MÁR 12. ALKALOM, HOGY EZEN A NAPON minden évben újra megírom, tesztelve az emlékezetemet. Jegyzetet nem használok, az előző évit sem olvasom el, mégsem kopik ki semmi belőle, abból a napból – úgy beleégett a tudatomba. És másnap, vagy harmadnap minden évben újra elolvasom a korábbi változatokat, hogy változott e valami, halványult-e a kép, a szagok elillantak-e: a könnygáz, a könny, a gáz. De nem. Mindenre ugyanúgy emlékezem, amint aznap, amikor történt.
Aznap délután valahova indultam, már nem emlékszem, hova. Az utcára érve távoli üvöltözést hallottam. És mintha lövés dördült volna, de az olyan valószínűtlennek tűnt, mert van valami túlvilági abban, ha egy városban lövés dörren. Mert a város majdnem olyan, mint az afrikai őserdő, abban mindenképpen fennáll a hasonlóság, hogy beláthatatlan a mérete. Csak egy lövés szólt, aztán a várost ismét körülölelte a csend. De ez a csend fertőzve volt motorbúgásokkal, fékcsikorgásokkal, szirénák sivalkodásával. Valahol villamos csikorgott, egy autó dudája visszabégetett. Az utca szinte kihalt volt, ami nem megszokott ebben a nagyvárosban. Egy kutya nyikkant valahol, valaki oldalba rúghatta, már láttam is, felém loholt, gyenge volt, reszketeg, és amikor közelebb ért, farkát a lába közé húzva, nagy ívben kikerült engem, s tovább loholt, mint akinek sürgős dolga van valahol. Ismét lövés dörrent, majd még egy: úgy szólt, mint a petárdás szilvesztereken. De a hasonlóság menten szertefoszlott, amikor valahonnan jajszó hallatszott. És akkor kiértem a Kiskörútra, a háborúba.
Az utca fölött füst gomolygott. Emberek rohantak, egymást taposva. Kisebb csoport a járdán tipródott, rendőrök gyűrűjében. A másik oldalon a rendőrök voltak, gyűrűbe fonódva. A füstből is rendőrök tolakodtak elő, fejükön sisak, rostélyuk átláthatatlan. A kezükben acélrúd; később megtudtam, hogy valami kígyóról nevezték el. Molett nőt vonszoltak, mint valami bornyút: a nő sivalkodott, karmolta a sisakok rostélyát. Valamibe beleakadhatott a körme, mind felszakadtak, ömlött alóluk a vér. (Most egy percre abbahagyom az írást, mert feltolult bennem az okádék, és arra gondolok, hogy az abúzusokkal kapcsolatban sokszor fölmerül vádként az áldozathibáztatás. Ha cinikusak vagyunk, amennyire az akkori hatalom az volt, mondhatnánk: minek növesztette a hölgy oly hosszúra a körmét, és még be is festette pirosra, no most természetes pirosra festette azt a saját vére. Elmúlt a hányingerem, folytatom): A nő ekkor már sokkos állapotban volt. Oldalba csapták az acélrúddal, erre elhallgatott. A rendőrök tovább vonszolták, s eltűntek vele a füstben. Könnygáz robbant a közelemben, taknyom-nyálam egyben, ismét lövés: egy fiút gumilövedékkel találták el. Ömlött arcából a vér – már ami az arcából megmaradt – a szeme helyén vörös üreg tátongott. Oldalt kinyújtva, le-föl mozgatta a karjait, ahogy régebben az utcai kutakból a vizet szivattyúzták. Aztán elindult vakon, és csak csapkodott, ahogy a csirke csapkod, ha a fejét levágták. Olyan sok hihetetlen dolog halmozódott egymásra, hogy már nem is emlékszem mindenre; elindultam a füstben, átléptem egy földön fekvő, nyöszörgő emberen. A füstben alig láttam valamit, és folyton beleütköztem valakibe, egyikükre rá is léphettem, mert puha volt, és halkan felnyögött a talpam alatt. Hányinger tört rám, görcsösen rángatózva okádtam, és amikor felegyenesedtem, láttam, hogy két egyenruhás rám fogja a puskát. Egyikük az ágyékomra célzott. Magam elé kaptam a kezem, ahogy a férfiember a tökön vágástól védekezik. Erős ütés a kezemen, nem néztem meg rögtön, rohantam. Távolabb már csendesedett minden, és kihallatszott az egyik pubból a Guns ’N’ Roses dala, Welcome to the Jungle. nfl
