A MEGOSZTOTTSÁGRÓL ÉS EGYÉB HUNGARIKUMOKRÓL. A múlt hétre vártam, hogy az Élet ÉS Irodalom hozza egy novellámat. Kábé 3-4 havonta kerül sorra 1-1 írásom, hiszen a magyar nem csak lovas- és öngyűlölően megosztott nemzet, de író nemzet is – rengeteg írás érkezik az ÉShez, ki kell várnunk a sort. De a tegnapiban nem jött, talán majd a következő péntekek egyikén – de most félre teszem kicsit ezt a témát, mert majd a Zalán megint kigúnyol. És ráfordulok a címben ígért témára (amelyek első része még mindig az ÉSel kapcsolatos, és régebbi olvasóim már ismerik is az ilyes kicsapongásaimat, nyugodtan lapozzanak). Az történt, hogy az első ÉS-béli megjelenÉSemkor a jobboldaliak nem fogadták a köszönésemet („azt hittük, hozzánk tartozol!”) a balibesek pedig előre köszöntek („nem is tudtuk, hogy közénk tartozol!”) Ebből csak az világlik ki, hogy nem az elmúlt napokban kattant be ez a nép mindkét oldalról, dehogyis, évek s nemzedékek óta gyűlöli a magyar a magyart – tehát önmagát. Egy kolléga (ez nem a Zalán volt, ő különben sem kolléga), akivel több színházban is játszottam, a múltkor azzal vádolt meg a FBon, hogy nem állok ki egyik oldal mellet sem, tán nincs értékrendem? De. Kiállok, konkrét esetek és visszásságok mellett, vagy ellen. És van értékrendem. Csak oldal-független. Nem volt ez mindig így, hittem én valamiben – de nem ismétlem, írtam már erről, talán túl sokszor is. Ma már az értékrendem sokkal színesebb annál, hogy csak a narancssárga-, vörös-, de akár csak zöld színhez hozzá tudjam ecsetelni. De hagyom ezt, inkább visszatérek oda, hogyan is kerültem rendszeres szerzőként az ÉShez. Pár évvel ezelőtt döntöttem el, hogy teljesítem fiatalkori vágyamat, s kizárólag az irodalomnak élek – író leszek. Attól kezdve évekig napi 12 órában tanultam ezt a másik szakmát. A könyvtárban laktam, sorra olvastam a kreatív írást oktató tankönyveket, és szépirodalmat faltam – de csakis valódi irodalmat, nem szemetet. És persze írtam is. Kezdetben úgy éreztem, hogy arról a világról kell írnom, amit elhagyni készülök éppen – a színházról és színészekről – hisz ezt a világot ismerem belülről, és itt előnyt szerezhetek a rengeteg másik íróval szemben. S mivel a színészet eléggé érzéki szakma, kezdetben erotikus történeteket írtam. Hamar túltermelésbe kerültem. Naponta küldtem novellát, elbeszélést valamelyik lapnak, NEM CSAK irodalminak, mindenfélének, talán csak a Katolikus Szemle és a Szombat volt kivétel, mert azok a történeteim, melyek akkoriban szakmányban kerültek ki a kezem alól, nem lett volna kompatibilisek a vallási lapokhoz. Közben persze a Nimródnak is írtam, ahol évtizedekig szerkesztőségi külsős voltam, de hát az csak havonta jelenik meg. És ekkor ugrott be egy történet, amit mintha fentről tettek volna a fejembe – csak meg kellett írnom. Utólag még egy vesszőt sem kellett javítanom, az úgy volt készen elsőre, ahogy korábban – és azóta sem – soha, hisz szenvedélyes javítgató és átírogató vagyok. De ez a novella elsőre végleges lett. Elküldtem az ÉSnek, elfogadták, s bizonyos vélemények szerint ekkor kaptam pecsétet az írói igazolványomra (a meglévő Nimródos újságírói igazolványom mellé, amely nélkül nem engedtek volna be annak idején Kanadába- - - de ez egy másik történet). Grecsó kezdetben néha belenyúlt, javított, de ez is a tanulási folyamatom részének tekintettem. Minden alkalommal összevetettem a kézirattal a lapban lejött változatot, és kielemeztem Grecsó javításai. És azóta csakis az irodalom érdekel, annak élek. És már jó ideje független vagyok, mindkét oldal hülyeségin vagy nevetek, vagy fütyörészek (káromkodás helyett) – azt Ti is tudjátok, hisz naponta kinyilvánítom a sehova sem tartozásomat. És a függetlenség olyan érzés, mint amikor fülledt teremből friss levegőre lépsz. Próbáld ki Te is. nfl
