HAJLÉKTALANKÉNT ÉLNI HATVANBAN. Sok színész ismerősömet láttam a napokban, a tévében. Nem szerepben, hanem táblával a kezében. Tüntetni. Talán László Zsocin lepődtem meg leginkább, mert őt – miként magamat is – olyan introvertált pasinak tartottam, akit nem kavarják fel a világ görbe tükröződései. Én például már egy ideje sehova sem tartozom. Hogy ez mennyire így van, bizonyítani is tudom: ajánlom visszanézni a múlt heti „dohogásaimat”; volt közte Bródy dalszöveg „elemzése” és Hernádi Juci hetiheteses izéje – a másik oldalon pedig még a kislányom párját, Apáti Bencét sem kíméltem attól, hogy elmondjam a véleményemet a műsoráról (aminek meg lesz a következménye, sértődés és mosolyszünet formájában), és még Lázár János szidalmazására is sorra került. Egyforma gúnyos grimaszt vágni mindkét oldal felé – ez az elvem és módszerem. De elsősorban NEM személyeket pellengérre állítani, hanem jelenségeket és furaságokat kigúnyolni. Most a hajléktalan mizéria van műsoron, amihez személyes tapasztalatom is van, még hatvani lakos koromból. Valahányszor Budapestre utaztam, ott láttam őket az aluljárókban; ittak, danoltak és káromkodtak. Most azonban, az új rendelet miatt kivonulnak majd a Kamaraerdőbe, sátrakat építenek: szeméthalmok keletkeznek a bozótosban, miközben ők így még jobban is járnak, mert a zöldövezet mégis hangulatosabb hátteret nyújt az iváshoz és káromkodáshoz, mint az alujárók piszka és zaja.
És itt a személyes része: hogy amikor összekülönböztem hatvani „háziasszonyommal” és kedvesemmel, Beával, és pár hétig az utcán voltam kénytelen élni, akkor megkóstolhattam az igazi hobó életérzést. Nem volt az hosszú időszak, nyár volt, és a Zagyva-menti parkok padjain jól el lehetett lenni, napközben pedig a könyvtár olvasótermében végigolvastam a kortárs irodalom remekeit. Valaki föl is ajánlotta, hogy ha belépek a Fideszbe, és megkövetem Szabó Zsolt államtitkárt azokért a dehonesztáló szavakért, amit a vadászmúzeum kialakításakor írtam róla, akkor segít nekem elhelyezkedni a Városi Tévénél, ahol egy szerb nevű pasas volt a főnök. De én életem legkedvesebb szerepével, a Zsótér rendezte Cyrano monológjával válaszoltam neki: „Tán párfogót keressek valahol, kapzsi szájjal rátapadva jól? Nem, köszönöm! Vagy piacra álljak, s bankároknak verset dedikáljak, mint annyi más? Ugrándozzak vígan az államtitkár előszobáiban, bókoljak, míg megfájdul a nyakam és piszkos lesz a térdem, s a gerincemet puhítsam folyvást? Simogassak kecskét a JOBB kezemmel s káposztafejecskét öntözzek a BALommal? Nem, köszönöm! Dicsérjek mást, mert bőven visszajön a másra szórt hízelgés, legyek gőggel tele, egy ici-pici körnek nagy embere? Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul? Az árust fizessem, hogy a könyvem kinyomtatni tessen? Nem, köszönöm! Égjek lázban, hogy rólam Iksz, vagy Ipszilon mit írt? Számítsak, féljek, kunyeráljak, sírjak, és ahelyett, hogy egy jó verset írjak, menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba esetleg énrám szavazzon? Nem, nem soha! Más kell nekem, a hegy-völgy, a vadon, ahol bolyonghatok vígan, szabadon. Édes magány, ahol kedvemre élek, kalandozom, ha úgy tetszik nékem, egy semmiségért véres harcra szállok, verekszem érte, vagy verset csinálok! Fantáziám a HOLDBAN egyet fordul, és könyvet írok róla, semmi másért, csak a bolondos, kedves UTAZÁSÉRT! Azt írom csak, ami szívemből csordul. Egyszóval: csúszó inda-szerepet nem vállalok halálomig! Lehet: tölgy nem vagyok, nincs bükk természetem, de egyedül növök, ha már magasra nem!”
Hajléktalan heteim alatt, néha találkoztam drogosokkal, s bár nem vettem részt a trip-jükben, a sorsuk és múltjuk érdekelt. Piásokkal is leültem, és egy-egy padon hallgattam a történetüket. Némelyikük hajlamos volt arra, hogy a pad alá igya magát, de ettől még megmaradt bennük valami mély erkölcsiség. Egyikük, egy nyomorék, két mankóval, sok történetet mondott el nekem, ezeket mind le is jegyeztem s fel is használtam később valamelyik fióklakó regényemben – de a most díjazott drámám harmadik felvonása is erre az élményre épül. Nem hagytam viszonzás nélkül annak a hajléktalannak, hogy megnyílt előttem: mivel csak egy lukas nejlon szatyra volt szegénynek, neki ajándékoztam a bőr vadásztáskámat, és neki adtam egy solingeni vadászbicskát is. Amit aztán, amikor ez a nyomorék rosszul lett az utcán, a mentősök elloptak tőle. Egyébként a hatvani mentősök híresek arról, hogy rendszeresen kirabolják a betegeket – és ez kicsit nehézzé teszi, hogy az ember megőrizze az emberiséggel kapcsolatos filantróp szemléletét.
Az biztos, hogy ha egyik hajléktalan a másiktól kér egy falatot, azt sosem mulasztja el átadni, vagy egy kortyot a borából, de nem képes lemarkecolni a buszon alvó nyugdíjast, ahogy azt mostanában gyakran látni a köztéri felvételeken. Az egyik kocsmába rendszeresen bejártak ezek a fiúk, de nem csak ők, hanem magukat kurváknak tettető lányok, és magukat nem annak tettető kurvák is. Egyszer odajön egy roma csaj, hogy: majd jósol a tenyeremből. Oké, mondom, mi az ára? Hát hogy egy sör. Jó, mondom, ha szép jövőt jósol nekem, akkor vendégem lesz egy sörre. A csaj odajött, leült mellém, megfogta a bal kezemet, felfordította, és ujja begyével simogatni kezdte a tenyerem. Csiklandós vagyok, talán még fel is rötyögtem, s mondtam neki, hogy ne baszakodjon már, mire ő, hogy azt látja a tenyeremben, hogy hosszú életem lesz. Már nem LESZ, mondtam, hanem VOLT, mert egy ötven felettinek már a B oldal forog. És még mi lesz? Hát hogy hamarosan dugni fogok, mondta. Aha, mondom, értem, remek marketingfogás. Mikor fogok dugni, kérdeztem. Hamarosan, akár a következő fél órában is. És mennyi lenne az annyi? Mondott egy összeget.
Ennyi jut most eszembe a hatvani hajléktalanságban eltöltött heteimről. Vagy, a még tolakodóbb alliteráció kedvéért: hatvani hajléktalan hataimról. nfl
