ROCKER CYRANO 2. (a tegnapi folytatása). A dalszövegeimben saját vágyaimat, elszigeteltségemet és álmaimat fogalmaztam meg. Emlékszem az ügyetlenül dadogó 1974-ben kelt „Állatkerti bál” című dalszövegemre, amiben még „politizáltam” is, hisz a ketrecekben különböző szocialista országok voltak, természetesen a magyar csodaszarvas volt a rács túloldalán, közvetlenül a szovjet-orosz medve mellett. Kizárni az iskolából mégis egy „prózai művem” miatt akartak, amit a hosszú haj viselésének tilalma ellen írtam, és Vajda Zsuzsa osztályfőnököm mentett meg attól, hogy kicsapjanak érte. De vissza a pornós lányhoz, akinek az apja kint dolgozott Nyugatnémetben, és ő ott forgatott ilyen felnőtt filmekben. Abban az időben a topolyai halpiac mellett laktam albérletben, a nemrég elhunyt drága emlékű Tóth Laci barátommal, aki nagyon lenézte tevékenységemet, hisz ő magát komoly költőnek tartván műfaji mocsoknak vélte a rockzenét. (Ma is látni minden műfajban ilyen arisztokratikus gőgöt, amikor a „komoly” prózaíró lenézi a könnyedebb írókat; az alternatív színész az operett-színészt, satöbbi). Úgy szerettem – plátói módon – azt a pornós lányt, mint a szenvedélybeteg: minél többet kaptam volna belőle, annál több kellett volna. Képzeletemben folyton előttem volt az a filmje (németből csempészte be valaki), melyben egy pónilóval közösült. De eldöntöttem, hogy ha lehet, titkolom az iránta táplált érzelmeimet, mert az ilyen dolgok nagyon kiszolgáltatják az embert. Ne vegyen észre semmit, ne is tudja, mi történik bennem. Amikor tekintete találkozik az enyémmel, akár egy görögdinnyére is bámulhatna. Ha tehettem, mindig a közelében voltam. Már akkor megéreztem a közeledését, ha háttal voltam a próbateremként szolgáló garázs ajtajának, ami különben ritkán esett meg, mert mindig ott volt félszemem az ajtón, nem jön-e be Ő. És ha bejött s leült, én a legbonyolultabb basszus sémák közben is figyeltem a közönségesnek mondható, szép és szabályos arcát, a csücsörítő száját, ami olyan volt, mint egy sűrű szirmú, kissé elhervadt rózsa. Hangja pedig rekedtes és száraz volt, de kellemes is, mint Janis Joplin orgánuma a Cry Baby közben.
Így figyeltem Őt titokban, s mindig eszembe jutott, ahogy azzal a pónilóval. És iszonyúan szerettem volna én is póniló lenni. És úgy vágyódtam rá, a távolira és elérhetetlenre, mint a farkas a holdra, és éjszakánként szinte szűköltem és vonyítottam.
Egyik zenekari próba szünetében, az énekesünk felvitte Őt az elő emeleti szobájába. És bár én még csak tizenhét éves szűz srác voltam, tudtam, miért mennek oda, s úgy szenvedtem, mint a kutya. Zavartan pöckölgettem a D húrt, végiglépkedtem rajta a Hey Joe basszusmenetét, begerjedt az erősítő, abbahagytam. És akkor megpillantottam a Marshall hangládán az Ő kardigánját. Senki nem volt a közelben; a szólógitáros és a dobos átment a másik garázsba, ahol nem sokkal korábban kisboltot nyitottak, s lehetett külföldi dobozos sört venni. Egyedül voltam a garázsban. Lassan odalopakodtam a hangládához, és a kardigánt a kezembe vettem. Darabig csak néztem. Megszagoltam. Percekig ott tartottam az arcomnál, mélyen beszívtam az illatot. Lehunyt szemmel szagolgattam, s amikor kinyitottam a szemem, megpillantottam valamit. Először nem is tudtam, mi az. A ládán volt, valami lapocska, olyan, mint a spatula, amivel az orvos a nyelvet szorítja le. Aztán eszembe jutott, hogy amikor megérkezett Ő, épp egy jégkrémet szopogatott. Annak a nyele volt az. Leszopta róla a jégkrémet, s a nyelét ide tette a hangládára. Ezt a lapocskát Ő szopta le! Ettől a gondolattól megszédültem. A számba vettem, s én is szopogattam. Aztán a próba után elvittem magammal az albérletembe, és az ágyban, egész éjjel azt szopogattam. Az éj közepén pedig felpattantam, és megírtam a „Jégkrémet nyaló lány” című dalszövegemet, tíz évvel a Bikini „Nyaljuk a fagyaltot” című dala előtt. nfl
