VISSZA FOGOK SZOKNI A CIGIZÉSRE. Igen, erőnek erejével, ahogy negyvenvalahány évvel ezelőtt erőnek erejével szoktattam rá magam, amikor kiderült, hogy a színművészetis osztálytársaim közül mindenki cigizik, csak én nem, s különben is kirekesztettségi komplexusom volt a határon túli származásom miatt. Fogcsikorgatva szoktattam magam a cigizésre, hisz egyébként is SZÍVNOM KELLETT, mert az osztályteremben is engedélyezett volt a dohányzás, és szívott is mindenki: olyan füst volt az osztályteremben, hogy alig lehetett látni Horvai, Kapás vagy Bodrogi arcát a katedrán, ha meg Gáti óránk volt, akkor még a mellettem ülő Bán Jani nyurga alakja is ködbe veszett. Minden undorom ellenére szoktattam rá magam a cigizésre – hisz ha mindenki bírja ezt a szörnyűséget, nekem is bírnom kell. Így telt el pár év, szívva. De közben hajnalonként köhögő rohamok, meg minden. Aztán 1984. november 11.-én, amikor a Leonce és Léna című újvidéki előadásunkkal Szolnokon vendégszerepeltünk (hogy milyen rossz voltam Leonce szerepében, az nem képezi e posztom tárgyát), és előadás után drága emlékű Soltis barátommal leültünk Kadihoz egy fröccsre, és mind a ketten cigire gyújtottunk, s amikor végigszívtam a cigit, és elnyomtam a hamutartóban, meg is nyomkodva a hüvelykujjammal, szétroncsolva még a filtert is- - - akkor azt mondtam Lajosnak: én mától kezdve nem cigizek. És utána bár több darabban is kellett dohányoznom; a Julia és a hadnagya szerepben fél dobozzal egy este, és le is tüdőztem szakszerűen (hisz az nem az én tüdőmet szennyezte, hanem a hadnagyét), de amint véget ért az előadás, máris visszatértem a nemdohányzók nyugalmas világába, és semmiféle sóvárgás nem keletkezett benne a bűzös rudacskák iránt. És pár évvel később egy vizsgálaton kiderült, hogy én súlyosan allergiás vagyok, nem csak a parlagfűre, de a cigi füstre is. S ugye az komoly akaraterőt jelent, hogy mégis tíz évig szívtam. Leszoknom, a rászokás megpróbáltatásaihoz képest már semmiség volt.
Most azonban, ahogy Lázár János – még ha nem is komolyan gondolva, csupán csak tesztelve a lakosság laposságát – belengette azt a lehetőséget, hogy megtiltanák mindenhol, mindenik számára a cigizést, elhatároztam, hogy dacból ismét visszaszokom a dohányzásra. És tíz meggyújtott szálat egyszerre a számban tartva megyek végig a Váci utcán. Még a parlamentbe is bemegyek, olyan vastag sodort cigivel a számban, mint egy szabolcsi töltött káposzta. Akár még füvet is keverek a dohány közé, hisz sok helyen hallani arról, hogy az akár a rákot is képes gyógyítani (de a gyógyszer lobbi elkendőzi ezt az infót), és épp tegnapi hír, hogy a számomra példás országban, Kanadában legalizálták. És ha lenne otthonom, még megfejelném ezt a tervet azzal is, hogy a lakásban is annyi füstölgő szálat tömnék a pofámba, amennyi belefér. Mert ha a saját lakásában az ember nem csinálhat azt, amihez kedve vagy szenvedélye vonzza, akkor a következő rendelet már az lesz, hogy az ágyban nem csinálhatok azt a kedvesemmel, amit szeretnék. Mert a Lázas János betiltotta. nfl
