Riportok a kanadai vadonból

DE  EZ  EGY  MÁSIK  TÖRTÉNET, írtam tegnapi jegyzetem végén, egy zárójeles mondatrészében, hogy a Nimródos igazolványom segített be Kanadába. Hát most nézzük ezt. Amikor a Víben fogyott körülöttem a levegő (hogy miért, ez is egy másik sztori; volt már korábban róla szól, s még lesz is), az alaszkai haverom megszervezett nekem egy féléves munkát Kanada északi részén, a fakitermelésben. Jack London-tól egyedül a Martin Eden című regénye tetszett, a kutyás könyveit nem szeretem, meg az alaszkai aranyásósat sem, főleg, hogy amit ő Alaszkának tudott: Dawson és a Klondike folyó nem is Alaszkába van, hanem a kanadai félen. De ezt talán J. London még nem tudta, hisz alig pár évtizeddel előtte történt, hogy miközben itthon bölcs Deákunk a labanccal kiegyezett, ugyanabban az évben egy matt részeg Cáratyuska eladta Alaszkát az amcsiknak. Az üzletet Seaworld elnök bonyolította le, a Kongresszusban ki is röhögték a háta mögött, hogy: Seaworld vett egy hatalmas jégszekrényt (mai szóval fridzsidert). Mert az a szinte lakatlan és hideg, kontinensnyi ország látszólag terméketlen volt, de már pár év múlva visszahozta az árát a tengeri vidra prémjének árából, 20 évvel később pedig, amikor  kitört az alaszkai aranyláz, percenként többszörözte meg a befektetést. Mondom: hogy az aranyfolyó nem is Alaszkához tartozik, Londonék még valószínűleg nem tudhatták, mert csak később húzták meg vonalzóval a határt, és a fent említett rész Kanadának jutott. Ennek ellenére én dzseklondonos kalandvággyal elfogadtam a felkínált munkát, és 2009 júliusában már ott is voltam az Usában. Merthogy először New Yorkban kellet pár napot várakoznom; a majdani főnököm és munkaadóm épp Afrikából érkezett, és ott volt megbeszélve a találka. Rém unalmas volt az a három nap, néztem a Kennedy reptér üvegfalán keresztül a város onnan látható részét, amiből már hiányoztak az ikertornyok; második alaszkai utamkor odafelé még láttam őket a gépből, de visszafelé már nem – ottlétem ideje alatt dőltek le (de ez is egy másik történet, majd egyszer ezt is megosztom – hisz, ahogy tegnap utaltam rá, nem csak megosztott, de megosztó nemzet is vagyunk). Megjött a főnök, tovább repültünk, de amikor a kanadai Bevándorlási Hivatal meglátta, hogy nincs jegyem a visszaútra (azért nem volt, mert nem tudtam, hogy fél év múlva melyik útvonalon jövök, miként azt sem, hogy majd megállok Torontóban, és az 56-os Forradalom megemlékezésén Faludy verset mondok az ottani Magyar Házban- - - de most már tartsuk egyenesen a kormányt, mert ha folyton elkanyargunk, sose érünk a végére!, szólok ím, szigorún magamra). Az egyenruhások kiszedtek hát a sorból, és órákon át faggattak, hogy miért is megyek Kanadába, tán csak nem illegális bevándorló vagyok – hoppá, ma már mily ismerős szó, hisz elfoglalták hazánkat, és elvették a munkahelyeinket (haggyá má a hülye vicceiddel, mondod te joggal magadban). Én meg persze azt nem mondhattam a szigorú egyenruhásnak, hogy feketemunkásként akarok majd favágó lenni, csak azt hajtogattam, hogy könyvet akarok írni Kanadáról, ami igaz is volt, s lett is könyv. De szavaim csak akkor kaptak valódi hitelt, amikor elővettem a Nimródos igazolványomat, rajta nagy piros betűkkel, hogy PRESS, akkor felderült a morcos arc, s beengedett Kanadába. Majd még adok szemelvényeket az ottlétem élményeiből, most csak ennyi. Ha a DÁTUM SZERINTI 2009-es bejegyzéseimet vissza tudod keresni, tudósítást kaphatsz róla naprakészen. Az ottani, angol tasztatúrájú gép megnehezítette a blogolást: néha félórát kotlottam egy mondat fölött, hogy lehetőleg ékezet nélkül írjam meg, vagy ne legyen a szavak fölött két pont. Még szöröncse, hogy nem születtem szögedinek. Üdv. nfl