Riportok a kanadai vadonból

MÁTÓL  KEZDVE ne keressetek, elhajtottam az állataimat arra a vidékre, hol friss fű zsendül, mert itt már letapostak mindent a marhák. A hortobágyi legelőket egy volt miniszterelnök libái szarták össze, nincs hely, ahol a legelőt találnék az állataimnak, ahol pedig még lenne, ott a marhák, mindenhol a marhák; nem csak legelnek, de szét is tapossák a hajtásokat – úgy néznek ki a rügyek, mint a kalapáccsal szétvert rózsabimbó. Találtam egy kitűnő havasi legelőt, un. hegyi poljánát Montenegróban, ott a nyájam szépen elvan, csak a kecskékkel lesz gondom, mert ott meg a kecskék! Itt a marhák, meg a libaszar – ott a kecskék, mert olyan a kecske, hogy mindennek odakap, ahol valami zöldet lát. Bár a marhák is a zöldet tiporják, de a kecskék legalább nem szarnak annyit, csak, mint a gyöngyfüzér, egymás után szórják a bogyóikat. Ami előnyük a marháknak: hogy a szarukkal fűteni lehet, bár ez csak az ázsiai pusztákon tényező, ahol nincs fa. Az én rackáim nagyon finnyásak ám, nem szeretik a szaros legelőt. Egyedüli problémát csak a farkasok okozzák majd, melyek gyakran rátörnek majd az esztenámra, és a karmámból viszik el az aranyszőrű bárányaimat. De hát a természet végzi évmilliók óta tartó dolgát, és minden csak láncszem a rendszerben: táplálék a láncban. S különben is meglopnak naponta az emberi társadalomban is, és nem csak aranyszőrű bárányt, de az aranyborjút is ellopják. Aki keres, megtalálhat ezen a címem: Vrbanj, Krusevicsko polje, broj 1. Crna Gora.