Riportok a kanadai vadonból

A  BEMUTATÓKRÓL. (Posztom aktualitását, a mai, szabadkai „bemutató” adja, ami a fülnek szól egy felolvasó esten. A Thriller című drámám tesztpilótája – pilot-ja – lesz ma este 6-kor, az esetleges későbbi bemutatók előtt.) Színész koromban, ha előadást néztem, néha nem tudtam eldönteni, mi kellemetlenebb: a bemutatott előadás, vagy az utána következő jópofizás, gratulálás, satöbbi. Már az előadás közben is néha iszonyú lassan múlt az idő, pedig kifejezetten a premierekre szereztem be annak idején a digitális karórát, aminek csak meg kellett nyomni a gombját, és máris megtudtam, mennyi idő van még hátra a szenvedésemből, hogy a szerelmesek egymáséi legyenek, aztán elhúzzanak a vérbe, bocs, elütés, végre. A rossz színházi előadások közben történik valami, amire a mai napig sem tudom a választ. A rossz előadás alatt ugyanis, bár nem áll meg az idő, de kurvára lelassul. Mint mikor az ember feje felé kilőnek egy golyót, és közben az ember végiggondolhatja az életét, és a golyó csak közelít felé, mint az őszi légy, és még mindig csak félúton van. Ismerjük a híres csehovi mondatot, hogy ha a darab első felvonásában megmutatnak egy pisztolyt, annak a harmadik felvonásban el kell sülnie. De a rossz előadás közben nem sül el (ezt nem félreérteni!). Még mindig húzzák a ravaszt, meg az időt, és csak a nagy semmi ömlik lefelé. Az órámra lesek, hátha akkor gyorsabban múlik, s közben halkan dúdolom: most NYúlik pontosan, engedem, hadd menjen. Ezt dúdolom reménykedve, de -szegetten. Óvatosan felhúzom a pulcsim ujját, vakarom a csuklómat, mintha viszketne, és az órámra pillantok. És akkor az idő ismét bizonyítja a tragikus tételt, hogy a VALÓS IDŐ és a SZÍNHÁZI IDŐ az két külön tészta (ehhez hasonlítok mindent, ami nyúlik). És még kimenni sem könnyű, mert a második sor közepéről ezt csak úgy tehetném meg, hogy „pardon, bocsánat” motyogása közben elhúznám a nagy fasírtos seggemet a nézők előtt. Van persze menekvés, csak éppen macerás. Mert ha valami fondorlattal mégis ki tudok lógni az ilyen bemutató nézőteréről, és nincs oly pechem, hogy összefussak valamelyik ismerőssel, aki szintén az előadást szabotálja a vécére menés átlátszó indokával, és végre kijutok az utcára, máris felüdülve hallom az emberek természetes beszélgetését: Hogy van, János bátyám? Köszönöm, jól! Ezekben a természetes szavakban élet van. Mennyivel életszerűbb, mint az, hogy: Ej, a teremburáját, hát megint itt van ez a himpellér? Ilyen mondatokat viseljen el az ember három órahosszán át, de úgy, hogy közben odafent a színészek szétgesztikulálják, s a mondatok végén nagyot sóhajtanak, mint a szappanoperákban. És ha az utcára érve, az emberek természetes hangját hallod, azt mondod magadban, hogy inkább az élet érdekel, nem annak tükörbéli mása (nem Mására, a csehovi szenvedő szerepre gondolok). Megyek be a színházba, kérdezem a portást, hogy elkezdődött-e már a próba. Mire ő, fülét az ajtóra nyomva hallgatózik, majd megnyugtató hangon: Nyugodtan bemehetsz, még nem kezdődött el a próba. Még természetesen beszélnek. nfl