EASY HEAVEN. Hajnal van, harmatos a fű ahol ülök, hátammal a kabinnak támaszkodva. A térdemen egy szétterített térkép. Összehúzott szemöldököm alatt nézem a térképet, aztán felemelem tekintetemet a hegyekre, aztán az égre. Az ég, mint a kék tenger, a horizonton rózsaszín lazacfelhők úsznak, sötét felhőszigetek állnak mozdulatlanul. A térképen az áll, hogy a hófödte részen, ott fent van valahol Easy Heaven. A hírek szerint az valami indián falu. A reggeli napfény ferdén pásztázza az erdőt, az árnyékok még hosszúak, de ahogy múlik az idő, a fák lassacskán maguk alá húzzák az árnyékukat. Valami rovar döngicsél a lehajló ágak alatt. Egész nap a tájat nézem. Késő délután a fák ismét farkat kezdenek köveszteni. Óraműpontossággal megérkeznek a kanadai vadludak csapatai, hatalmas gajdolásuk el tudja sötétíteni az eget. Hatalmas felhőkben repülnek el a kabin felett, s leereszkednek a túlsó völgy tavának lúdbőrző vizére. De még mindig jönnek új csapatok, alábuknak, felemelkednek és tömegekben jönnek a kabin fölé, aztán eltűnnek mögöttem, csak hogy pár pillanat múlva egy másik csapat jöjjön a fenyvesek hegye fölött. Perceken keresztül nézem a ludak firkálását az égen. S közben a naplómba firkálok.
A nap a már hegygerinc felé közeledik. A füvön árnyék suhan, felpillantok: fehérfejű réti sas száll, árnyéka siklik a füvön. Mozdulatlan szárnnyal ereszkedik a völgy felé. Nézem, és már el akarom ereszteni, amikor a sas kigyullad a levegőben. És lezuhan az erdőbe. Félrelököm az ölemből a térképet, elindulok lefelé az úton. A lemenő napban elnyúlt póklábakon mozog az árnyékom. Odaérek. És akkor meglátom azt a magasfeszültségű vezetéket. Ennek szállt neki a sas, s holtan hullott le. Előző nap, amikor a préri felől jöttem, ez még nem volt itt, vagy csak nem vettem észre. Inkább a nem-volt-ittre tippelek, még ha nyomasztó is ez a gondolat.
Bemegyek az erdőbe, felveszem a megégett sast. Szaga, mint a perzselt disznóé. Visszafelé eltévedek, már jó ideje megyek, de sehol az út. Fogalmam sincs, hogy milyen irányba indultam el, és attól tartok, hogy körbe járok, és a végén ugyanoda jutok ki. És igen, az egyik mohos sziklán meglátom a saját nyomomat, nemrég már itt elhaladtam egyszer. Felidézem magamban, hogy mit tudok erről a szituról, hisz már tévedtem el máskor is. A fák törzsén lévő moha nem jelzi az északi irányt, itt nyirkos minden, itt minden oldalon egyforma moha tenyészik. Megpróbálok a fejemből kiverni minden fölösleges gondolatot, mert a pánik nem vezet sehova. Mert akkor csak fantomok ébrednek bennem, és azok még jobban összezavarnak. Kitörök a körből, de sehol az út, közben egy leégett fenyvesbe érkezem. Besötétedik, leülök, zihálok. A gumicsizmámat bámulom. Aztán hanyatt dőlök a koromfeketére pörkölődött mohaszőnyegen. Hogy majd reggel megkeresem az utat. Vastag pulóverben, és vízhatlan dzsekiben is szüntelen reszketek a hidegtől, alszom keveset, dideregve ébredek, bagolyhuhogásra, pörkölt fenyőszag van. Fölöttem nyüzsögve rajzanak a csillagok. Darabig még hanyatt fekve nézem az eget. Nemsokára feljön a hold. A szénszínű fakó fényben már ki lehet venni a csontujjú fák alakját.
A gerinc mögül kiemelkedő telihold sarkvidéki fénnyel világít, mint egy hatalmas, félszemű macska szeme a reflektorban. Megszólalnak a farkasok. Felállok, elindulok a gerinc irányába, föl-föl nézve a holdra, amely szelíden lóg a fenyves fölött, mint a megbízható alkalmazott. Portás. Éjjeli őr. Lámpással a kezében. Közben a farkasok eltávolodnak, már a túlsó völgyből szól a vonyításuk. Holdsütötte tisztásra érek, falu látszik a távolban, alig kivehetően. Ez lehet talán Easy Heaven. A faluban nőalakot látok, kérdezem tőle, hogy ez Easy Heaven-e. Nem válaszol, bemegy egy házba. Tanácstalanul fölnézek az égre. A hold csillagnyájban botorkál, mint birkák közt a szamár.
Tovább megyek, mögöttem suttogás. Megfordulok: ketten vannak, ők is bemennek a házba. Tovább megyek, kocsmát látok, sötét van bent, és a cégtáblája is sötét, de a lépcsőjén egy fiatalember ül, s gitáron játszik lassan. Néha mintha egy perc is eltelne két pengetés között. Tovább megyek. Az egyik ablakon megvillan a holdfény. Közelebb lépek, benézek. Gyerek ül mozdulatlanul az ágy szélén, s egy férfi, talán az apja, az ágyban fekszik. Nem halott a férfi, mozog a mellkasa. De nagyon beteg lehet. A férfi hasonlít apámra. Az apámnak csak egy titka lehetett, amit meggyónhatott volna a halálos ágyán, de valószínűleg nem gyónta meg. Most távolról megkondul egy harang. Csak egyszer szól. Hasonlít a gyermekkorom harangjára. De nem tudom felidézni a gyermekkorom pontos harangszavát: elmozdultak, alakot váltottak a fejemben. Ellépek az ablaktól, s tovább mászik árnyékom a falon. Hajnal felé végre megtalálom az utat, lefelé a kabinomhoz. Az út kanyarog, morgást hallok mögöttem, közeledik, aztán egy kanyar mögül, mint valami hatalmas fekete macska szemei, elővillannak egy kocsi lámpái. Erősödik a zúgás, félre húzódom a padkára, tétován meglódítom a kezem. Nem volt ez stoppolás, csak valami elvetélt szándék. De a kocsi lassít, s meglátom a fekete Dodge terepjárót. Nem is fekete, szürke, csak az éjszaka festette feketére. Benézek az ablakon: sötét alakot látok, de az arca nem látszik. Int, hogy hátra üljek, mert csomag van az első ülésen. Valóban látok ott valami fekete halmot, beülök hátra, és elmakogom a neandervölgyi angolommal, hogy ott lent van valahol a kabinom. A pasi nem szól semmit, elindul, bizonyára nem akarja forszírozni a beszédet, ha már ilyen rossz az angolom. Később, ahogy moccan, megzörren valami a kabátja alatt, mintha valaki megrázna egy csonttal teli zsákot. A körben lelógó vászonkalapja teljesen eltakarja az arcát, oldalt dőlök, hogy lássam legalább a profilját, de ekkor már ott vagyunk az utolsó kanyar előtt, a kabinom közelében. Mondom neki, hogy ott, legyen szíves, erre ő rögtön lassít s megáll, mintha előre tudta volna, hogy hol kell megállni. Nyitni próbálom a Dodge ajtaját, beragadt, nem mozdul a fogantyú. Végre megszólal a sofőr színtelenül, s azt mondja, hogy a vállammal lökjem meg az ajtót. Meglököm, és akkor végre kinyílik. Kiszállok, meg akarom köszönni a fuvart, de ez a modortalan pasas már indul is tovább, a tehetetlenség lendülete csukja be a kocsi ajtaját. Ekkor már tudtam, hogy a Halál utasa voltam.
A kabin felé haladva a farkasok siratóéneke kísér szüntelen, egészen addig, míg le nem megy a hold, akkor elhallgatnak, talán meglepetésükben, hogy ki zabálta meg az égről a holdat. nfl (Részlet volt az Élet és Irodalom egyik tavalyi számában megjelent, KÉT KANADAI NAPOM S EGY HOLDAM VOLT című novellámból.)
