hogy mára a színészet is ide fog tartozni, de már láttam, hogy apám tanári állása annyit sem ér, mint aki vizet gereblyéz. Mert a diákok már abban az időben is szarba sem vették a tanárokat (ma meg már a szar is fölé értékelést jelentene). Annak idején hallottam a suliban, hogy van olyan foglalkozás, hogy „szelenográfus”, ami holdtérképészt jelent. Nem sokkal előtte volt az 1969-es holdra szállás, amikor Amstrong azt recsegte át, hogy ez egy kis lépés neki, de szerinte majd nagy lépés lesz az emberiségnek. És már akkor beszéltek olyant a jövőlátók, hogy hamarosan telkeket árusítanak odafent, és szükség lesz emberekre, akik majd föltérképezik Holdat. Én már rögtön a sötét oldalra gondoltam specializálni magam, amit még teleszkópokkal sem fedeztek fel. Pionír leszek! De nem olyan vérpiros kendővel a nyakamon, amit abban az időben kötelező volt viselni állami ünnepeken, vagy amikor Tito látogatott el Topolyára. Soltis mesélte, hogy állítólag nagy fekete autóban vonult el a piros kendős diákok és integető felnőttek sorfala közt, és egy gyerek fölmászott a fára, mert onnan akarta meglátni a predsedniket, de az apja leparancsolt a fáról. És amikor az vonakodott lejönni, rá üvöltött, hogy „nem jössz le mindjárt, mert megbaszom anyád a precednik előtt!” (Ha is szinte hallom a halott barátom kacagását, amit utána hallatott, hogy ezt elmesélte nekem.) Szóval, amikor a pályaválasztáson agyaltam, a Hold sötét oldalán szerettem volna úttörő lenni, pláne, amikor meghallottam az akkori listavezető dalt a Pink Floydtól: Dark side of the Moon. Ma éjjel telihold volt. Én ott voltam fent, a Hold  on. nfl

A  BEMUTATÓKRÓL. (Posztom aktualitását, a mai, szabadkai „bemutató” adja, ami a fülnek szól egy felolvasó esten. A Thriller című drámám tesztpilótája – pilot-ja – lesz ma este 6-kor, az esetleges későbbi bemutatók előtt.) Színész koromban, ha előadást néztem, néha nem tudtam eldönteni, mi kellemetlenebb: a bemutatott előadás, vagy az utána következő jópofizás, gratulálás, satöbbi. Már az előadás közben is néha iszonyú lassan múlt az idő, pedig kifejezetten a premierekre szereztem be annak idején a digitális karórát, aminek csak meg kellett nyomni a gombját, és máris megtudtam, mennyi idő van még hátra a szenvedésemből, hogy a szerelmesek egymáséi legyenek, aztán elhúzzanak a vérbe, bocs, elütés, végre. A rossz színházi előadások közben történik valami, amire a mai napig sem tudom a választ. A rossz előadás alatt ugyanis, bár nem áll meg az idő, de kurvára lelassul. Mint mikor az ember feje felé kilőnek egy golyót, és közben az ember végiggondolhatja az életét, és a golyó csak közelít felé, mint az őszi légy, és még mindig csak félúton van. Ismerjük a híres csehovi mondatot, hogy ha a darab első felvonásában megmutatnak egy pisztolyt, annak a harmadik felvonásban el kell sülnie. De a rossz előadás közben nem sül el (ezt nem félreérteni!). Még mindig húzzák a ravaszt, meg az időt, és csak a nagy semmi ömlik lefelé. Az órámra lesek, hátha akkor gyorsabban múlik, s közben halkan dúdolom: most NYúlik pontosan, engedem, hadd menjen. Ezt dúdolom reménykedve, de -szegetten. Óvatosan felhúzom a pulcsim ujját, vakarom a csuklómat, mintha viszketne, és az órámra pillantok. És akkor az idő ismét bizonyítja a tragikus tételt, hogy a VALÓS IDŐ és a SZÍNHÁZI IDŐ az két külön tészta (ehhez hasonlítok mindent, ami nyúlik). És még kimenni sem könnyű, mert a második sor közepéről ezt csak úgy tehetném meg, hogy „pardon, bocsánat” motyogása közben elhúznám a nagy fasírtos seggemet a nézők előtt. Van persze menekvés, csak éppen macerás. Mert ha valami fondorlattal mégis ki tudok lógni az ilyen bemutató nézőteréről, és nincs oly pechem, hogy összefussak valamelyik ismerőssel, aki szintén az előadást szabotálja a vécére menés átlátszó indokával, és végre kijutok az utcára, máris felüdülve hallom az emberek természetes beszélgetését: Hogy van, János bátyám? Köszönöm, jól! Ezekben a természetes szavakban élet van. Mennyivel életszerűbb, mint az, hogy: Ej, a teremburáját, hát megint itt van ez a himpellér? Ilyen mondatokat viseljen el az ember három órahosszán át, de úgy, hogy közben odafent a színészek szétgesztikulálják, s a mondatok végén nagyot sóhajtanak, mint a szappanoperákban. És ha az utcára érve, az emberek természetes hangját hallod, azt mondod magadban, hogy inkább az élet érdekel, nem annak tükörbéli mása (nem Mására, a csehovi szenvedő szerepre gondolok). Megyek be a színházba, kérdezem a portást, hogy elkezdődött-e már a próba. Mire ő, fülét az ajtóra nyomva hallgatózik, majd megnyugtató hangon: Nyugodtan bemehetsz, még nem kezdődött el a próba. Még természetesen beszélnek. nfl

A  HARAGRÓL. Nem szeretem tartani. Ha rákényszerítenek, hogyne, de nem szívesen. Ha meg akár tíz perccel később rájövök, hogy igazságtalan voltam, vagy nem volt igazam – ami gyakran előfordul – máris kérem a bocsánatot. Ha másnap találkozunk, darabig még várok, hogy tegyen felém békülékeny gesztust, ha ez elmarad, én teszek felé. De ha elutasítást kapok, akkor vége. Vagy legalábbis sokáig vége. nfl

A  SZÜLŐI  HÁZBAN, gyerekkoromban mindig nagy indulatok forrongtak. Volt ez elsősorban apám kolerikus természete miatt, amit aztán úgy mintába öntöttük az öcsémmel, hogy még felnőtt korunkban is okkal, ok nélkül felcsattant a hangunk minden semmiségre. Egyedül a nagyapám volt mindig csendes. Boszniai születésű, de színmagyar, modorában pedig inkább székely – miközben soha nem is járt Erdélyben – viszont harcolt Isonzónál, és a harcokban kitűnt katonaként, jutalmul részt vehetett Ferencz József temetésén. Az ő ritkán ejtett, tömbszerű mondatai után, amelyeket megfontolt torokköszörülések ritmizáltak, és száraz kezének magasba lendülései tették méltóságteljessé, mindenki lecsendesedett. Darabig csend volt, egész a következő semmiségig, amikor ismét felcsattant apám hangja. Anyám hasztalan csitítása pedig fakó volt, mint a szürke ég eső előtt.

Talán ez az egyik oka, hogy soha nem szerettem a szülőfalumat, de a szülői házat sem. Például sehol nem szenvedtem annyira az allergiától, mint éppen itt: a parlagfűtől, házi portól. Soha nem szerettem Csantavért. A szüleimet igen, azokat a magam módján szerettem. De egészen bizonyos, hogy ez a csantavéri gyerekkor okozta, hogy bizonyos értelemben sérült személyiség lettem. És hogy soha nem tanultam meg igazán sehol lakni. És amikor meghallottam Kiss Tibi dalának azt a sorát, hogy „otthonom kőpokol”, tudtam, hogy ez a dal rólam is szól. nfl

MÁR  12.  ALKALOM,  HOGY  EZEN  A  NAPON minden évben újra megírom, tesztelve az emlékezetemet. Jegyzetet nem használok, az előző évit sem olvasom el, mégsem kopik ki semmi belőle, abból a napból – úgy beleégett a tudatomba. És másnap, vagy harmadnap minden évben újra elolvasom a korábbi változatokat, hogy változott e valami, halványult-e a kép, a szagok elillantak-e: a könnygáz, a könny, a gáz. De nem. Mindenre ugyanúgy emlékezem, amint aznap, amikor történt.

 Aznap délután valahova indultam, már nem emlékszem, hova. Az utcára érve távoli üvöltözést hallottam. És mintha lövés dördült volna, de az olyan valószínűtlennek tűnt, mert van valami túlvilági abban, ha egy városban lövés dörren. Mert a város majdnem olyan, mint az afrikai őserdő, abban mindenképpen fennáll a hasonlóság, hogy beláthatatlan a mérete. Csak egy lövés szólt, aztán a várost ismét körülölelte a csend. De ez a csend fertőzve volt motorbúgásokkal, fékcsikorgásokkal, szirénák sivalkodásával. Valahol villamos csikorgott, egy autó dudája visszabégetett. Az utca szinte kihalt volt, ami nem megszokott ebben a nagyvárosban. Egy kutya nyikkant valahol, valaki oldalba rúghatta, már láttam is, felém loholt, gyenge volt, reszketeg, és amikor közelebb ért, farkát a lába közé húzva, nagy ívben kikerült engem, s tovább loholt, mint akinek sürgős dolga van valahol. Ismét lövés dörrent, majd még egy: úgy szólt, mint a petárdás szilvesztereken. De a hasonlóság menten szertefoszlott, amikor valahonnan jajszó hallatszott. És akkor kiértem a Kiskörútra, a háborúba.

Az utca fölött füst gomolygott. Emberek rohantak, egymást taposva. Kisebb csoport a járdán tipródott, rendőrök gyűrűjében. A másik oldalon a rendőrök voltak, gyűrűbe fonódva. A füstből is rendőrök tolakodtak elő, fejükön sisak, rostélyuk átláthatatlan. A kezükben acélrúd; később megtudtam, hogy valami kígyóról nevezték el. Molett nőt vonszoltak, mint valami bornyút: a nő sivalkodott, karmolta a sisakok rostélyát. Valamibe beleakadhatott a körme, mind felszakadtak, ömlött alóluk a vér. (Most egy percre abbahagyom az írást, mert feltolult bennem az okádék, és arra gondolok, hogy az abúzusokkal kapcsolatban sokszor fölmerül vádként az áldozathibáztatás. Ha cinikusak vagyunk, amennyire az akkori hatalom az volt, mondhatnánk: minek növesztette a hölgy oly hosszúra a körmét, és még be is festette pirosra, no most természetes pirosra festette azt a saját vére. Elmúlt a hányingerem, folytatom): A nő ekkor már sokkos állapotban volt. Oldalba csapták az acélrúddal, erre elhallgatott. A rendőrök tovább vonszolták, s eltűntek vele a füstben. Könnygáz robbant a közelemben, taknyom-nyálam egyben, ismét lövés: egy fiút gumilövedékkel találták el. Ömlött arcából a vér – már ami az arcából megmaradt – a szeme helyén vörös üreg tátongott. Oldalt kinyújtva, le-föl mozgatta a karjait, ahogy régebben az utcai kutakból a vizet szivattyúzták. Aztán elindult vakon, és csak csapkodott, ahogy a csirke csapkod, ha a fejét levágták. Olyan sok hihetetlen dolog halmozódott egymásra, hogy már nem is emlékszem mindenre; elindultam a füstben, átléptem egy földön fekvő, nyöszörgő emberen. A füstben alig láttam valamit, és folyton beleütköztem valakibe, egyikükre rá is léphettem, mert puha volt, és halkan felnyögött a talpam alatt. Hányinger tört rám, görcsösen rángatózva okádtam, és amikor felegyenesedtem, láttam, hogy két egyenruhás rám fogja a puskát. Egyikük az ágyékomra célzott. Magam elé kaptam a kezem, ahogy a férfiember a tökön vágástól védekezik. Erős ütés a kezemen, nem néztem meg rögtön, rohantam. Távolabb már csendesedett minden, és kihallatszott az egyik pubból a Guns ’N’ Roses dala, Welcome to the Jungle. nfl

NÁDAST  NÉZTEM  ISMÉT  AZ  ÉJJEL,  interjúkat  és más felvételeket a netről, elsőként a Jelenkor kiadónál  Az élet sója könyvbemutatóját. Sárközy Bencének, a kiadó igazgatójának kellett volna az estet moderálnia,  és bemutatnia Forgách Andrást is, a könyv illusztrátorát, de Sárközy ezt elmulasztotta, így később András egy provokatív kérdéssel belopta magát a műsorba: „mennyi az  egy flekk szöveg?” No, ettől Nádas úgy zavarba jött, hogy hirtelenjében az hitte Berlinben van, és németül kezdett válaszolni.  Sárközy pedig úgy ült ott végig, olyan balfaszul, mint egy szófogadó kölyök a bilin. Nádas elmondta halkan, amit a könyvvel kapcsolatban elmondani szándékozott, s a végén fel is olvasott, ami kicsit rontotta számomra az élményt. Merthogy színészkedve olvasta fel. Jó, persze templomi haragról szól a szöveg, de ehhez nem biztos, hogy szükség volt az emelkedett, néhol patetikus hanghordozásra. Mert én a színészkedést még a színészektől is rosszul viselem, az íróktól meg  aztán- - - szintén.

A legjobban tetsző Nádas mondat egy másik, rövid kis interjújában hangzott el, ahol a születéséről kérdezték. És ő csak annyit mondott, hogy amikor őt az anyja először akart szoptatni – a melléből tej helyett vér folyt. S ő ezért elutasította a mellet. (Kérdés, hogy egy újszülött el tud-e utasítani) de nekem mindenesetre tetszett, ahogy ezt a mondatot elvarrta: „és az elutasítás azóta is végigkísérte az életemet.”

Elutasította még a saját darabjának megtekintését is. Nem csak Nyíregyházára volt rest eljönni, de amikor a Temetést a pesti Tháliában játszottuk, akkor is hiába vártuk. Mondtam is Pányokinak, a mindenes titkárnak, hogy ha ez a pasas bátor volt megírni azokat a mondatokat Ötvenhatról, hogy „és akkor lőttel, szerda volt és lőttek, éppen egymásba lőttek két sorozatot- - -„  legyen már bátor megnézni, hogy miként rendezte meg ezt Gaál Erzsi, és hogyan játszottuk el Varjú Olgával, 1988-ban. Ez az idézőjelek közé zárt pár szó legyen előleg, a holnapi dátumra is. És egyszerre érvényes Ötvenhatra, és az ötven évvel későbbi szégyenletes rendőri akcióra. nfl

HAJLÉKTALANKÉNT   ÉLNI  HATVANBAN.  Sok színész ismerősömet láttam a napokban, a tévében. Nem szerepben, hanem táblával a kezében. Tüntetni. Talán László Zsocin lepődtem meg leginkább, mert őt – miként magamat is – olyan introvertált pasinak tartottam, akit nem kavarják fel a világ görbe tükröződései. Én például már egy ideje sehova sem tartozom. Hogy ez mennyire így van, bizonyítani is tudom: ajánlom visszanézni a múlt heti „dohogásaimat”; volt közte Bródy dalszöveg „elemzése” és Hernádi Juci hetiheteses izéje – a másik oldalon pedig még a kislányom párját, Apáti Bencét sem kíméltem attól, hogy elmondjam a véleményemet a műsoráról (aminek meg lesz a következménye, sértődés és mosolyszünet formájában), és még Lázár János szidalmazására is sorra került. Egyforma gúnyos grimaszt vágni mindkét oldal felé – ez az elvem és módszerem. De elsősorban NEM személyeket pellengérre állítani, hanem jelenségeket és furaságokat kigúnyolni. Most a hajléktalan mizéria van műsoron, amihez személyes tapasztalatom is van, még hatvani lakos koromból. Valahányszor Budapestre utaztam, ott láttam őket az aluljárókban;  ittak, danoltak és káromkodtak. Most azonban, az új rendelet miatt kivonulnak majd a Kamaraerdőbe, sátrakat építenek: szeméthalmok keletkeznek a bozótosban, miközben ők így még jobban is járnak, mert a zöldövezet mégis hangulatosabb hátteret nyújt az iváshoz és káromkodáshoz, mint az alujárók piszka és zaja.

És itt a személyes része: hogy amikor összekülönböztem hatvani „háziasszonyommal” és kedvesemmel, Beával, és pár hétig az utcán voltam kénytelen élni, akkor megkóstolhattam az igazi hobó életérzést. Nem volt az hosszú időszak, nyár volt, és a Zagyva-menti parkok padjain jól el lehetett lenni, napközben pedig a könyvtár olvasótermében végigolvastam a kortárs irodalom remekeit. Valaki föl is ajánlotta, hogy ha belépek a Fideszbe, és megkövetem Szabó Zsolt államtitkárt azokért a dehonesztáló szavakért, amit a vadászmúzeum kialakításakor írtam róla, akkor segít nekem elhelyezkedni a Városi Tévénél, ahol egy szerb nevű pasas volt a főnök. De én életem legkedvesebb szerepével, a Zsótér rendezte Cyrano monológjával válaszoltam neki: „Tán párfogót keressek valahol, kapzsi szájjal rátapadva jól? Nem, köszönöm! Vagy piacra álljak, s bankároknak verset dedikáljak, mint annyi más? Ugrándozzak vígan az államtitkár előszobáiban, bókoljak, míg megfájdul a nyakam és piszkos lesz a térdem, s a gerincemet puhítsam folyvást? Simogassak kecskét a  JOBB kezemmel  s káposztafejecskét öntözzek a  BALommal? Nem, köszönöm! Dicsérjek mást, mert bőven visszajön a másra szórt hízelgés, legyek gőggel tele, egy ici-pici körnek nagy embere? Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul? Az árust fizessem, hogy a könyvem kinyomtatni tessen? Nem, köszönöm!  Égjek lázban, hogy rólam Iksz, vagy Ipszilon mit írt? Számítsak, féljek, kunyeráljak, sírjak, és ahelyett, hogy egy jó verset írjak, menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba esetleg énrám szavazzon? Nem, nem soha! Más kell nekem, a hegy-völgy, a vadon, ahol bolyonghatok vígan, szabadon. Édes magány, ahol kedvemre élek, kalandozom, ha úgy tetszik nékem, egy semmiségért véres harcra szállok, verekszem érte, vagy verset csinálok! Fantáziám a HOLDBAN egyet fordul, és könyvet írok róla, semmi másért, csak a bolondos, kedves UTAZÁSÉRT! Azt írom csak, ami szívemből csordul. Egyszóval: csúszó  inda-szerepet nem vállalok halálomig! Lehet: tölgy nem vagyok, nincs bükk természetem, de egyedül növök, ha már magasra nem!”

Hajléktalan heteim alatt, néha találkoztam drogosokkal, s bár nem vettem részt a trip-jükben, a sorsuk és múltjuk érdekelt. Piásokkal is leültem, és egy-egy padon hallgattam a történetüket. Némelyikük hajlamos volt arra, hogy a pad alá igya magát, de ettől még megmaradt bennük valami mély erkölcsiség. Egyikük, egy nyomorék, két mankóval, sok történetet mondott el nekem, ezeket mind le is jegyeztem s fel is használtam később valamelyik fióklakó regényemben – de a most díjazott drámám harmadik felvonása is erre az élményre épül. Nem hagytam viszonzás nélkül annak a hajléktalannak, hogy megnyílt előttem: mivel csak egy lukas nejlon szatyra volt szegénynek, neki ajándékoztam a bőr vadásztáskámat, és neki adtam egy solingeni vadászbicskát is. Amit aztán, amikor ez a nyomorék rosszul lett az utcán, a mentősök elloptak tőle. Egyébként a hatvani mentősök híresek arról, hogy rendszeresen kirabolják a betegeket – és ez kicsit nehézzé teszi, hogy az ember megőrizze az emberiséggel kapcsolatos filantróp szemléletét.

Az biztos, hogy ha egyik hajléktalan a másiktól kér egy falatot, azt sosem mulasztja el átadni, vagy egy kortyot a borából, de nem képes lemarkecolni a buszon alvó nyugdíjast, ahogy azt mostanában gyakran látni a köztéri felvételeken. Az egyik kocsmába rendszeresen bejártak ezek a fiúk, de nem csak ők, hanem magukat kurváknak tettető lányok, és magukat nem annak tettető kurvák is. Egyszer odajön egy roma csaj, hogy: majd jósol a tenyeremből. Oké, mondom, mi az ára? Hát hogy egy sör. Jó, mondom, ha szép jövőt jósol nekem, akkor vendégem lesz egy sörre. A csaj odajött, leült mellém, megfogta a bal kezemet, felfordította, és ujja begyével simogatni kezdte a tenyerem. Csiklandós vagyok, talán még fel is rötyögtem, s mondtam neki, hogy ne baszakodjon már, mire ő, hogy azt látja a tenyeremben, hogy hosszú életem lesz. Már nem LESZ, mondtam, hanem VOLT, mert egy ötven felettinek már a B oldal forog. És még mi lesz? Hát hogy hamarosan dugni fogok, mondta. Aha, mondom, értem, remek marketingfogás. Mikor fogok dugni, kérdeztem. Hamarosan, akár a következő fél órában is. És mennyi lenne az annyi? Mondott egy összeget.

Ennyi jut most eszembe a hatvani hajléktalanságban eltöltött heteimről. Vagy, a még tolakodóbb alliteráció kedvéért: hatvani hajléktalan hataimról. nfl      

VISSZA  FOGOK  SZOKNI  A  CIGIZÉSRE.  Igen, erőnek erejével, ahogy negyvenvalahány évvel ezelőtt erőnek erejével szoktattam rá magam, amikor kiderült, hogy a színművészetis osztálytársaim közül mindenki cigizik, csak én nem, s különben is kirekesztettségi komplexusom volt a határon túli származásom miatt. Fogcsikorgatva szoktattam magam a cigizésre, hisz egyébként is SZÍVNOM KELLETT, mert az osztályteremben is engedélyezett volt a dohányzás, és szívott is mindenki: olyan füst volt az osztályteremben, hogy alig lehetett látni Horvai, Kapás vagy Bodrogi arcát a katedrán, ha meg Gáti óránk volt, akkor még a mellettem ülő Bán Jani nyurga alakja is ködbe veszett. Minden undorom ellenére szoktattam rá magam a cigizésre – hisz ha mindenki bírja ezt a szörnyűséget, nekem is bírnom kell. Így telt el pár év, szívva. De közben hajnalonként köhögő rohamok, meg minden. Aztán 1984. november 11.-én, amikor a Leonce és Léna című újvidéki előadásunkkal Szolnokon vendégszerepeltünk (hogy milyen rossz voltam Leonce szerepében, az nem képezi e posztom tárgyát), és előadás után drága emlékű Soltis barátommal leültünk Kadihoz egy fröccsre, és mind a ketten cigire gyújtottunk, s amikor végigszívtam a cigit, és elnyomtam a hamutartóban, meg is nyomkodva a hüvelykujjammal, szétroncsolva még a filtert is- - - akkor azt mondtam Lajosnak: én mától kezdve nem cigizek. És utána bár több darabban is kellett dohányoznom; a Julia és a hadnagya szerepben fél dobozzal egy este, és le is tüdőztem szakszerűen (hisz az nem az én tüdőmet szennyezte, hanem a hadnagyét), de amint véget ért az előadás, máris visszatértem a nemdohányzók nyugalmas világába, és semmiféle sóvárgás nem keletkezett benne a bűzös rudacskák iránt. És pár évvel később egy vizsgálaton kiderült, hogy én súlyosan allergiás vagyok, nem csak a parlagfűre, de a cigi füstre is. S ugye az komoly akaraterőt jelent, hogy mégis tíz évig szívtam. Leszoknom, a rászokás megpróbáltatásaihoz képest már semmiség volt.

Most azonban, ahogy Lázár János – még ha nem is komolyan gondolva, csupán csak tesztelve a lakosság laposságát – belengette azt a lehetőséget, hogy megtiltanák mindenhol, mindenik számára a cigizést, elhatároztam, hogy dacból ismét visszaszokom a dohányzásra. És tíz meggyújtott szálat egyszerre a számban tartva megyek végig a Váci utcán. Még a parlamentbe is bemegyek, olyan vastag sodort cigivel a számban, mint egy szabolcsi töltött káposzta. Akár még füvet is keverek a dohány közé, hisz sok helyen hallani arról, hogy az akár a rákot is képes gyógyítani (de a gyógyszer lobbi elkendőzi ezt az infót), és épp tegnapi hír, hogy a számomra példás országban, Kanadában legalizálták. És ha lenne otthonom, még megfejelném ezt a tervet azzal is, hogy a lakásban is annyi füstölgő szálat tömnék a pofámba, amennyi belefér. Mert ha a saját lakásában az ember nem csinálhat azt, amihez kedve vagy szenvedélye vonzza, akkor a következő rendelet már az lesz, hogy az ágyban nem csinálhatok azt a kedvesemmel, amit szeretnék. Mert a Lázas János betiltotta. nfl

ELSŐ  DÍJAT  NYERT a Thriller című drámám a Drámapályázat 20018.-on. Ezt a minden évben induló irodalmi derbit a szabadkai színház hirdeti meg. Ez a siker erőt ad nekem arra is, hogy ne csak ebben a műfajban legyek még makacsabb, és írjak újabb műveket, de hogy ismét elővegyem azokat a regényeimet, amelyek nem mentek át a kiadóknál. És abból a vélelmezett helyzetből induljak ki, hogy azért nem vették meg, MERT  MÉG NEM VOLT ELÉG JÓ. Tehát még dolgozni kell rajta, úgyhogy – Szent Sztahanov, segíts! Minden visszautasítás, ami a könyvkiadóktól érkezett, egyre erősebbé tette az elhatározásom, hogy a szó és a toll harcosává váljak – de anélkül, hogy belepusztulnék. Gyűjtögetem az anyagot, hogy egy napon megnyithassam saját rémálom-gyáramat:  hisz majdnem minden történetemben mániások és elmebetegek borzolják a környezetük tűrőképességét. Rendíthetetlen kitartással, apránként szedtem össze mindent tudást, ami a történeteim hiteles megszólaltatásához kellettek. Tucat számra kezdtem bele csapnivaló regényekbe, és a századik oldal után, felismerve annak értéktelenségét,  kitöröltem a gépemről. Közben Kovács Frici bíztatására írtam két drámát  (ezek közül lett az egyik most befutó), amihez csekély előtanulmányt jelentett az a kilenc rádiójáték, amelyeket még a nyolcvanas években, újvidéki életem során írtam, s melyek némelyike a mai napig is műsoron van az Újvidéki Rádióban, hisz a délszláv háború után szétkergették az ottani társulatot, s már később alig készültek rádiójátékok. Verseket is írtam – bár azokat senkinek sem mutattam meg, és ezzel mindenki jól járt (leszámítva néhány hűséges FB-olvasómat, aki e tekintetben jól megszívta). De a novellákhoz és regényekhez folyton visszatértem, újra elővettem azokat, amelyek túlélték a kitörlést. S most ismét kicsit retróba hajlok, s elmondom, hogy az első ilyes versenyre 44 évvel ezelőtt küldtem novellát. A napokban említett Tóth Laci barátommal együtt pályáztunk a Magyar Szóban meghirdetett irodalmi pályázatra, persze hogy egyikünk sem nyert. Utána a betűváltáskor, 1990-ben a Holmi novellapályázatára küldtem egy novellát, de ott sem nyertem, végül aztán a Nimród Irodalmi Pályázatán első díjas lett Az Átkozott című novellám, ami később az első kötetembe is bekerült. Közben olvastam nagy mestereket, Vonnegutot, Célinet; képeztem magam, elemeztem az írásaikat. Szétszedtem minden nekem tetsző írásművet, mint egy Zastava vadászkarabélyt – melynek nem csak a szétszedésében, de az összerakásában is profi vagyok – szétszedtem a legjobb mesterek legerősebb novelláit és regényeit, elemzem, és reméltem, hogy kideríthetem, miként épül fel és mitől működik.

És most, mint a mindenféle díjkiosztáskor szokás, a blogom nyilvánossága előtt mondok köszönetet Kovács Fricinek, gyerekkori és kora felnőttkori barátomnak, aki arra bíztatott, hogy ne csak novellákkal és regényekkel próbálkozzam, hanem ha már előtte sok évtizedet töltöttem el a színek vérpadján, írjak drámákat is. Így kezdődött el az a még befejezetlen folyamat, hogy nem csak novellákban és regényekben, de ezentúl színpadi művekben is véres történeteket fogok írni, és kieresztem azokat az emberek közé – hadd csináljanak pánikot. Köszönöm, öcsém. nfl

Utóirat: A dráma első „bemutatója” (a fülnek) október 27.-én este hatkor lesz a szabadkai színházban, egy felolvasó-színházi est keretében. Aki tudni szeretné, hogy „ki a gyilkos”, eljöhet meghallgatni, profi színészek felolvasásában. nfl

A  HALKSZAVÚ  NÁDAS interjúját nézem a netről, és egyrészt az író visszafogott beszédmódja miatt alig értem a szöveget, de belejátszik ebbe az is, hogy a feladat ellátására teljesen alkalmatlan emberek készítették ezt a felvételt (mert ne higgyük ám, hogy ma kevésbé van jelen a kontraszelekció, mint korábban, vagy akár a betűváltás előtt). És arról beszél Nádas, hogy nyolcvanas évek közepén, a Párhuzamos történetek kéziratát két lektor is kiadásra alkalmatlannak találta. Illés Endre vállalta be végül, saját felelősségére. És ez a negyedórás riport alatt háromszor illette Illést opportunista jelzővel, és meg is nevezte a két opportunista lektort. Itt akkor beugrik, hogy Kertész Sorstalanságát 17-szer utasították vissza a kiadók, miután Kardos G. végül mégis bevállalta. Nobelt kapott. Nádast pedig jelölték Nobelre, azzal a művel, amit a két opportunista lektort kiadásra alkalmatlannak tartott. Tessék levonni az ebből levonható tanulságokat. nfl

EZEK  UGYANAZOK. Ma hajnalban, a net-bozótosban bujkálva beleakadtam egy ellenzéki háttérműsorra, ahol beadták Bródy János 2011-es koncertfelvételéből készült klipjét, igazolandó, hogy ezek ugyanazok. Persze hogy ugyanazok! Mindig ugyanazok. Szabó Zsolt állattitkártól a mostani belügyminiszterig – mind ugyanazok. De, János, amikor AZOK  1994-ben visszajöttek, és átváltoztak EZEKKÉ, és az akkori szadesz ezek ágyéka elé térdelt, akkor Te feladtad a sokunk számára etalon ellenzékiséget, és EZEK mellett kampányoltál. Akkor Te is EZEK lettél, János. És a kétezres évek folyamán, amikor az akkori UGYANAZOK, ugyanabból a rózsadombi villából, amiből Ötvenhatot leverték, annak ötvenéves évfordulóján viszkizés közben adtak ki gumilövedékes tűzparancsot az utcán járókra és kelőkre? És ezt a történelmi tényt azok sem vették figyelemben, akik ezt a klipet összeállították, hogy: Rákosi, Kádár, egyszer csak Horthy került ebbe a sorba (ez milyen időrendi folyamat?) és végül Orbán, tizenöt fotón egymás után. De hol maradtak e sorból a kétezres évek ugyanazokjai?! Szerintem Orbán, az ugyan korábban nem UGYANAZ volt, csak amikor látta, hogy 2006-ben UGYANAZT – egy velejéig ugyanazt választották meg ismét, akkor azt mondta magában: ha nektek ugyanaz kell, én is tudok ugyanúgy, ugyanaz lenni, már hogyne tudnék, majd megmutatom én, hogy akkora UGYANAZ leszek, hogy beledögöltök! És megmutatta. De János, ugye nem csak 2011-ben vetted észre, hogy EZEK mindig ugyanazok. Már korábban is azok voltak, ugyan másképp nevezték magukat: jakobinusnak, meg leninfiúknak, meg nyilaskeresztesnek, meg- - - de azok is ugyanazok voltak. János, azok is ugyanazok voltak, mert – ahogy a dalodban helyesen észrevételezted – mindig ugyanazok. Mert ahhoz, hogy valaki AZ legyen, ugyanannak kell lennie, ugyanazokkal a tulajdonságokkal, ugyanolyan hatalomvággyal kell rendelkeznie, másképp nem lesz AZ, s főleg nem lehet ugyanaz, ha ugyan lesz egyáltalán belőle valami a politikai szarzsákban. János, aki hatalomhoz jut, egyből UGYANAZ lesz. És ehhez csapódnak azok, akik szintén ugyanazok, téged idézlek: „Kitüntetett szerephez jutnak megint a seggnyalók.” Igen, megint. De mikor nem? „És erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók.” Igen, papolnak, de mikor nem ők? (utalnék ismét vissza a betűváltás korszakára, amikor azt hitték AZOK, hogy ha az egyik „M” betűt elhagyják, máris EZEKKÉ változnak, s jól gondolták, mert csak egy betű elhagyásán és a köpönyegnek egy fordításán múlott). „S jönnek a minden rendszerhez alkalmazkodók.” János, a kétezres évek közepén nem azok jöttek? Kisz-titkárból lett privatizáns ragadozó, abból pedig miniszterelnök, aki ugyanolyan eszközökkel szerezte a hatalmát, ahogyan korábban a vagyonát. „Mert az erősek mindig úgy érzik, csalhatatlanok.” Így van, komám, János. Mindig úgy érzik, s mindig ugyanazok. Ha nem tudnám, hogy a betűváltás előtt milyen tisztán láttál minden fonákságot – még fogdába is zártak az akkori ugyanazok – azt hihetném, hogy nem UGYANAZT a valóságot látjuk. Vagy, hogy megvakultál, János. Vagy, ha megengedő vagyok, azt gondolom, hogy benned is UGYANAZOK a kettős mércére való hajlamok munkálnak, mint a többi, magát liberálisnak álcázó értelmiségi faszokban. Akik szintén ugyanazok. Ezek, azok, s  amazok. Ugyanazok. Mindig. nfl

ROCKER  CYRANO  2. (a tegnapi folytatása). A dalszövegeimben saját vágyaimat, elszigeteltségemet és álmaimat fogalmaztam meg.  Emlékszem az ügyetlenül dadogó 1974-ben kelt „Állatkerti bál” című dalszövegemre, amiben még „politizáltam” is, hisz a ketrecekben különböző szocialista országok voltak, természetesen a magyar csodaszarvas volt a rács túloldalán, közvetlenül a szovjet-orosz medve mellett. Kizárni az iskolából mégis egy „prózai művem” miatt akartak, amit a hosszú haj viselésének tilalma ellen írtam, és Vajda Zsuzsa osztályfőnököm mentett meg attól, hogy kicsapjanak érte. De vissza a pornós lányhoz, akinek az apja kint dolgozott Nyugatnémetben, és ő ott forgatott ilyen felnőtt filmekben. Abban az időben a topolyai halpiac mellett laktam albérletben, a nemrég elhunyt drága emlékű Tóth Laci barátommal, aki nagyon lenézte tevékenységemet, hisz ő magát komoly költőnek tartván műfaji mocsoknak vélte a rockzenét. (Ma is látni minden műfajban  ilyen arisztokratikus gőgöt, amikor a „komoly” prózaíró lenézi a könnyedebb írókat; az alternatív színész az operett-színészt, satöbbi). Úgy szerettem – plátói módon – azt a pornós lányt, mint a szenvedélybeteg: minél többet kaptam volna belőle, annál több kellett volna. Képzeletemben folyton előttem volt az a filmje (németből csempészte be valaki), melyben egy pónilóval közösült. De eldöntöttem, hogy ha lehet, titkolom az iránta táplált érzelmeimet, mert az ilyen dolgok nagyon kiszolgáltatják az embert. Ne vegyen észre semmit, ne is tudja, mi történik bennem. Amikor tekintete találkozik az enyémmel, akár egy görögdinnyére is bámulhatna. Ha tehettem, mindig a közelében voltam. Már akkor megéreztem a közeledését, ha háttal voltam a próbateremként szolgáló garázs ajtajának, ami különben ritkán esett meg, mert mindig ott volt félszemem az ajtón, nem jön-e be Ő. És ha bejött s leült, én a legbonyolultabb basszus sémák közben is figyeltem a közönségesnek mondható, szép és szabályos arcát, a csücsörítő száját, ami olyan volt, mint egy sűrű szirmú, kissé elhervadt rózsa. Hangja pedig rekedtes és száraz volt, de kellemes is, mint Janis Joplin orgánuma a Cry Baby közben.

Így figyeltem Őt  titokban, s mindig eszembe jutott, ahogy azzal a pónilóval. És iszonyúan szerettem volna én is póniló lenni. És úgy vágyódtam rá, a távolira és elérhetetlenre, mint a farkas a holdra, és éjszakánként szinte szűköltem és vonyítottam.

Egyik zenekari próba szünetében, az énekesünk felvitte Őt az elő emeleti szobájába. És bár én még csak tizenhét éves szűz srác voltam, tudtam, miért mennek oda, s úgy szenvedtem, mint a kutya. Zavartan pöckölgettem a D húrt, végiglépkedtem rajta a Hey Joe basszusmenetét, begerjedt az erősítő, abbahagytam. És akkor megpillantottam a Marshall hangládán az Ő kardigánját. Senki nem volt a közelben; a szólógitáros és a dobos átment a másik garázsba, ahol nem sokkal korábban kisboltot nyitottak, s lehetett külföldi dobozos sört venni. Egyedül voltam a garázsban. Lassan odalopakodtam a hangládához, és a kardigánt a kezembe vettem. Darabig csak néztem. Megszagoltam. Percekig ott tartottam az arcomnál, mélyen beszívtam az illatot. Lehunyt szemmel szagolgattam, s amikor kinyitottam a szemem, megpillantottam valamit. Először nem is tudtam, mi az.  A ládán volt, valami lapocska, olyan, mint a spatula, amivel az orvos a nyelvet szorítja le. Aztán eszembe jutott, hogy amikor megérkezett Ő, épp egy jégkrémet szopogatott. Annak a nyele volt az. Leszopta róla a jégkrémet, s a nyelét ide tette a hangládára. Ezt a lapocskát Ő szopta le! Ettől a gondolattól megszédültem. A számba vettem, s én is szopogattam. Aztán a próba után elvittem magammal az albérletembe, és az ágyban, egész éjjel azt szopogattam. Az éj közepén pedig felpattantam, és megírtam a „Jégkrémet nyaló lány” című dalszövegemet, tíz évvel a Bikini „Nyaljuk a fagyaltot” című dala előtt. nfl

IFJÚKORI  EMLÉK. Koslattam a városban. Késő este volt már, az ég alján megjelent az újhold fényesre fent borotvája.  Megálltam, magam elé meredtem, aztán hátradőltem, neki a falnak, s a holdat néztem. Lassan, mint a köpés, lecsúsztam a falon, és leültem a gitártokra.

Aztán tovább mentem az egyhangú éjszakában, árnyékommal a falon.  Kocsmát kerestem. Itt egy lebuj, a Három Kalaphoz címezve. Tábla: FEJRE  VIGYÁZZ! (fölötte ugyanez szerbül is). Négy-öt lépcsőfok után pincehelyiség, a végében söntéspult  és asztalok, a Deep Purple zeneritmusára villódzó színes lámpák fénye megtört a füstön, a Smoke on the water basszus szólama szinte a beleimet zengette, basszus! Leültem egy asztalhoz, fejemet a kezemre támasztottam s vártam, hogy a pincér megbökjön: hé, fütykös, mit kérsz? (vagy ugyanezt szerbül). De a pincér nem jött, odamentem a pulthoz. Sovány, agárszerű asszony állt a söntés mögött; fekete szoknya, félig nyitott blúz, alatta semmi. Csak egy kis izzadtságszag köszöntött engem. Rendeltem két deci rostos vérnarancsot, féldeci vodkával. Cigivel a szájában rakta elém. A zsebembe markoltam, számolatlanul kiborítottam a pultra az aprót. A nő csak nézte a maroknyi fémpénzt, s nem köszönte meg. Foga közt a cigivel morogta: “Csók a családnak!” Ezen anyámat értette, de szerbül ugyanez még egyértelműbb.

Az italt az asztalhoz vittem, leültem, s lehajtottam. Máskor szinte vonzottak az ilyen zughelyek, de most szerettem volna mindezt magam mögött tudni. A bejárat mellett zajongó társaság: négy férfi és egy cigány nő. A nő tekintete úgy belém csapódott, mint a sastollas nyílvessző. Felkeltem s elindultam a kijárat felé, amikor a nő hirtelen felpattant: “Tényleg te vagy? rég NEM láttalak!”  És puszira csücsörítette az ajkát, és én is puszival hajoltam hozzá, miközben tudtam, hogy még soha nem találkoztunk.

    – Vigyél el ezektől a tahóktól! – súgta a fülembe a második puszi közben. 

    – Jössz? – kérdeztem, s ő átlépett a kinyújtott lábakon, és már mentünk is felfelé a lépcsőn, ki az utcára.

    – Kik voltak azok – kérdeztem. Nem érdekesek, mondta ő, gondolom, mondtam én, miből gondolod, kérdezte ő, ahogy otthagytad őket, mondtam én. És te ki vagy, kérdeztem én, ő rám pillantott, s primadonna-hangon mondta:

 – Elvarázsolt királylány vagyok, és száz esztendeig voltam bezárva egy borostyánnal futtatott kastélyban, és vártam a királyfit, aki majd a kardjával kiszabadít.

Rosszkedvűen pillantottam rá.

   –Ha azt hiszed, megsajnállak, akkor nagyon tévedsz. Egyébként sok mesét olvasol?

   –Szeretem a meséket. (Halkan felkacag.) A kislányomnak is sok mesét olvasok, néha el is játsszuk.

   –Azt hittem, kurva vagy. Ahogy fölszedtél.

   –Nem. A Pionír csokoládégyárban dolgozom. Annak színe jól megy a bőröm színéhez. És te? Dolgozol?

   –Én is meséket játszom el.

   –A kislányodnak?

    –  Nem. Vadidegeneknek. Most hová megyünk.

A nő megállt, az alsó ajkát szopogatva pillantott szét.

   – Mehetünk hozzám is. Kétutcányira lakom. Ne zavarjon, ha otthon van a kislányom.

   –Akinek mesélni szoktál.

    – Régebben.

Bérházhoz értünk. Régi ház volt, de jól állt neki, hogy régi. Ezt most nem magyarázom meg. Tenyérnyi darabokban mállott volt a fal, egy vezeték kígyózott elő habarcs közül, és a házról tenyérnyi foltokban szakadt le a vakolat, kilátszottak a téglák.  A nő kotorászni kezdett a táskájában. Elővette a kulcsot, kapu nyit, kapu zár. Csak a föld felett pislákolt fény, arrafelé botorkáltunk. Pincelakás a liftakna mellett. A lift felmordult, mint a medve. Valaki lefelé jött, de nem ért le, megállt valahol a másodikon, kiszálltak, csapódott az ajtó, távolodó mormogás.

Követtem a nőt, lefelé a homályos lépcsőn, a talpammal tapogatózva. A folyosón egy szál égő lógott a plafonrózsából. A lakásban egy húsz év lány ült, lábát a székre téve. A bőre színe még az anyjáénál is csokisabb. Tévét nézett.  Leültem az ágy szélére. Megnyikkant alattam a matrac. Csak úgy fél seggel ültem, félszegen. Az ágy fekete volt, vaságy, lepattogzott róla a zománc. Amíg vártam, hogy mi lesz, a körmömmel kapargatni kezdtem a zománcot. A lakás egyetlen szobából állt, a félig nyitott ajtón át fürdőszoba és vécé látszott a félhomályban. Az idősebb nő pezsgősüveget tett elém. Ujjam lassú mozgásával meglazítottam a dugón a drótkosarat, közben valamit prédikáltam, mert ilyen szétesett állapotban mindig ékesszólóan tudtam prédikálni. Meleg volt a pezsgő, a durranás után vastag sugárban tört ki a hab az üveg nyakán. A nők rávetették magukat az üveg szájára, ne vesszen kárba! rikoltották, és egymásnak adogatva szopták az üveg nyakát. Nekem is átadták az üveget, a meleg pezsgő élvezeti értéke nulla, mégis nyelés nélkül kiittam a maradék pezsgőt.

Éjfél körül a lány aludni készült, az anyja is bebújt az ágyba, és ahogy a lebujban, ugyanolyan hangon kérdezte: jössz? Felhajtotta a takaró szélét, mellébújtam. A lány leoltotta a villanyt, lefeküdt, csend percegett a sötétben. Átöleltem a nőt, s kérdeztem súgva, hogy mitől ilyen csoki illatú a teste. “A törött csoki darabokat – mondta halkan – a gyár dolgozói hazavihetik, nem, nem lopjuk el, legálisan elhozzuk, néha tíz, húsz kilót is. És amikor megcsömörlünk a csoki zabálásától, a maradékot a fürdővízbe tesszük. A forró vízben a csoki felolvad, minél többet rakunk bele, annál sűrűbb lesz, és abban a folyékony csokoládéban ülünk a lányommal, és utána a bőrünk sima lesz és csoki illatú.”

A forró lehelete valóban csokis volt, és a testének csokoládészaga erős nőstényszaggal keveredett. Megcsókoltam a száját. Ekkor a másik ágyról:  “Legyetek tekintettel énrám is.”  “Kislányom, ha félsz a sötétben, gyere ide hozzánk”, mondta az anyja. Puha léptek osontak. S meglegyintett egy még erősebb nőstényillat. nfl