IFJÚKORI EMLÉK. Koslattam a városban. Késő este volt már, az ég alján megjelent az újhold fényesre fent borotvája. Megálltam, magam elé meredtem, aztán hátradőltem, neki a falnak, s a holdat néztem. Lassan, mint a köpés, lecsúsztam a falon, és leültem a gitártokra.
Aztán tovább mentem az egyhangú éjszakában, árnyékommal a falon. Kocsmát kerestem. Itt egy lebuj, a Három Kalaphoz címezve. Tábla: FEJRE VIGYÁZZ! (fölötte ugyanez szerbül is). Négy-öt lépcsőfok után pincehelyiség, a végében söntéspult és asztalok, a Deep Purple zeneritmusára villódzó színes lámpák fénye megtört a füstön, a Smoke on the water basszus szólama szinte a beleimet zengette, basszus! Leültem egy asztalhoz, fejemet a kezemre támasztottam s vártam, hogy a pincér megbökjön: hé, fütykös, mit kérsz? (vagy ugyanezt szerbül). De a pincér nem jött, odamentem a pulthoz. Sovány, agárszerű asszony állt a söntés mögött; fekete szoknya, félig nyitott blúz, alatta semmi. Csak egy kis izzadtságszag köszöntött engem. Rendeltem két deci rostos vérnarancsot, féldeci vodkával. Cigivel a szájában rakta elém. A zsebembe markoltam, számolatlanul kiborítottam a pultra az aprót. A nő csak nézte a maroknyi fémpénzt, s nem köszönte meg. Foga közt a cigivel morogta: “Csók a családnak!” Ezen anyámat értette, de szerbül ugyanez még egyértelműbb.
Az italt az asztalhoz vittem, leültem, s lehajtottam. Máskor szinte vonzottak az ilyen zughelyek, de most szerettem volna mindezt magam mögött tudni. A bejárat mellett zajongó társaság: négy férfi és egy cigány nő. A nő tekintete úgy belém csapódott, mint a sastollas nyílvessző. Felkeltem s elindultam a kijárat felé, amikor a nő hirtelen felpattant: “Tényleg te vagy? rég NEM láttalak!” És puszira csücsörítette az ajkát, és én is puszival hajoltam hozzá, miközben tudtam, hogy még soha nem találkoztunk.
– Vigyél el ezektől a tahóktól! – súgta a fülembe a második puszi közben.
– Jössz? – kérdeztem, s ő átlépett a kinyújtott lábakon, és már mentünk is felfelé a lépcsőn, ki az utcára.
– Kik voltak azok – kérdeztem. Nem érdekesek, mondta ő, gondolom, mondtam én, miből gondolod, kérdezte ő, ahogy otthagytad őket, mondtam én. És te ki vagy, kérdeztem én, ő rám pillantott, s primadonna-hangon mondta:
– Elvarázsolt királylány vagyok, és száz esztendeig voltam bezárva egy borostyánnal futtatott kastélyban, és vártam a királyfit, aki majd a kardjával kiszabadít.
Rosszkedvűen pillantottam rá.
–Ha azt hiszed, megsajnállak, akkor nagyon tévedsz. Egyébként sok mesét olvasol?
–Szeretem a meséket. (Halkan felkacag.) A kislányomnak is sok mesét olvasok, néha el is játsszuk.
–Azt hittem, kurva vagy. Ahogy fölszedtél.
–Nem. A Pionír csokoládégyárban dolgozom. Annak színe jól megy a bőröm színéhez. És te? Dolgozol?
–Én is meséket játszom el.
–A kislányodnak?
– Nem. Vadidegeneknek. Most hová megyünk.
A nő megállt, az alsó ajkát szopogatva pillantott szét.
– Mehetünk hozzám is. Kétutcányira lakom. Ne zavarjon, ha otthon van a kislányom.
–Akinek mesélni szoktál.
– Régebben.
Bérházhoz értünk. Régi ház volt, de jól állt neki, hogy régi. Ezt most nem magyarázom meg. Tenyérnyi darabokban mállott volt a fal, egy vezeték kígyózott elő habarcs közül, és a házról tenyérnyi foltokban szakadt le a vakolat, kilátszottak a téglák. A nő kotorászni kezdett a táskájában. Elővette a kulcsot, kapu nyit, kapu zár. Csak a föld felett pislákolt fény, arrafelé botorkáltunk. Pincelakás a liftakna mellett. A lift felmordult, mint a medve. Valaki lefelé jött, de nem ért le, megállt valahol a másodikon, kiszálltak, csapódott az ajtó, távolodó mormogás.
Követtem a nőt, lefelé a homályos lépcsőn, a talpammal tapogatózva. A folyosón egy szál égő lógott a plafonrózsából. A lakásban egy húsz év lány ült, lábát a székre téve. A bőre színe még az anyjáénál is csokisabb. Tévét nézett. Leültem az ágy szélére. Megnyikkant alattam a matrac. Csak úgy fél seggel ültem, félszegen. Az ágy fekete volt, vaságy, lepattogzott róla a zománc. Amíg vártam, hogy mi lesz, a körmömmel kapargatni kezdtem a zománcot. A lakás egyetlen szobából állt, a félig nyitott ajtón át fürdőszoba és vécé látszott a félhomályban. Az idősebb nő pezsgősüveget tett elém. Ujjam lassú mozgásával meglazítottam a dugón a drótkosarat, közben valamit prédikáltam, mert ilyen szétesett állapotban mindig ékesszólóan tudtam prédikálni. Meleg volt a pezsgő, a durranás után vastag sugárban tört ki a hab az üveg nyakán. A nők rávetették magukat az üveg szájára, ne vesszen kárba! rikoltották, és egymásnak adogatva szopták az üveg nyakát. Nekem is átadták az üveget, a meleg pezsgő élvezeti értéke nulla, mégis nyelés nélkül kiittam a maradék pezsgőt.
Éjfél körül a lány aludni készült, az anyja is bebújt az ágyba, és ahogy a lebujban, ugyanolyan hangon kérdezte: jössz? Felhajtotta a takaró szélét, mellébújtam. A lány leoltotta a villanyt, lefeküdt, csend percegett a sötétben. Átöleltem a nőt, s kérdeztem súgva, hogy mitől ilyen csoki illatú a teste. “A törött csoki darabokat – mondta halkan – a gyár dolgozói hazavihetik, nem, nem lopjuk el, legálisan elhozzuk, néha tíz, húsz kilót is. És amikor megcsömörlünk a csoki zabálásától, a maradékot a fürdővízbe tesszük. A forró vízben a csoki felolvad, minél többet rakunk bele, annál sűrűbb lesz, és abban a folyékony csokoládéban ülünk a lányommal, és utána a bőrünk sima lesz és csoki illatú.”
A forró lehelete valóban csokis volt, és a testének csokoládészaga erős nőstényszaggal keveredett. Megcsókoltam a száját. Ekkor a másik ágyról: “Legyetek tekintettel énrám is.” “Kislányom, ha félsz a sötétben, gyere ide hozzánk”, mondta az anyja. Puha léptek osontak. S meglegyintett egy még erősebb nőstényillat. nfl
