Riportok a kanadai vadonból

KONZERVATÍV? Sokáig nem érzem ezt a szót magamra vonatkozónak, miközben hittem az értékválasztás és stílus fontosságában. És abban is biztos voltam, hogy nagy hiba, ha elvész, ami jó és szép; meg kell őrizni a múlt értékes darabjait. Kamasz koromban azzal vigasztaltak (riogattak), hogy aki fiatal korában nem forradalmár, ötven felett nem konzervatív, az hülye. Itt most eszembe jut a tegnap látott Privátszféra című műsorban a Rékasi gyerek, aki nem úgy forradalmár, amilyenek mi lehettünk volna – talán azok is voltunk, a hosszú haj viselésének létjogosultságáért vívott harcunkban (figyelem! gyors önirónia érkezett a kettes vágányra). A kis Rékasi nem olyan volt a felvételen, mint a metszeteken Petőfi a Múzeum kiugró lépcsőjén (ahol a történészek szerint soha nem állt). Nem rikácsolt, csak lágy középhangon mondott elképesztő értelmes, mély gondolatokat arról, hogy szerinte mi a baj a felnőttek által rá kényszerített jövőképpel. Hogy közben odacsempészte magát az apja is, hogy megvédje a fiát, aki egyáltalán nem szorult védelemre, azt megértő mosollyal néztem. Szakmai ártalom, ilyenek vagyunk: ha kamerát látunk, automatikusan szolgálatba helyezi magát bennünk a színész, és ha a gyermekünk hős forradalmár (?), mi is kapni karunk a rá irányuló figyelemből. Bírom a búráját ennek a furcsa hajzatú kamasznak! És a tűntetéseket testet-lelket edző tevékenyégnek vélem: a közös szombat esti séták erősítik majd bennük az együvé tartozás érzését, s miután majd tudják is, hogy mit akarnak, még ki is forrhat belőle valami tartalom - - de vissza a feldobott témához: Kamasz koromban apám nyakkendőjét még megfogni sem akartam, nem hogy olyant akasszak a nyakamba. Szuicid hajlamúként – inkább a kötelet. Már hatvan felé jártam – s csak egy nagybetűvel kell behelyettesíteni a szám első betűjét, hogy megkapjuk a város nevét is, ahol az idő szerint legeltettem a nyájamat –, amikor megtudtam, hogy mért nem voltam egész életemben konzervatív. Az idő szerint már nem volt otthonom, mindig valakinél csak átmenetileg tartózkodtam. És tartózkodtam feltenni azt a kérdést, hogy mért van így vagy úgy beállítva pl. az asztal, hogy nem fér el mellette az ember, miközben a falnál félméternyi rés tátong – ahol viszont nem jár senki. Mindenhol megtűrt vendég voltam, és az ilyen státuszhoz nem megy az illetlenkedő kérdés. Már a harmadik helyen csöveztem, amikor kiszaladt a számon egy ilyen kérdés. Mi volt rá a válasz? – Mert így szoktuk.

Nem volt több kérdésem. De már megtudtam a világról és önmagamról is egy s mást (igen későn- - -). És nem akarom a fenti választ azonosítani a konzervativizmussal, mert ez inkábba a kispolgárisággal és kiskádárisággal fertőzött, szokásokba való beleragadtságtól a nettó hülyeségig sokféle jelzővel leírható. És az a film jut róla eszembe, amikor a falu minden férfilakója Béla, hiszen már az apja is az volt, hogy is lehetne más. Vagy Jonas Jonasson kitűnő regényében a Holger nevű fiú után születik még egy fiúgyerek, aki szintén a Holger nevet kapja a keresztségben, hiszen már az előző név is bevált, minek változtatni, meg különben is, ahhoz, hogy másik nevet kitaláljunk, gondolkodni kell. Nem mondom, hogy ez lenne a konzervativizmus, csak annyit, hogy én mire asszociálok a szó hallatán. Holnap reggel pedig elmondom, hogy mért nem vagyok liberális sem. nfl

De még előtte, hogy BREGOVICS világhírű lett volna, szarajevói mivolta dacára szülei egy belgrádi zeneiskolába íratták, hegedű szakra, ahonnan már az első évben kirúgták. „Tök szar vagy”, mondták neki. Akkor átiratkozott egy másik zeneiskolába; innen már tapintatosabban tanácsolták el: „tehetségtelen vagy, fiam”. Bánatosan ballagott végig a Knjaz Mihajlova sétálóutcán, ami a Kalemegdánra vezet – a régi Nándorfehérvárra, ahol a mi Jánosunk, ama Hunyadi védte Európát a bevándorló turbános migránsoktól –, de ez csak egy kis történelemi kitérő volt, nélkülözve minden népművelő szándékot, és az aktualizálást is csak egy értő összekacsintásnyira csempészve a Bregovics mini-életrajzba. Kiment hát a Kalemegdánra, és a várból nézett le a Száva és a Duna összefolyására.

Hogy aztán mit csinál azon kívül, hogy kifújja magát, és élvezi a kilátást, nem tudta. De kezdetnek ennyi is elég volt. Érezte: csak a zene tudja megmutatni neki, merre is menjen. Aztán valami zenét hallott, s odanézett a park egyik padjára, ahol három fiú ült, az egyiknél gitár, és három szólamban énekeltek, kristálytisztán. Odament hozzájuk, s kiderült, hogy ők is boszniaiak – és így ismerkedett meg a nála öt évvel idősebb Zeljko Bebek-kel, aki épp akkor hagyta el a rockzenekarát, és új banda verbuválásán ügyködött. „Csináljunk együtt valamit”, mondta Bebek, amikor megtudta, hogy Bregovicsot kirúgták a zeneiskolából – mert ez biztos jele volt a kontraszelektált szocializmusban, hogy valószínűleg egyéniség az, akit kimar maga közül a középszer. (Ebben a tekintetben egyébként az égvilágon semmit nem változott a világ – teszi hozzá a jegyzetíró.)

Még azon a hétvégén koncertet rögtönöztek Sunce név alatt, amit aztán megváltoztattak, és az első sikereiket már Bijelo Dugme (Fehér Gombok) néven aratták. Az egyik első daluk a Selma című szerelmi ballada volt, s bár ezen kicsit érződött a mi akkori Omegánk újfajta, Presser nélküli hangzása, de erre is oly büszkék lehetünk, mint a déli harangszóra, hisz Bregovics lenyilatkozta később, hogy eljárogatott „hallgatózni” Budapestre, és erős hatással volt rá az Omega.

Nemrég egy belgrádi csatornára szörföztem, és sikerült elkapnom bizonyos rocktörténeti pillanatot (úgy tudom, fölt van a neten is, bár ott én nem láttam). Egyik riporter 44 esztendő után megkereste a most 73 éves nénit, Selma Boric-ot, akihez annak idején a dalt írták. Behívatták a hölgyet - - - és Bebek, ott a stúdióban énekelte el a hajdani múzsának a dalt. Aki, hogy könnyezett, ez a minimum, de még engem, a cinikus ex-rockert is megkönnyeztetett a képernyő előtt. Egy közelinél Bebek is lebukott, hogy megtörli a szeme sarkát, és az amúgy is izmos vibrátója nagyobb amplitúdójú volt a szokásosnál. De lehet, hogy mindhárman: Selma néni, Bebek és rosszmagam is a múltba zuhant fiatalságunkat sirattuk el.

A  LEZÜLLÖTT  ROCKER. A Bijelo Dugme a hetvenes évek elején alakult (kamaszként ott voltam a koncertkörútjuk első állomásán, Szabadkán). Pár év alatt világhírűek lettek, de leginkább Goran Bregovics csinálta meg magát Kusturica által, akinek később filmzenéket írt, de ma már olyan balkánias haraggal vannak, hogy nem is állnak szóba egymással. Erről is mesélhetnék, ha a jegyzeteimnek lenne bulváros melléklete, de most ezzel nem szolgálhatok. Bregovics egyébként akkor még aligha remélhette, hogy pár év múlva majd államelnökökkel ebédelhet, és még Coelho is megemlíti őt egyik regényében (már amennyiben ez érdem, kinek hogy). Bregovics mindezt nem remélhette, ha nem az lett volna, aki volt. De az volt.

Gyakran jártam a boszniai Visegrádba – ez a Duna-parti városunk Drina menti névrokona –, és ahogy egyszer gyalog sétáltunk át az 500 éves hídon, mely Ivo Andrics regénye tett híressé, de a híd lábánál akkor még nem állt Szokoli Mehmed pasa szobra, viszont ott ült a pillér mellett egy koldus, akinek Bogdan nevű haverom dobott egy tízmárkást. Már tovább is haladunk, amikor a haverom megkérdezi, tudom-e, ki volt ez a koldus. Olyan tekintettel fordultam felé, hogy: megőrültél? De ő folytatta: Ő volt valamikor a Bijelo Dugme első és alapító-tag dobosa. Visszafelé jövet, ugyanígy a hídon láttuk Gyigyi-t (ez volt a beceneve a hajdani dobosnak), és azt is láttuk, hogy abból a tíz bosnyák márkából már vett is pár liter pancsolt bort, s a felét már a bendőjébe mentette. Bogdan megállt előtte, lehajolt hozzá – súlyos vállalás volt ez, mert én két méterről is éreztem Gyigyi szagát – s halkan azt mondta neki, hogy szerinte vagy abba hagyja az ivást, vagy hamarosan meghal. Gyigyi megértette, és bólintott.

A temetése még azon a nyáron volt. Akkor már rég elutaztam Visegrádból, Bogdan telefonon, mintegy mellékesen említette, hogy rajta kívül csak a testvére volt Gyigyi sírjánál.

 „Végül mindent, kedvesem, betemet a rozmaring, a sás és a hó.”  A Bijelo Dugme legnagyobb dalának nyitó sora, magyar fordításban. (Holnap ez a témát folytatom.) nfl

ALJASSÁG,  ÁRULÁS. Amikor hajnali ébredésemkor, a tudattalanom és tudatom határán, az éjszaka mocsarából a levegőre jutnak az első szavak – azokról szoktam itt firkálni. Hogy Bödőcs modorában mondjam: ezek a szavak gondolatspermák, melyek megtermékenyíthetnek egy ötletet. Ma, a fent, nagybetűvel írt két szó hápogott levegőért. És még fogmosás közben is azon tűnődtem, hogy bizonyos színésztípusok miért csak idős korukban érnek be annyira, hogy ezt a két elemi érzést hitelesen eljátszhassák. Vannak persze kivételek: Gáspár Csámpi és Pap Vera már főiskolás korunkban olyan színészi erővel bírtak, s mondták ki ezeket a szavakat, vagy élték át, de legalábbis mutatták meg, MINTHA olyanok lennének, és nem azért, mert privátban aljasabbak lettek volna nálunk, vagy bárkinél. Pedig bizonyára ők is voltak már bizonyos szituációkban aljasak és árulók, hisz még a gyerek is tud ilyen lenni („nem Messiás-é minden kisgyerek, csak ha felnő, lesz a szokott pimasszá”). De az a színész, aki már fiatal korában hitelesen mondja ki, vagy tudja eljátszani a fentieket, az nem azért képes erre, mert sokkal több aljasságot követett volna el a kortársainál, hanem mert meg van benne a képesség, hogy az ősei által évezredek alatt felhalmozódott aljasságokat, melyek az ő génjeiben örökítődtek, úgy tudja megmutatni, mintha övé lenne. Szegény „sorozatgyilkosok” – a napi sorozatokban szereplő, többnyire gyilkosan rossz színészecskékre gondolok – és nem bántani akarom őket, csak hát a műfaj jellegéből adódóan sok intrikát és árulást kell(ene) hitelesen felmutatniuk, de ők ehelyett gonosz képet vágnak, sóhajtoznak, fújják a levegőt – láthatólag legyűri őket a feladat – pedig csak szárazon kellene MONDANI a szöveget, ahogy Mihályfi Balázs teszi. Hisz az áruló és az aljas nem összeráncolt, gonosz szemöldökkel aljas, hanem olyan rokonszenves megjelenéssel, mint Huszti, abban a régi Madáchos Othello-ban, Jago zászlós szerepében. De itt az ellentmondás feszül a fenti egyik mondatom s e között – mart Huszti akkor alig harminc éves volt! De ő is korán érő típusként az ösztöneiben hordozta az ősi, emberi aljasságok lenyömatait. Nekünk, későn érőknek pedig meg kell öregednünk – pedig amúgy privátban iszonyú aljas árulók vagyunk – de rengeteget kell güriznünk, mire egy kis művészi szintű aljasságot meg tudunk magunkból mutatni. Én például Zsótért árultam el – úgy értem, művészileg- - - igaz, ő is engem Szolnokon, de hát ez egy ilyen szakma. Mindezek ellenére, ha még visszatérnék a színészi pályára (nem fogok), semmi garancia arra, hogy hajlott korom előjogából, megfelelő minőségben el tudjam játszani az aljasságot és árulást. Mert, ahogy láttunk már éjjeliőrt nappal meghalni, úgy láttunk öreg színészt is pocsékul játszani (nevek a szerk.-ben). nfl

H O L D U D V A R O N C O K. (Faragó Zsuzsának, régi kedves barátomnak ajánlom, szeretettel.) Minden hatalom holdudvarának vannak udvaroncai, akik, mint a királyi kamarások, bejáratosak az „udvarhoz”, juttatásokat kapnak a kincstártól, és ezért akár a hatalom udvaráról is elsöprik a szemetet, s ha a parancs úgy szó, felnyalják a hatalom köpetét. Ők olyanok, akár a „brit tudósok” – véleményükkel szemben nem tűrnek fellépést, sem ellenvetést, szavuk megkérdőjelezhetetlen. nfl

JANIS  JOPLIN  UTÁN  SZABADkán, 1981-ben, a Zöldhajú lány című rockoperában minden előadás közben 500 nővel dugtam, utána mégis egyedül mentem haza. Aztán megnősültem, s attól kezdve még magányosabb lettem. „Így megy ez,” írja Vonnegut az Ötös számú vágóhíd című regénye végén. „Cry Baby,” énekli Joplin, nfl

DE  EZ  EGY  MÁSIK  TÖRTÉNET, írtam tegnapi jegyzetem végén, egy zárójeles mondatrészében, hogy a Nimródos igazolványom segített be Kanadába. Hát most nézzük ezt. Amikor a Víben fogyott körülöttem a levegő (hogy miért, ez is egy másik sztori; volt már korábban róla szól, s még lesz is), az alaszkai haverom megszervezett nekem egy féléves munkát Kanada északi részén, a fakitermelésben. Jack London-tól egyedül a Martin Eden című regénye tetszett, a kutyás könyveit nem szeretem, meg az alaszkai aranyásósat sem, főleg, hogy amit ő Alaszkának tudott: Dawson és a Klondike folyó nem is Alaszkába van, hanem a kanadai félen. De ezt talán J. London még nem tudta, hisz alig pár évtizeddel előtte történt, hogy miközben itthon bölcs Deákunk a labanccal kiegyezett, ugyanabban az évben egy matt részeg Cáratyuska eladta Alaszkát az amcsiknak. Az üzletet Seaworld elnök bonyolította le, a Kongresszusban ki is röhögték a háta mögött, hogy: Seaworld vett egy hatalmas jégszekrényt (mai szóval fridzsidert). Mert az a szinte lakatlan és hideg, kontinensnyi ország látszólag terméketlen volt, de már pár év múlva visszahozta az árát a tengeri vidra prémjének árából, 20 évvel később pedig, amikor  kitört az alaszkai aranyláz, percenként többszörözte meg a befektetést. Mondom: hogy az aranyfolyó nem is Alaszkához tartozik, Londonék még valószínűleg nem tudhatták, mert csak később húzták meg vonalzóval a határt, és a fent említett rész Kanadának jutott. Ennek ellenére én dzseklondonos kalandvággyal elfogadtam a felkínált munkát, és 2009 júliusában már ott is voltam az Usában. Merthogy először New Yorkban kellet pár napot várakoznom; a majdani főnököm és munkaadóm épp Afrikából érkezett, és ott volt megbeszélve a találka. Rém unalmas volt az a három nap, néztem a Kennedy reptér üvegfalán keresztül a város onnan látható részét, amiből már hiányoztak az ikertornyok; második alaszkai utamkor odafelé még láttam őket a gépből, de visszafelé már nem – ottlétem ideje alatt dőltek le (de ez is egy másik történet, majd egyszer ezt is megosztom – hisz, ahogy tegnap utaltam rá, nem csak megosztott, de megosztó nemzet is vagyunk). Megjött a főnök, tovább repültünk, de amikor a kanadai Bevándorlási Hivatal meglátta, hogy nincs jegyem a visszaútra (azért nem volt, mert nem tudtam, hogy fél év múlva melyik útvonalon jövök, miként azt sem, hogy majd megállok Torontóban, és az 56-os Forradalom megemlékezésén Faludy verset mondok az ottani Magyar Házban- - - de most már tartsuk egyenesen a kormányt, mert ha folyton elkanyargunk, sose érünk a végére!, szólok ím, szigorún magamra). Az egyenruhások kiszedtek hát a sorból, és órákon át faggattak, hogy miért is megyek Kanadába, tán csak nem illegális bevándorló vagyok – hoppá, ma már mily ismerős szó, hisz elfoglalták hazánkat, és elvették a munkahelyeinket (haggyá má a hülye vicceiddel, mondod te joggal magadban). Én meg persze azt nem mondhattam a szigorú egyenruhásnak, hogy feketemunkásként akarok majd favágó lenni, csak azt hajtogattam, hogy könyvet akarok írni Kanadáról, ami igaz is volt, s lett is könyv. De szavaim csak akkor kaptak valódi hitelt, amikor elővettem a Nimródos igazolványomat, rajta nagy piros betűkkel, hogy PRESS, akkor felderült a morcos arc, s beengedett Kanadába. Majd még adok szemelvényeket az ottlétem élményeiből, most csak ennyi. Ha a DÁTUM SZERINTI 2009-es bejegyzéseimet vissza tudod keresni, tudósítást kaphatsz róla naprakészen. Az ottani, angol tasztatúrájú gép megnehezítette a blogolást: néha félórát kotlottam egy mondat fölött, hogy lehetőleg ékezet nélkül írjam meg, vagy ne legyen a szavak fölött két pont. Még szöröncse, hogy nem születtem szögedinek. Üdv. nfl

A  MEGOSZTOTTSÁGRÓL  ÉS  EGYÉB  HUNGARIKUMOKRÓL. A múlt hétre vártam, hogy az Élet ÉS  Irodalom hozza egy novellámat. Kábé 3-4 havonta kerül sorra 1-1 írásom, hiszen a magyar nem csak lovas- és öngyűlölően megosztott nemzet, de író nemzet is – rengeteg írás érkezik az ÉShez, ki kell várnunk a sort. De a tegnapiban nem jött, talán majd a következő péntekek egyikén – de most félre teszem kicsit ezt a témát, mert majd a Zalán megint kigúnyol. És ráfordulok a címben ígért témára (amelyek első része még mindig az ÉSel kapcsolatos, és régebbi olvasóim már ismerik is az ilyes kicsapongásaimat, nyugodtan lapozzanak). Az történt, hogy az első ÉS-béli megjelenÉSemkor a jobboldaliak nem fogadták a köszönésemet („azt hittük, hozzánk tartozol!”) a balibesek pedig előre köszöntek („nem is tudtuk, hogy közénk tartozol!”) Ebből csak az világlik ki, hogy nem az elmúlt napokban kattant be ez a nép mindkét oldalról, dehogyis, évek s nemzedékek óta gyűlöli a magyar a magyart – tehát önmagát. Egy kolléga (ez nem a Zalán volt, ő különben sem kolléga), akivel több színházban is játszottam, a múltkor azzal vádolt meg a FBon, hogy nem állok ki egyik oldal mellet sem, tán nincs értékrendem? De. Kiállok, konkrét esetek és visszásságok mellett, vagy ellen. És van értékrendem. Csak oldal-független. Nem volt ez mindig így, hittem én valamiben – de nem ismétlem, írtam már erről, talán túl sokszor is. Ma már az értékrendem sokkal színesebb annál, hogy csak a narancssárga-, vörös-, de akár csak zöld színhez hozzá tudjam ecsetelni. De hagyom ezt, inkább visszatérek oda, hogyan is kerültem rendszeres szerzőként az ÉShez. Pár évvel ezelőtt döntöttem el, hogy teljesítem fiatalkori vágyamat, s kizárólag az irodalomnak élek – író leszek. Attól kezdve évekig napi 12 órában tanultam ezt a másik szakmát. A könyvtárban laktam, sorra olvastam a kreatív írást oktató tankönyveket, és szépirodalmat faltam – de csakis valódi irodalmat, nem szemetet. És persze írtam is. Kezdetben úgy éreztem, hogy arról a világról kell írnom, amit elhagyni készülök éppen – a színházról és színészekről – hisz ezt a világot ismerem belülről, és itt előnyt szerezhetek a rengeteg másik íróval szemben. S mivel a színészet eléggé érzéki szakma, kezdetben erotikus történeteket írtam. Hamar túltermelésbe kerültem. Naponta küldtem novellát, elbeszélést valamelyik lapnak, NEM  CSAK irodalminak, mindenfélének, talán csak a Katolikus Szemle és a Szombat volt kivétel, mert azok a történeteim, melyek akkoriban szakmányban kerültek ki a kezem alól, nem lett volna kompatibilisek a vallási lapokhoz. Közben persze a Nimródnak is írtam, ahol évtizedekig szerkesztőségi külsős voltam, de hát az csak havonta jelenik meg. És ekkor ugrott be egy történet, amit mintha fentről tettek volna a fejembe – csak meg kellett írnom. Utólag még egy vesszőt sem kellett javítanom, az úgy volt készen elsőre, ahogy korábban – és azóta sem – soha, hisz szenvedélyes javítgató és átírogató vagyok. De ez a novella elsőre végleges lett. Elküldtem az ÉSnek, elfogadták, s bizonyos vélemények szerint ekkor kaptam pecsétet az írói igazolványomra (a meglévő Nimródos újságírói igazolványom mellé, amely nélkül nem engedtek volna be annak idején Kanadába- - - de ez egy másik történet). Grecsó kezdetben néha belenyúlt, javított, de ez is a tanulási folyamatom részének tekintettem. Minden alkalommal összevetettem a kézirattal a lapban lejött változatot, és kielemeztem Grecsó javításai. És azóta csakis az irodalom érdekel, annak élek. És már jó ideje független vagyok, mindkét oldal hülyeségin vagy nevetek, vagy fütyörészek (káromkodás helyett) – azt Ti is tudjátok, hisz naponta kinyilvánítom a sehova sem tartozásomat. És a függetlenség olyan érzés, mint amikor fülledt teremből friss levegőre lépsz. Próbáld ki Te is. nfl

„NEM   OLVASOK  VERSEKET”, vezette fel az ATVn Kárász Róbert a tegnapi beszélgetést, ami azt jelenti, hogy ő: A) vagy sík hülye, vagy- - - B) pont híján az A) pont marad érvényben. Mert a műsorrend szerint a következő beszélgetőtársával a Költészet Napját kellett volna népszerűsíteni, amihez az általa kéretlenül kapott önvallomás biztosan nem célravezető. De még mindig nem pillantottam a képernyőre, lehajtott fővel könnyeztem, no, nem semmi olyan, csak hagymát aprítottam a tyúkpörkölthöz, mert a szomszédasszony mondta, hogy nagyon öreg ez a tyúk, legalább négy órahosszáig kell főnie, s így már reggel nyolckor fel kellett tennem. De amikor a riportalany vette át a szót, s elmondta, hogy a rendezvényen fellép majd Ladik Kati is, személyes érintettségem okán mégiscsak a készülékre pillantottam, de a könnyeimen keresztül – ismétlem, nulla érzelem –, a hagyma keltette könnyeken keresztül csak elfolyó betűket láttam, s így most nem tudom az illető nevét. Aki, föltételezem, valami irodalomban térdig gázoló fazon lehet, de mire letöröltem a könnyeimet, már el is kapták a képernyőről a nevét, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a könyVek eladási példányszáma – vers, próza egyaránt – koránt sem csökkent olyan mértékben, mint ahogy az E-könyv megjelenésekor vélték. Oké, ennek örülök – és a hagymám felé fordultam, nehogy elvágjam az ujjam, s azt hallom, hogy úgy folytatja az irodalmi akárki, hogy- - - de ekkor Kárász ismét bele privatizál, és meg akarja indokolni, hogy ő mért nem olvas verseket, amivel megint csak az általam vélelmezet A) pont érvényességét erősíti. Mert egyrészt ki a faszt érdekel, hogy te mit NEM OLVASOL, hisz ez a műsor épp a költészet és az egyéb irodalom népszerűsítésre készült. De szerencsére a beszélgetőtársa belefolytja a szót, és folytatja, hogy továbbra is ugyanolyan számú címszó és kiadvány jelenik meg évente, bár a versek valóban (és itt fölemeli a kezét, hogy megelőzze a műsorvezető ezzel kapcsolatos reflexióját), a versek valóban csak pár száz példányban kelnek, de az ismert írók könyvei is ma már csak 3000-4000 ezerben. Itt egy kicsit valódi könnyek tolulnak a szemembe (nem, viccelek), mert eszembe jut, hogy kétezerben az alaszkai útikönyvem 5000 példányban jelent meg, s ha nem is azonnal, de egy szálig elkelt, és ma ott van számos magyar olvasó polcán, Dél-Afrikától Alaszkáig. De vissza a műsorra: a nem-tudom-kicsoda azzal fejezte be a mondatát, hogy a nagyobb kiadókhoz szépirodalmi alkotással CSAK ISMERETSÉGGEL lehet bekerülni. Ledobtam a kést, hagymát: hogy mi van? Már a kiadóknál is? Mert, hogy ez a félhülye Kárász ismeretséggel került a tévé csatornájára, ezt ma már kétszer bizonyította, és a kösz-tévéken is percenként látjuk a kontraszelekciót. De hogy a kiadóknál!- - - Én meg retrográd módon évekig javítgatok egy szövegemet, mielőtt elküldöm valamelyik kiadónak (nem válaszolnak), miközben elég lenne egy ismerőst találni. Itt közbe kell szúrnom, hogy miután a Holdvilágnézet-et elfogadta a Forum, még sem az igazgató, sem én nem tudtuk, hogy bár nincs személyes ismeretég, viszont az ő apját ismertem, de ez semmi mást nem bizonyít, mint hogy nem vagyok már nyeretlen kétéves. Azonban mielőtt a riportalany az ilyenféle belterjesség egyéb szürke árnyalatait elővezette volna, kikapcsoltam a tévét. Nézzük azt a hagymát meg az öreg tyúkot. nfl  

HALOTT  SZÁMOK  A  TELEFONBAN (Cserje Zsuzsa emlékére). Ha az ember meg akarja tartania a méltóságát, gondolnia kell a halálra, de nem félve, hanem hogy része lehet valami nagy feketeségnek. Megérteni úgysem tudja, de rá kell hangolódnia, hogy képes legyen elfogadni. Gyarapodnak a halottaim. Nem tudom kitörölni őket a telefonomból. Vagyis, tudni tudnám, de nem bírom megtenni, és nem a készülékemben van a hiba, bár oly régi, hogy a múltkor a vonaton két fiatal úgy nézett rám, mintha kőbalta lenne a kezemben. Nincs okosom, bunkofonom van – így hívták egyesek gőgösen, amikor megjelent nálunk is. Az enyém kábé abból a korból való; több informatikai múzeum jelentős összeget kínálna érte. De az elmúlt egy év alatt három számhoz s névhez nem rendelhető már személy: Pletikoszity Dénes, Korognai, s nemrég Tahi. Mindezen nevek ott vannak a készülékem névsorában, de nem hívhatom fel őket, arról meg szó sem lehet! nincs olyan, hogy kitörölni, mert akkor még az a kevés is eltűnik belőlük, ami bizonyítja, hogy nagyon is léteztek – csak éppen ellógtak egy idegen világba „honnan még nem tért meg utazó.”. És most Cserje Zsuzsa. Havonta beszélgettünk félórákat telefonon, pedig ÖSSZESEN KÉTSZER TALÁLKOZTUNK SZEMÉLYESEN. Először 2003-ban, amikor a Merlinben vendégjátszottunk életem egyetlen rendezését: Werner Schwab-tól a Népirtást, s ő nézőként volt jelen, és a végén odajött hozzám, beszélgettünk, s már akkor is érzetem, hogy átjárja a személyiségét valami – igen, tegnap is ezt a szót használtam – üdeség. Másodszor a Víg előtt a Körúton, s akkor tudtam meg, hogy ő Zsófi anyja. Aztán, amikor felszálltam a facebookra, ő volt ez első, aki üdvözölt a virtuális baráti körben. Azóta csak telefonon. Most már úgy sem. De nem törlöm ki őt sem, szaporodjanak csak felhívhatatlan számok, mint fogamban az idegen anyag, s szívemben a halál (bocs, J. A. ja, és boldog születésnapot!) Az Idővel szemben még senki nem nyert csatát, és idővel mindenki túlélési esélye nulla, úgyhogy fel lehetek rá készülve, hogy egyre több felhívhatatlan név lesz a telefonomban. És Te is ugyanígy, hogy egyszer majd hívod a számomat, s nem veszi fel senki. És ez is oly természetes, mint maga a létezés. Isten veled, te üde, csermelytisztaságú Cserje Zsuzsa. nfl

„HOGY  IS  HÍVJÁK  AZT, amikor négyévenként elmegyünk eldönteni, hogy a következő négy évben melyik politikai érdekcsoport lopjon? Ja, igen. Választások.” Bödöcs Tibor

Nem szavaztam. Már harmadik ciklusban nem szavaztam. Nem csak azért, mert olyan helyen tartózkodtam, ahonnan ez bonyolult lett volna, mert látva a heroikusan, órákig sorban állókat, nekem talán – ha van hozzá szándék – könnyebb lett volna ezt megoldani. Azt sem akarom ismételni (megtettem már, de vannak új olvasók, akik tán nem tudják), hogy nem érzem magam a társadalom részének; nekem az örök kívülállás szerepe rendeltetett, már a kezdetektől fogva. Nem fizetek adót, mire fel szavazzak? (ugye ezt szokták demadógizálni pl. a határon túliak szavazásával szemben). De amikor Magyarországon éltem (összvissz 40 évig), az utolsó 10 évben sem fizettem adót, na, találd ki, miért? (két sorral lejjebb megtudod). Akkor meg mire föl szavaztam volna. Nem vagyok része semelyik oldalnak, s bár valamikor nagy árat fizettem a rajongásomért: Fidesz szimpatizáns voltam – ezért az állásomat vesztettem el anno. Mert nem csak a Fidesz nem tűr ellenzéki hangokat, a korábbi hatalom sem volt toleránsabb, s gyűlöletben nincs az a szélsőjobboldali elvetemült, aki olyanra lenne képes, mint amit Demszkytől láttunk a választás napján készült felvételen. Annak idején túl hangosan hirdettem ellenzékiségemet, és a 2000-es évek közepén annak az igazgatónak ez csípte a szemét. Mondom: a szemét! Aztán az addig szimpatikus fiúk, amikor hatalomra kerültek 2010-ben, olyan embereket vettek maguk közé, hogy ettől én megundorodtam. Verebes Pista mondta anno, amikor rendezte a Cyrano-t (ebben Szervét Tibi játszotta a verekedős poétát): szóval V. mondta, hogy a legjobban elkészített bográcsgulyást is el lehet rontani azzal, ha szemes bors helyett beledobunk néhány bogyó kecskeszart. Ilyen kecskeszarok kerültek a Fideszbe, személyek és gondolatok formájában. Az ellenzék most azzal kampányolt, hogy ha hatalomra jutottak volna, majd börtönbe velük! Dehogy, dehogy. Mért? korábban a kis fika cuslágon kívül ki került börtönbe az igazi nagyvadak közül? Pedig minden ciklus után lehetett volna találni. De ha az utána jövők elszámoltatnak, akkor ők nem lophatnak nyugodtam, mert majd őket is elszámoltatják a bukásuk után.

Közömbös számomra a Fidesz győzelme. De az ellenzék diadalának sem örültem volna. Bár kívülállóként, és FELELŐTLENÜL (hisz nem az én bőrömre ment volna) úgy gondolom, érdekesebb korszak következett volna, ha a reszli ellenzék győz. Mert így tudjuk, mi lesz. Ugyanez, ami nyolc éven át volt. De ha a reszli ellenzék győz, az olyan lett volna, mint amikor öten ülnek egy Trabantban (van még ilyen kocsi, láttam), és mind az öt két kézzel kapkod a kormány után, rángatják ide-oda, árkon-bokron át, mint egy börleszk némafilmben. És ezen mily jót röhögtünk volna, mi, számkivetettek! És a Trabant egyik utasát – aki mostanában szakállat visel – ilyen szitokszavakkal, hogy „te nem is vagy demokratikus ellenzék”, folyton ki akarták volna lökni a hátsó ajtón, de az úgy kapaszkodott volna, mint Buster Keaton a vonat ütközőjébe. Ez lett volna. Mondom, 12 éve nem járok szavazni, és volt egy időszak, amikor nem is hittem másban, csak az alkoholtartalomban. De ez is elmúlt. Már abban sem hiszek. De hiszek abban, amit a múlt héten itt megírtam: a születésben. Hiszek a lányaimban, unokáimban, és azok majdani gyermekeiben. És hiszek a még meg nem jelent regényeimben, és valójában már régóta csak ott vagyok otthon, azok világában – a magam teremtette fikcióban. Idén bemutatkozik a Holdvilágnézet című utazási kalandregényem, a Forum Kiadónál. De van még kettő, azok is ott vannak elbíráláson más kiadóknál, csak hát nem tudom, azokkal mi a helyzet, mert a kiadók többségét analfabéták irányítják, s még az udvariasan megfogalmazott érdeklődő levélre sem képesek válaszolni. Nem baj. A műveim megvannak, nem függnek semmiféle hatalomtól, és ha jók: sikeresek lesznek, ha meg nem, vesszenek. nfl

GLADIÁTOROK  AZ  ARÉNÁBAN. Miután Titus Flavius hatalomra került Krisztus után 79-ben, és császári jogon a haláláig uralmon maradt, megalapítva a Flavius-dinasztiát, első tetteinek egyikeként új arénákat kezdett építtetni. Mert a Colosseum sikeréből, és az ott történő harcok hevességéből, valamint a nép vérszomjából megértette, hogy a nép semmiben sem leli nagyobb örömét, mint a másik ember halálának látványában. Azzal viszont már kevésbé vált népszerűvé, hogy megadóztatta a vízeséseket. (Idézet a szakközépiskolák 3. osztályának történelemkönyvéből.) nfl  

„A  JELEN – az örökkévalóságnak az a része, amely elválasztja a csalódást a reménytől.” Ambrose Bierce

MINTHA  MÉG  LENNE  VELED  VALAKI. Már hajnalban jött a kényszer, hogy megírjam. De éjjel szélvihar tombolt – nem volt áram. A laptopot nem használhattam, elő a füzetet, szorosan oda préseltem magam az ablak elé, és a vörösen kelő nap beszűrődő fényénél elkezdtem írni. Volna, írni. De nem fogott a golyóstoll. Egy másikat – az se. A negyediket már a sarokba dobtam, és akkor megpillantottam a filctollat. Igaz vörös, de ha egyszer ez van. Ciki is, meg teátrális, meg patetikus, hogy a hajnali vörösségtől szinte vörös színű füzetlapra vörössel írok, mintha a véremmel. Elkezdek írni, megpróbálom tisztába tenni a gondolataimat, összerakni a bevillanó emlékekből, de már a második sornál ideges leszek. Mert az rendben, hogy amikor az ember ír, hallja a hangokat, pláne, ha darabot ír – én nem szoktam darabot, de hallottam, hogy így van. Írás közben gyakran hallom előre a fejemben a gondolatokat. De ez más. Más valami. A filctoll serceg a papíron. Ismered ezt: a golyóstoll fut, mint a nyúl, de a filc az beszél hozzád, száraz fahangon serceg minden szónál, és olyan érzésem van, mintha suttogna hozzám valaki, és ez borzolja az idegeimet, úgy érzem, mintha lenne még valaki a szobában, itt az asztal alatt. Egyik mondat központozása közben be is pillantottam az asztal alá, hátha a macska. Ciri néha besunnyog. De nem. Persze hogy senki. És miközben folytatom, hadd sercegjen, eszembe villan a régi eset, amit gyerekkoromban hallottam, hogy a temetőőr mitől őrült meg. Késő éjjel kimet a temetőbe, elriasztani a szarvasokat, mert a vadak rendszeresen lelegelték a sírokról a friss koszorúkat. Odafelé erős szél fújt, mozgott és susogott minden, de amikor már visszafelé jött, a szél elállt, és egyszer csak hallja, hogy valaki követi. Megáll, erre a zajok is megszűnnek. Tovább siet, és csak susog mögötte az a valaki, rohanni kezd – erre a másik is rohan. És akkor vette csak észre, hogy a szél ellen felvett susogós nadrág zaja volt, saját maga keltette hang, és ő volt önmaga követője. Önmagától őrült meg.

Írok, hadd sercegjen a filc. Most már megvan a gondolat is. De ekkor megjön az áram. Elő a laptoppal. Csend. nfl

A  LÁNY  A  VONATON. Egy könyv sikerét meghatározhatja egy jó pillanatban kipattanó ügy, vagy akár tragédia. Houellebecq, Behódolás című regénye azokban a napokban került a boltokba, amikor a Párizsi Bataclan-ban megtörtént a tömeggyilkosság – és ez, szinte szóról szóra így van a regényben is (mert az írók rendelkeznek ilyen megérzéses képességekkel) – és ettől a könyv az eladási listák élére került. A különbség csak annyi, hogy Houellbecg regénye jó, míg a címben foglalt Paula Hawkins thriller csak erős közepes (és akkor a kritikus még megengedő is). Mert ennek a fércműnek a sikerét megdobták a tavaly kipattant különböző abúzusok, erre épül a történet, és a női olvasók a regény végén elégtételt kapnak a két volt feleség által együtt elkövetett férjgyilkosság vérszomjában. Nem a témával van itt baj, mert az egy létező probléma, nem is akarom bagatellizálni. Csakhogy. A feszültség nem fejlődik, de megáll valahol a könyv első harmadában, és ott jönnek a töltelék fejezetek, amelyek még a jó Jo Nesbo regényekben is előfordulnak, mert a thriller műfajban úgy látszik időnként fel akarják oldani a sztorit a semmitmondással. Csakhogy a semmi az semmi. És csak a valamiből lehet valami. Kevésbé rejtélyesen szólva: a feloldó részekben sem szabad leültetni a történetet. A másik fő hibája, hogy a három Elbeszélő Én egyes szám első személyben elmondott története ugyanazon a hangon szól. Talán, mert én a színészetből érkeztem az irodalomba, túlontúl kihegyezett fülű vagyok ehhez, hiszen a színpadon is nagyon vigyázunk arra, hogy ne vegyük át egymás hangját és ritmusát, mindenki a saját figurája tempójában és beszédmódján szóljon – ahogy ez az életben is van. De itt mindhárom női figura ugyanazokat a szófordulatokat használja. Ugyanúgy központozza a mondatokat, s ez főleg az alkoholista nő esetében kirívóan hamis, hisz ott aztán lehetőség lett volna egy töredezettebb és zavarosabb beszédmódra – csakhogy itt a szerző a majdani olvasóra pillantott, és fontosabb szempontnak tartotta, hogy a szöveg simán és behízelgőn lopakodjon be a fülbe, semmint szitokszavakkal csúfítva – megint csak azt mondom – ahogy ez az életben van. És a regény végén jön a VÖRÖS FAROK, hogy a lány (egyébként egy elhagyott feleség vagy elvált nő mitől lány?) a volt férje meggyilkolás után leteszi a piát, megjavul. Ha ez így lenne, s ilyen könnyen menne, sok alkoholista vállalna be egy ilyen helyzetet, hogy megszabaduljon a legnagyobb ellenségétől, az alkoholtól. De az baj, hogy ez az átok – az alkohol ördöge – a valóságban ennél sokkal mélyebbre van elásva az emberi pszichében, és bonyolultabb megszabadulni tőle. nfl   

SZABAD  A  VÁLASZTÁS. A kávéautomata a szabadkai váróterem sarkában állt, kopottan, mint valami lestrapált prostituált. Még félóra volt a buszom indulásig, gondoltam, megiszom egy keserű kávét. Bedobtam a pénzt, és megnyomtam a KÁVÉ, CUKOR NÉLKÜL, kafa bez secera gombját. Berreg a gép, lehull a műanyag pohár, csorog a kávé, kiveszem, megkóstolom. S majdnem kiköpöm, olyan édes. Talán tévedésből másikat nyomtam meg, gondoltam, és jobban figyelve megismétlem a folyamatot. És jövend megint a kávé, negédesen. Hátha felcserélődtek a feliratok, és ahol az édes van, ott lesz a keserű, gondoltam naivul, és megnyomom a KÁVÉ, CUKORRAL kafa sa secerom feliratot – ugyanaz. Hátha borravalót kér a gép, és bedobok még egy érmét, s még meg se nyomom valamelyik gombot, a gép, a korrupt féreg, adott- - - még egy édeset. Megiszom azt is, de ekkor már be vagyok kattanva: a csak-azért-is hajt. Pénzt váltok, s markomban az apróval, vissza az automatához. Ha így nem értünk szót, beszélhetünk másként is! csikorgatom a fogam, és mielőtt újabb érmét dobnék be, jól oldalba rúgom az automatát, majd ártatlan arccal nézek szét, és mosolyt erőltetek az arcomra, miközben eszelősen kigúvadt szemmel szegezem előre a mutatóujjam, és olyan erővel nyomom meg a KÁVÉ TEJJEL kafa sa mlekom gombot, mintha valakinek a szemét akarnám kitolni. És megint ugyanaz – édes kávé. Ezt is megiszom, és koffein-túladagolástól kábultan próbálkozom a TEA, CIRTOMMAL kafa sa limunom felirattal, és kitalálhatod, hogy mi történt. Hát az. Ugyanaz. Ugyanazt a negédes kávé. Mert az embernek mindig csak látszólagos választási lehetősége van, de lényegében mindig ugyanazt kapja – gyomorfordító szart.

Utóirat, s végül egy javaslat. Ha nem akarod elcseszni a hétvégédet, menj el egy könyvesboltba, vagy vedd ki a könyvtárból Jonas Jonasson frenetikus regényét: Az analfabéta nő aki tudott számolni, mert nem hogy vicces – ha csak az lenne, a kezembe sem vettem volna – hanem a groteszktől az abszurdig a humor legszebb billentyűin zongorázik, és olyan ereje van, hogy eszedbe sem fog jutni belenézni a tévébe, hogy ott az analfabéta nők és férfiak hogyan számolgatják a parlamenti helyeiket. Ja, és nem azért bíztatlak erre, mert az alacsony részvétel állítólag a Fideszt segíti, mely az egyetlen párt volt valamikor életemben, amelyben hittem. Nem, nekem mindegy. Mert ha abban reménykedsz, hogy egy olyan párt kerül majd hatalomra, mely nem az emberi fajból kerül ki, amely fajba – a többi majomfajtához hasonlóan – evolúciósan bele van kódolva a lopásra való belső kényszer, szóval, ha azt reméled, hogy ilyen párt kerül majd hatalomra, akkor dobd a fenébe a könyvet, és válassz, mert szabad választani, csak éppen mindegy, hogy melyiket választod, hisz az elefántok még nem választójogúan (nem is sok van belőle errefelé, bár valamivel több, mint tiszta kezű politikusból), márpedig ha az Elefántpárt ott lenne a listán, egész biztosan én is félredobnék mindent, és rájuk szavaznék, mert az elefántok az egyetlen faj Noé bárkájáról, amely fejlődéstanilag nincs megfertőzve a lopás kényszerével. Szabad a választás. nfl  

SZEREPOSZTÁS  VÁLASZTÁSOK  IDEJÉN. Hogy egy tévécsatorna mért adja le egymás után, több estén át a Keresztapa különböző számozású részeit, azt nyilván értjük, tekintettel a kampányra. És a bűnben fogant család utalását is úgy érti mindenki, amilyen a politikai bekötöttsége; amely hatalom kezéből eszik éppen, vagy nyálát csorgatva várja, hogy egy másik hatalom kézből ehessen, mert ettől a kéztől csak fenyítést kapott eddig. (A mondatom második felét át lehet írni úgy is, hogy a „kéz” behelyettesítődik „segg”re, és az evés a nyalásra, de mostanában kerülöm az altesti utalásokat). Magam kívül lévén nem csak a magyar, de mindenféle emberi társadalom keretein, 12 éve megrögzött nemszavazóként, ezt a filmet csak úgy néztem tegnap este, mint egy jó filmalkotást, és szándékosan kerültem az aktuális hatalommal kapcsolatos analógiákat. Legfeljebb tanult szakmám oldaláról jutottak eszembe párhuzamok: a hatalom úgy is rávehet a szereposztás megváltoztatására, hogy a kedvenc lovának fejét teszi a rendező mellé az ágyba. Ma is vehet le a hatalmi „keresztapa” igazgatót színházak éléről, s teheti oda az ő kevésbé tehetséges, de párthűséges emberét. Adhat díjat, vagy vonhat meg örökre, még ha az illető százszorosan is rászolgált. (Hogy Latinovits soha nem kapott Kossuthot, azt még értjük: más volt a rendszer, s ő sem volt elég türelmes, és a trianoni aláírás ÖTVENHATODIK (!!) évfordulójának pillanatában, délután négykor – történelmi adatok szerint ebben az órában sercegtek az aláírás lúdtollai a diktátumon – L. a vonat alá vetette magát. De hogy Koltai Robi nem kopott szinte semmiféle díjat, miközben ott volt a „kaposvári jelenség” fénykorában, s azóta már az akkori portás is megkapta a Kossuthot, azt magam felháborítónak tartom. Persze tudom, hogy a nagyfejűeknek nem teszik, hogy ő nincs benne nyelvgyökig egyetlen hatalom alfelében sem, ráadásul még régebben „illetékesezett” is, márpedig ama illetékesek némelyike ma is ott van a hatalomban, vagy azok reinkarnációi. De ez, Robival kapcsolatosan csak saját narratívám. Talán, ha megnézhettem volna tegnap Alindánál tudnám, hogy Ő mit gondol erről- - - de majd az ismétlésben meglátom.)

Pályakezdő koromban egy tiktárság folyosóján várakoztam, újságot olvastam, talán még az arcom is el volt takarva, mint egy közepes fantáziájú magándetektívnek, és egyszer csak látom, hogy az eszbé titkár az irodába viszi az urnát, amiben az ÉV SZÍNÉSZE-díj szavazatai gyűltek össze. Egyszer csak a titkárnő beszól az ajtón az igazgatónak, hogy gáz van, mert Iksz több szavazatot kapott, mint Ipszilon. Mire az igazgató kiszólt ingerülten, hogy őt nem érdekli a szavazati arány, de Ipszilonnak kell nyerni, mert leszóltak a minisztériumból, hogy (és itt egy díj nevét mondja) akarnak neki adni, s azt valamivel indokolni kell. Ennyit asszociálnék a szabad választásokra. (Ezt a témát holnap reggel egy személyes anekdotával folyatom.) nfl

H I S Z E K a fogantatásban és a születésben. S ezt bizonyítottam is négy alkalommal, bár a négy gyermekem közül nem mind ismeri el a tényt, hogy az ő születésükhöz annak idején szükség volt hím ivarsejtre is, s nem fogadják el, hogy az ő földi létezésükhöz a genetika jelenlegi tudása szerint szükség volt egy biológiai apára. Hiszek a születésben, a keletkezésben, az alkotásban – a genezisben. Hiszek a születésnapokban is, bár az utóbbi években nem örülök, ha a sajátomra emlékeztetnek. És nem hiszek a halálban, mert már én csak abban hiszek, amit saját bőrömön megtapasztaltam. De hiszek a Napban, mert képes leégetni az ember bőrét – de nem azért hiszek benne, mert mondták, hogy van, s még azért sem, mert minden nap látom (hacsak nem takarják felhők) De a halálban? És jönnek a közhelyek, hogy „örök álom”, és „itt nyugszik.” Ami a koporsóban történik, legkevésbé sem lehet nyugvásnak nevezni, még kevésbé álomnak, az ÖRÖKRŐL meg már ne is beszéljünk. De elfogadom, hogy van halál, bár utálom azokat a semmitmondó szavakat, hogy „részvétem.” Miben vesz részt, aki ezt mondja? Részt kér a fájdalomból? Merő hazugság és frázis. Erről eszembe jut az a régi párttitkár, aki, nem ismervén ennek a szónak a pontos jelentését (nem véletlenül, hisz nincs is), egy iskola átadásakor azzal fejezte be az előre megírt beszédét: „- - - az iskolát használják egészséggel, és fogadják őszinte részvétemet.” A párttitkár persze azért mondta ezt, mert a „részvét” szót összetévesztette a részTvéttel; hogy ő RÉSZT VETT ezen az eseményen. De a keretes szerkezet nevében visszatérve: hiszek a születésben. Minden új nap egyeseknek – az újszülötteknek – az első nap; míg másoknak – a ma halálozottaknak – az utolsó napja, de legtöbb embernek csak egy nappal több. Lilla lányomnak ez a nap, mely most vörösen kel, nem lesz az első napja – s mivel hál istennek nincsen semmi alapja, hogy erre lehessen gondolni –, nem is lesz az utolsó. De nem lesz egyszerűen egy nappal több sem számára. Fontos nap lesz – az Ő születésnapja. És evégből Lilla lányomnak, a mai születésnapja alkalmából sok boldogságot kívánok. nfl

E G Y P E R C E S   (az Örkény Színháznak ajánlva). – Nincs elég tűz bennetek! Ez Rostand! Ez nem valami unalmas Csehov! Ide tűz kell és szenvedély! Tüzet akarok! Tüzet és szenvedélyt! – A rendező ezt olyan erővel ordította fel a színpadra, hogy a hanghullámok megmozgatták a díszleteken lerakódott évtizedes üledéket, és ezüstszínű por lebegett a reflektorok előtt. A próba már percek óta állt, a színészek tétován néztek egymásra. Aztán elkezdték újra a jelenetet, még kedvetlenebbül: mint az alultáplált atléták, úgy lézengtek a deszkákon. Most újra felcsattant a rendező hangja: – Ez szar, semmi tűz!

A nyugdíj előtt álló kistermetű színész érezte, hogy az ismételten felcsattanó hangtól alig kap levegőt, egyre csak kalapál a szíve, liftezik a gyomra, ami egyszerre okoz émelygést, izgalmat és félelmet. Aztán egyszerre megindult a vizelete, visszatarthatatlanul. A beálló hirtelen csöndben hallani lehetett a halk csobogást. Mindenki a kistermetű színész felé fordult, akinek élére vasalt nadrágszárán lassan csorgott ki a vizelet. Senki nem szólt, hisz tudták: régóta prosztatás, és a hirtelen zajoktól különben is hajlamos összepisálni magát.

Aztán másnap ez a kistermetű színész vett két liter benzint, az egyik flakont az egyik öblös zsebébe rejtette, a másikat a másikba, és amikor felcsattant a rendező hangja, hogy „ez szar, tüzet akarok!”, kinyitotta a flakonokat, és a benzin lassan lefolyt a nadrágszárán a színpadra. A kollégák szánakozva pillantottak rá; mindenki azt gondolta, hogy ismét a vizelet. De ekkor a kistermetű színész elővette a Zippo öngyújtóját, felkattintotta, és a benzinfoltra dobta.

Amikor másnap a porrá égett színházépület alól a katasztrófavédelem kiásta az elszenesedett tetemeket, a rendező hulláját a poroltó közelében találták meg. Az egyik túlélő szerint pokolian lángolt a teste, és úgy visított, mint a malac; nem lehetett érteni, hogy mit ordít, de a szavahihető tanú vallomása szerint nem a tűz hevességét hiányolta. nfl

mindig nevetek a nyájemberek

nyálas illemszabályain

s elég egy rossz pillanat

hogy magam is eme illemszabályok

fogságába essek

nfl

a színészi pálya bár

agyba-főbe vert

véres fejem mégis

daccal szegem fel

nfl

száll felettünk az idög madár

s mi alant reszketünk

mint a zsákmány

döglik felettünk a szállás

s mi csak reméljük

hogy kitör a botrány

nfl

MÁTÓL  KEZDVE ne keressetek, elhajtottam az állataimat arra a vidékre, hol friss fű zsendül, mert itt már letapostak mindent a marhák. A hortobágyi legelőket egy volt miniszterelnök libái szarták össze, nincs hely, ahol a legelőt találnék az állataimnak, ahol pedig még lenne, ott a marhák, mindenhol a marhák; nem csak legelnek, de szét is tapossák a hajtásokat – úgy néznek ki a rügyek, mint a kalapáccsal szétvert rózsabimbó. Találtam egy kitűnő havasi legelőt, un. hegyi poljánát Montenegróban, ott a nyájam szépen elvan, csak a kecskékkel lesz gondom, mert ott meg a kecskék! Itt a marhák, meg a libaszar – ott a kecskék, mert olyan a kecske, hogy mindennek odakap, ahol valami zöldet lát. Bár a marhák is a zöldet tiporják, de a kecskék legalább nem szarnak annyit, csak, mint a gyöngyfüzér, egymás után szórják a bogyóikat. Ami előnyük a marháknak: hogy a szarukkal fűteni lehet, bár ez csak az ázsiai pusztákon tényező, ahol nincs fa. Az én rackáim nagyon finnyásak ám, nem szeretik a szaros legelőt. Egyedüli problémát csak a farkasok okozzák majd, melyek gyakran rátörnek majd az esztenámra, és a karmámból viszik el az aranyszőrű bárányaimat. De hát a természet végzi évmilliók óta tartó dolgát, és minden csak láncszem a rendszerben: táplálék a láncban. S különben is meglopnak naponta az emberi társadalomban is, és nem csak aranyszőrű bárányt, de az aranyborjút is ellopják. Aki keres, megtalálhat ezen a címem: Vrbanj, Krusevicsko polje, broj 1. Crna Gora.

MIÉRT  NEM  OLVADHAT  SOHA eggyé, a kettészakadt Magyarország. Móricz múltkor idézett szavait tovább gondolva, nem csak az ő pesszimizmusával, de immár tragikus kényként mondom ki, hogy azért nem, mert egyik fél sem akarja. Engem, mondjuk evégből már nem is érdekel; nem nézek híradót, mert ami egyik oldalon fekete, az a másikon fehér – a feketén Czeglédy bitóra való, a fehéren oltári szent. Egyáltalán nem nézek tévét; írok, olvasok, de ha fészbukon vagyok, ott is árad felém ugyanez; lelki egyensúlyom érdekében a háttérben folyton szól egy zenecsatorna, ahol még értékes rockzenét tolnak. Nem hosszan kitérve, de felhívnám a figyelmet két klipre. Az egyik Jack White dala, Connected by love, amiben a mai saund vegyül a klasszikus hangzással, melyben még Hammond orgona is megszólal (már-már eltemettük volna John Lord testével). Előre ki nem számítható akkordok követik egymást, meglepő harmóniában. A másik a Haim-tól: minimalista nóta, gitár és basszus, s csak a négyeket ütik be, és közben énekelnek, három szólamban. Fantasztikus mind a két dal, hallgassátok, nézzetek, keressétek a jutubon – és hagyjátok a skorpiókat magukban marakodni, s ne a kampánnyal teli híreket figyeljétek, és mondjatok le immár arról, hogy eggyé lehet Magyarország, mert ha azok nem akarják, akik tehetnének érte, mért akarnád te, aki semmit nem tehetsz. És az érveimet s bizonyítékaimat, hogy szerintem ez mért van így – egy másik jegyzetemben fejtem ki. nfl

S Z A R V A S  K  I R Á L Y. Az állattá változás színpadi megjelenítése, mint erős drámai hatás, megadatott nekem párszor - - - de legalább annyiszor ment el mellettem. Peremartoni Kriszta emlékezhet még a Rinocéroszra, amikor Ionesco darabjában orrszarvúvá változtam. És mennyire élveztem! De hát bennem mindig is lakott egy állat, csak nem mindig tudott kitörni a korpuszomból – legfeljebb vadászat közben. Aztán ott volt, szintén a múltba vesző ködben a mai címemben foglalt darab, A Szarvaskirály, Carlo Gozzi 18.-századi darabja. De ebben sajnos olyan szarvashiba történt, hogy egy bődületes melléosztás következtében nem rám osztották az állattá változó figura szerepét, hanem egy amúgy nagyon jó színészre, akit emberileg is roppantmód tiszteltem – de nem tudta megcsinálni. Nem ő tehetett róla. És én ott álltam mellette estéről estére, egy epizódszerepben, és talán soha nem érzetem még azt a színpadi kínt, hogy: látom a szeretett kollégám mennyire kínlódik azzal a feladattal, ami nekem ösztönből menne. Egyébként abban az előadásban, emlékeim szerint egyedül a díszlet volt jó: az esőerdők hangulata erősen jött át, és ebben még az sem zavart engem akkor (miként ma sem), hogy szarvas az ilyen erdőkben él legkevésbé, talán az indiai chital-t és sambar-t leszámítva, egyáltalán nem honos a trópusi erdőkben. De a régi előadásban, a bambuszból készült színpadkép olyan hangulatot árasztott, ami átsegítette az előadást a bukáson. nfl