Riportok a kanadai vadonból

S Z A R V A S  K  I R Á L Y. Az állattá változás színpadi megjelenítése, mint erős drámai hatás, megadatott nekem párszor - - - de legalább annyiszor ment el mellettem. Peremartoni Kriszta emlékezhet még a Rinocéroszra, amikor Ionesco darabjában orrszarvúvá változtam. És mennyire élveztem! De hát bennem mindig is lakott egy állat, csak nem mindig tudott kitörni a korpuszomból – legfeljebb vadászat közben. Aztán ott volt, szintén a múltba vesző ködben a mai címemben foglalt darab, A Szarvaskirály, Carlo Gozzi 18.-századi darabja. De ebben sajnos olyan szarvashiba történt, hogy egy bődületes melléosztás következtében nem rám osztották az állattá változó figura szerepét, hanem egy amúgy nagyon jó színészre, akit emberileg is roppantmód tiszteltem – de nem tudta megcsinálni. Nem ő tehetett róla. És én ott álltam mellette estéről estére, egy epizódszerepben, és talán soha nem érzetem még azt a színpadi kínt, hogy: látom a szeretett kollégám mennyire kínlódik azzal a feladattal, ami nekem ösztönből menne. Egyébként abban az előadásban, emlékeim szerint egyedül a díszlet volt jó: az esőerdők hangulata erősen jött át, és ebben még az sem zavart engem akkor (miként ma sem), hogy szarvas az ilyen erdőkben él legkevésbé, talán az indiai chital-t és sambar-t leszámítva, egyáltalán nem honos a trópusi erdőkben. De a régi előadásban, a bambuszból készült színpadkép olyan hangulatot árasztott, ami átsegítette az előadást a bukáson. nfl