A DARABOM felolvasó estjén, egy rövidített változatot játszottak el, nagy asztal körül. Tudtam, hogy a színészeknek ebben a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy ott volt a még élő szerző. Nincs rosszabb az élő szerzőnél. Mert ha megtehetné, folyton beledumálna, hogy ő ezt nem így, meg nem úgy gondolta. A színészek meg JOGGAL mondják, hogy a faszt se érdekel, hogy te mit gondoltál. Mert csak addig a szerzőé a darab, amíg az utolsó pontot le nem teszi a szövegben, és kézbe nem veszi egy rendező, vagy társulat. A legerősebb szava a színészeknek kellene hogy legyen, s onnantól kezdve az ő elképzelésük a fontos, az ő felelősségük a megvalósítás – hisz ők állnak majd ki a színpadra. Persze, nem így van, de ez lenne a helyes, ha a színész lenne a legfontosabb eleme egy előadásnak, és minden őt szolgálná – még a rendező is.
Néhol kimondottan tetszett a megvalósítás. Ahol kevésbé, ott azért nem, mert színészkedés volt a játék helyett. Ez alatt én azt értem, amikor olyan hangon szólalnak meg a szereplők, ahogy a színdarabokban szoktak, és nem úgy, ahogy ez az életben szokott elhangzani (visszautalás a pénteki jegyzetemre). És az is természetes, hogy az erősen meghúzott darabomból, néhol pont azok a részek maradtak meg, amit én szívesen kihúztam volna, és azok kerültek ki, amelyek szerintem jobban vitték volna előre a történetet. Ha a másik darabot, Vukovics Amadeusz művét az enyémmel együtt értékelem, akkor azt mondanám, hogy mindkettőben két fantasztikus színésznőt láttam, Kalmár Zsuzsa és Erdélyi Hermina személyében. De az utána kezdődő vita, kezdetben oly akadémikusan szakmázó hangvétellel szólat meg, hogy kényszert éreztem közbe szólni, és lerángatni a földre a belterjes hangvételt, különben szétszaladt volna a kis közönség. Az egyik szakmabeli azt helyes a megállapítást tette, hogy mindegyik figurában benne vagyok. Meg is nézném azt az írót, aki nincs benne minden figurásában. Akkor? ki van benne, ha nem ő? Ki az, akivel az ember többet van együtt, mint saját magával, tehát jobban ismeri önmagánál, tehát többet tud róla elmondani, mint saját magáról. Ugyanez érvényes a színészekre. Aki a „Lenni, vagy nem lenni” monológot nem úgy mondja el, ahogy a saját létezéséből és bizton eljövendő nemlétezéséből fakadó szorongása szólal meg, akkor az csak szépen elmondott, szemétre való szép szavak halmaza lesz. Ezért van az, hogy csak kevés fiatal színész tudja megcsinálni Hamlet szerepét, mert ahhoz KOR kell. És legkevésbé az a fontos, hogy szép skandináv szőke legyen a színész. (Én például hatvan évesen értem volna meg Hamletre. Nem AZÉRT mondom – mert tudni lehet Zsótéren kívül ilyen hagyománybontást senki nem vállalna be, Sanyival meg már két évtizede nem vagyunk munkatársak.)
Már hazajőve gondolkodtam azon, hogy egy dologról nem esett szó a vitában, nevezetesen, hogy a darab milyen módon van elidegenítve. Nem sprőd brechti módon, hanem máshogy. Mert például, amikor a gyilkos srác beleköt a liftben állóban, meg a bolti dolgozóba, és utána bemegy a Mesterhez, aki azzal kezdi, hogy: „Tudok a JELENETEIDRŐL.” S így, a szó kétértelműsége révén egyszerre utalunk arra, hogy itt színjáték folyik. És persze arra is utal, hogy ha valaki hisztizik, azt szoktuk neki mondani, hogy „ne csináld itt a jelenetet” (alkalmasint: fesztivált). De ez csak az áthallásos elidegenítő eszköz, van benne direktben is – de azt majd nézzétek meg, ha színpadra kerül. Most hallottam, hogy Zentára is elviszik a felolvasó változatot, és egy pesti színház is érdeklődik. nfl
