THE PRETENDER. Aki ott volt 2006. október 23.-án az utcán, és nem Fideszesként, és nem az Astoriánál tartott nagygyűlésről jött, és nem borogatott- s gyújtott fel kukákat, csak ment az utcán – s mégis megcsapták a rendőrkutyák- - - az nézze meg ezt a Foo Fighters klipet. Nem indulattal, csak úgy, higgadtan. Ja, és ezeknek a klipben szereplő kutyáknak még azonosító száma is VAN! De elborzaszt a tudat, hogy ha nem én voltam az egyetlen írástudó (akkori állapotomban fővárosi színész), aki, dolga lévén az utcára kényszerült menni aznap délután, ráadásul a városnak arra a részére, és csak én, az outsider író éreztem kényszert, hogy ez sok változatban megírjam – akkor mi történhet a többiek lelkében (?). Mondom, elborzaszt, ha csak bennem okozott az a látvány életre szóló traumát, hogy mind a mai napig kísért az a nap, hogy éjszakánként álmomból izzadva ébredek, arcomon Edvard Much SIKOLYával. Ma is, hajnali háromkor felriadtam, néztem az ablakon át a fogyó hold hullasárga arcát, aztán fel az ágyból, oda a géphez, hogy kiírjam magamból az emléket, s így szabaduljam meg minden salaktól. És most CSAK AZÉRT IS ide másolom a Holdvilágnézet című idén megjelenő regényem 137.-oldalát, mert tudtommal ez az első alkotás, amelyben – igaz, csak egy rövid fejezetben – egy szemtanú, művészi eszközökkel igyekezett feldolgozni a rendőrattakot. Ha másért nem, paradox módon pont azért, hogy végre el tudja feledni. Ha tévednék, és más is megírta ezt a szégyenletes eseményt, nem publicisztikai, de esztétikai igénnyel, akkor bocsánatot kérek, hogy az elsőséget magamnak vindikálom. És majd várom a festőket, aki feldolgozzák e témát a Sikoly erejével, és várom a zeneszerzőket, akik legalább olyan hatásosan szólaltatják meg az ütlegelt emberek sikolyát, ahogy a Foo Fighters kippjének zenéje szól. És nagyon sajnálom, hogy nincs már ITTHON Esterházy, mert az ő tollából nagyon érdekesen folyna ki ez a történet, s ezzel helyrehozhatná azt a malőrt is, hogy mindezen események kiváltó okát „igazságbeszédnek” aposztrofálta. E P már ezt nem írhatja meg, mert fájdalmas hamarsággal, de rá jellemző leleményességgel kivonta magát a létezésből.
HOLDVILÁGNÉZET. 137.-oldal. Az utcára érve távoli hangokat hallottam. És mintha lövés dördült volna. De az olyan valószínűtlennek tűnt, mert van valami túlvilági abban, ha egy városban lövés dörren. Mert a város majdnem olyan, mint az afrikai őserdő, abban mindenképpen fennáll a hasonlóság, hogy beláthatatlan a mérete. Csak egy lövés szólt, aztán a várost ismét körülölelte a csend. De ez a csend fertőzve volt motorbúgásokkal, fékcsikorgásokkal, szirénák sivalkodásával. Valahol villamos csikorgott, egy autó dudája visszabégetett. Az utca szinte kihalt volt, ami nem megszokott ebben a nagyvárosban – ünnep volt. Egy kutya nyikkant valahol, valaki oldalba rúghatta. Már láttam is, felém loholt, gyenge volt, reszketeg, és amikor közelebb ért, farkát a lába közé húzva, nagy ívben kikerült engem, s tovább loholt, mint akinek sürgős dolga akadt valahol. Ismét lövés dörrent, majd még egy. Úgy szólt, mint a petárdás szilvesztereken. De ez a csekély hasonlóság menten szertefoszlott, amikor valahonnan jajszó hallatszott. És akkor kiértem a Kiskörútra, a háborúba.
Az utca fölött füst gomolygott. Emberek rohantak, egymást taposva. Kisebb csoport a járdán tipródott, rendőrök gyűrűjében. A másik oldalon rendőrök, gyűrűbe fonódva. A füstből is rendőrök tolakodtak elő, fejükön sisak, rostélyuk átláthatatlan, a kezükben hajlékony acélrúd. Molett nőt vonszoltak, mint valami bornyút. A nő sivalkodott, karmolta a sisakok rostélyát. Beleakadt a körme, mind felszakadt, ömlött alóla a vér. A nő ekkor már sokkos állapotban volt. Oldalba csapták az acélrúddal, erre elhallgatott, s a rendőrök tovább vonszolták, és eltűntek vele a füstben. Könnygáz robbant a közelemben, taknyom-nyálam egyben, ismét lövés: egy fiút gumilövedékkel találták el. Ömlött arcából a vér – már ami az arcából megmaradt – a szeme helyén vörös üreg tátongott. A meglőtt fiú oldalt kinyújtva, le-föl mozgatta a karjait, ahogy régebben az utcai kutakból szivattyúzták a vizet. Aztán elindult vakon, és csak csapkodott, ahogy a csirke csapkod, ha a fejét levágták. Olyan sok hihetetlen dolog halmozódott egymásra, hogy már nem is emlékszem mindenre. Elindultam a füstben, átléptem egy földön fekvő, nyöszörgő emberen. A füstben alig láttam valamit, és folyton beleütköztem valakibe, egyikükre rá is léptem: puha volt, és halkan felnyögött a talpam alatt. Hányinger tört rám, görcsösen rángatózva okádtam, és amikor felegyenesedtem, láttam, hogy két egyenruhás rám fogja a puskát. Magam elé kaptam a kezem, ahogy a férfiember a tökön vágástól védekezik. Erős ütés a kezemen, nem néztem meg rögtön, rohantam. Távolabb már elcsendesedett minden, és kihallatszott az egyik pubból a Guns ’N’ Roses dala, Welcome to the Jungle.
E regényrészletem alkalmi publikálása után kaptam nem egy szitkozódó levelet. Privátban. Ami azt jelenti, hogy az illetők még a szitokszavaikat is sunnyogva szórják, nem merik nyilvánosan az arcomba vágni. Kaptam dicsérőt is, de ne foglalkozzunk a hiúság várárára való romlandó áruval. Viszont a szidalmazók! igen, arról érdemes volt elgondolkodnom! Hogy attól függően üt meg valakit egy ilyen állásfoglalás, mert a szülei vagy nagyszülei a VALÓDI ötvenhatos „sajnálatos események” idején a gyilkosok, vagy az áldozatok oldalán álltak? s ezt szájhagyománnyal, neveléssel és a családi legendáriummal örökítették utódaikra. Ezen még gondolkodom. Előlegként egy rövid idézet az egyik levélből. „AZOK ötvenhatban csőcselék voltak, és EZEK azokat majmolták.” Oké, és aki lövetett 2006-ben? Az kit majmolt? Ezt meg én kérdezem halkan. nfl
