A SZÜLŐI HÁZBAN, gyerekkoromban mindig nagy indulatok forrongtak. Volt ez elsősorban apám kolerikus természete miatt, amit aztán úgy mintába öntöttük az öcsémmel, hogy még felnőtt korunkban is okkal, ok nélkül felcsattant a hangunk minden semmiségre. Egyedül a nagyapám volt mindig csendes. Boszniai születésű, de színmagyar, modorában pedig inkább székely – miközben soha nem is járt Erdélyben – viszont harcolt Isonzónál, és a harcokban kitűnt katonaként, jutalmul részt vehetett Ferencz József temetésén. Az ő ritkán ejtett, tömbszerű mondatai után, amelyeket megfontolt torokköszörülések ritmizáltak, és száraz kezének magasba lendülései tették méltóságteljessé, mindenki lecsendesedett. Darabig csend volt, egész a következő semmiségig, amikor ismét felcsattant apám hangja. Anyám hasztalan csitítása pedig fakó volt, mint a szürke ég eső előtt.
Talán ez az egyik oka, hogy soha nem szerettem a szülőfalumat, de a szülői házat sem. Például sehol nem szenvedtem annyira az allergiától, mint éppen itt: a parlagfűtől, házi portól. Soha nem szerettem Csantavért. A szüleimet igen, azokat a magam módján szerettem. De egészen bizonyos, hogy ez a csantavéri gyerekkor okozta, hogy bizonyos értelemben sérült személyiség lettem. És hogy soha nem tanultam meg igazán sehol lakni. És amikor meghallottam Kiss Tibi dalának azt a sorát, hogy „otthonom kőpokol”, tudtam, hogy ez a dal rólam is szól. nfl
