Riportok a kanadai vadonból

M A C S K Á K. Ma nem zenés színjátszásról írok, illetve legfeljebb csak a végén, hanem az ültetett géphez, hogy kora hajnal óta itt vernyákol az ablakom alatt két fiatal macska, és meg akarja hágni az én 15 esztendős Ciri nőstény macskámat, ami, átszámítva emberi mértékűre olyan, mintha egy geRONTÓfil kamaszgyerek a 84 éves anyámat akarná megdugni. Egyébként ez az egyetlen macska, Ciri, akit életemben szerettem, Lea lányom kedvéért annak idején még macska-útlevelet is váltottam neki, hogy a határon átvihessem, aztán a fejemen utaztattam, mint egy orosz usánkát, mert nem akart megmaradni a hátsó ülésen, és folyton a fejemre mászott. Szóval, a macska. A legtöbb ragadozó télen üli nászát, ez alól kivétel a medve, amely abban is hasonlít az emberre, hogy májusban lesz szerelmes, és persze nem is igazán ragadozó, hanem omnivor a drága. A menyétfélék pacsmagolása is (ez a zoológiai szakkifejezésük, néha pepecselésnek is mondják, és ezt vette át a magyar nyelv is, más jelentést adva neki), szóval a kisragadozók pepecselése is néha elhúzódik a tavaszba. Talán az egyetlen élőlény az ember, aki minden időben tud baszni. Persze, előző mondatomban a “baszni” helyett írhattam volna mást is, hogy ne ingereljem a kedves Büdös Cecíliát, aki talán azt kommentálja majd, hogy mondhatta volna szebben is, kis lovag. Persze ő nem cyranosan kommentál, és én sem vagyok már kis lovag, de mindegy. Mert nincs az az isten, amiért kedvem lenne belekezdeni olyan mondatba, melyben a derék magyar szót, a baszást lecserélném a nyamvadt “szeretkezésre”. Nincs is szebb szavunk a baszás szónál, kiérzik belőle az ősiség, a jurták fülledt pinaszagát érzem belőle. Legfeljebb a gyakás kel versenyre vele, bár az eredetileg azt jelentette: döfni, vagy szúrni, és csak a huszadik század adott neki erotikus jelentést. Például Móricz Erély című regényében azt mondják Bethlen Gáborra, hogy „a fejedelem mindenkit meggyak”. De ez ott még mást jelentett, hogy: minden ellenfelét ledöfi, de megbaszni is megbaszott minden asszonyt, tekintet nélkül, hogy melyik nagyúr feleségéről van szó. Mert a baszásban minden benne van. Ezt a szót én annyira tisztelem, hogy nem alázom meg idézőjellel se, mint aki kimondja vagy írja, de közben írásjellel vagy metakommunikatív eszközzel jelzi, hogy oké, kimondtam vagy írtam, de csak idéztem valakitől, övé a felelősség, én nem mondanék/írnék ilyen csúnya szót. Dehogynem! Hajaj, mért is ne?! Kimondom és írom én ezt (és néha GYAKorlom is, Beával), még ha már koromnál fogva nem is vagyok szexre termett, extra termet. nfl

A  VISKÓ. Elzárt világomban (ami nem börtön) csak kevés emberrel tartok kapcsolatot, de nem becsülöm le a FB-barátságokat sem, melyek személytelenségük dacára néha igen értékesek (nevek a szerk.-ben). Aztán pár hónappal ezelőtt találkoztam valóságos emberekkel is, és kaptam tőlük egy könyvet, A viskó volt a címe, elolvastam belőle 20 oldalt, és visszaadtam a kölcsönadónak, mert láttam, hogy bár fontos dolgokról szól: istenkeresés, bűn, megbocsátás, elengedés stb., de olyan alacsony szinten, ami biztosítja számára a világsikert, hogy coelhosan eljusson minden szellemi színvonalra. Tegnap azonban du. 4-kor elkaptam a belőle készült filmet a Filmbox-on, végignéztem, és a véleményem semmit nem változott. Azonban segített elviselnem azt a két órát a viszonylag magas színvonalú színészi munka, bizonyítva azt, amit tegnap egy kollégám születésnapjával kapcsolatban kommentáltam: lehet jól is játszani egy felszínes műfajban, mert ahogy létezik kristálykehelyben lágy ökörvelő, lehet annak fordítottja is: hogy értékes kaviárt tálalunk fel eldobható műanyag tálban. Csak az a baj, hogy a célját nem éri el az ilyen alkotás, hisz ha rosszul mondunk el egy történetet, az nem segít hozzá a bűn megértéséhez, de a megbocsátáshoz sem. És aki soha nem kapott megbocsátást a bűneire, az megbocsátani sem képes. Csak egy mondatra csúszom bele személyesbe, aztán visszatolom majd általánosba: a balett-táncos kislányom évek óta nem áll szóba velem, nem veszi fel a telefonomat sem, pedig megbűnhődtem már (s innentől folytasd magadban himnikusan, hozzá igazítva a ragokat és toldalékokat). Ugyanezt mondhatom el a miskolci színházról is, pedig ott még bűnöm sem volt, de megbocsátás sem jön az el nem követett bűnökért – és ezért találni némi paradoxont. De vissza, általánosba. A bűnös ember ritkán bánja bűnét, mert működnek benne azok az önfelmentő technikák, melyek megerősítik abban a felfogásában, hogy a bűne nem is bűn igazában, hanem lázadás a rosszul működő világgal szemben. A közvetlen környezete kirekeszti magából a bűnét vállaló bűnöst, diadalmasan és érzéketlenül teszi ezt, a bűnös iránti teljes közömbösséggel, miközben a környezete sem mentes a bűnöktől, de mivel tudja magáról, hogy nem lop éttermi kanalat, vitathatatlanul a legbecsületesebb embernek tartja magát. Éppen ezért a bűnös ettől kezdve nem érzi magát a közösség tagjának, s mivel kiközösítették, magányosan él. Ha pedig mégis visszatér a társadalomba, gyakran olyan haraggal van tele, hogy most már ő közösíti ki a kollektív környezetét. De ebben a filmben – és gondolom, a regényben is – bűnről, megbocsátásról és elengedéstől a szentimentalizmus taknyán csúsztatják a sztorit, amitől nekem sokszor kényszerem jött, hogy elfordítsam a fejem a képernyőtől, vagy a fülem fogjam be, ha a szeretet erejéről és a megbocsátás szükségességéről szóló hamis mondatoktól. És ezért nem bánom, hogy annak idején félre tettem azt a könyvet, mert erről a témáról vannak értékes és mély művek is. nfl  

A  ZAKLATÁSOS  IZÉ most kezd leszivárogni a művészek alkotásaiba, most már nem rekesztik ki még azt is, aki jót mer mondani Martonról, s tegnapi hír, hogy Keró is valami ejnye-bejnye fenyítést kapott a színházában. És a Facebookon láttam, hogy Fehérváron bemutatták az Eastwicki boszorkányokat, Csámpival a férfi főszerepben. És oda is kommentáltam, mert annyira fölkavart az emlék, hogy miskolci koromban Seres hányszor mondogatta – ha jól emlékszem, el is kezdte dramatizálni –, hogy milyen jól ki lehetne osztani abban a színházban, az akkori társulattal (és – ő mondta! –, hogy én milyen erős lehetnék Deril ördögi szerepében, a Lucifer után). Tudtommal akkor még csak regény- és filmváltozatban létezett ez a sztori, talán még külföldi színházakban sem mutatták be, de hogy itthon nem, abban egész biztos vagyok. És állítólag ezt a Fehérvári előadást a zaklatásos izékre és a mee too mozgalomra húzták rá, ami kicsit ócsítja az egészet, mert Updike műve sokkal mélyebb annál, mint hogy összefüggésbe hozzuk, akár csak asszociációsan is a fekete ruhában vonulgató sztárocskákkal, ami mögött semmiféle elvszerűség és szolidaritás nem volt, csak a Stendhal-i igazság, hogy a vörösön jól mutat a fekete. Aztán erről eszembe jutott, hogy Oberfrank Palinak is csak most esett le, hogy Martont meg lehetne hívni rendezni.  De amíg ilyen témával magára tudta volna haragítania a közvéleményt, behúzott nyakkal kussolt, ahogy a színházi szakma többsége is. (Stohlnak is csak annyi szaladt ki a száján, hogy ő Martont úriembernek tartja, máris szétszedték őt a vérre éhező bacchánsnők.) Pedig O.-nak osztályfőnöke volt Marton. De hát a gyávaságot nem lehet szemére vetni senkinek, mert a bátorság nem döntés kérdése, sokkal inkább a gerincben dől el. Még az amúgy szintén nem erős gerincű Verebes is – aki a fülem hallatára mondta magát elvtelennek a nyíregyházi színház büféjében – annak idején talán egyetlenként intette a vérre éhezőket Martonnal kapcsolatban, hogy csigavér, pihenjetek egy kicsit, mert ezt az embert a halálba kergetitek. De hát a múltban is – hány művész üldöztek a halálba, majd utána szentté avatták. És rögtön ide lehet hozni azt is, hogy tegnap, Arany János szültésének évfordulóján, a kösz-szolgai tévécsatornákon több előadó és színész mondta el, hogy az ő repertoárjukon, versben és dalban dolgozták fel az Ágnes asszonyt, és egyikük azt tudta mondani, hogy ő szintén a mee too-ra építi az előadásmódját. Mert Ágnes asszonyt „bizonyára verte a férje, azért gyilkoltatta meg a szeretőjével.” Így lehet reklámkampányt építeni, belecsimpaszkodva egy világmozgalomra. „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!” nfl

„MINDEN  MAGYAROK, akik széjjel vagyunk vágva éles karddal? Jön-e valaki, aki valaha valamiképpen összeforrasztja a magyar szíveket és egész edényt csinál a cserepekből?”

Móricz Zsigmond, Erdély, 55. oldal. (Berci ne kommentelje, hogy ő utálja Móriczot, mert azt már tudom. De én szeretem Zsiga bácsit. Mert mindent megírt.) nfl

GYEREKKORI  EMLÉK. Amióta csak az eszemet tudom, harcoltam a figyelemért, amiből néha több is volt a kelleténél, mert valahogy már kezdetektől fogva – főleg később az általánosban és a mezgazban – vonzottam magamhoz a balhékat. De ha nem figyeltek rám, akkor pont az hiányzott, a figyelem. A nyári szünidőkben szinte minden éjszakát is kint töltöttem a Csík-ér melletti nádasokban, hallgattam a hajnalban ébredő nádi rigók cserregését – Tutajosnak akartam érezni magam a Tüskevárból. (Később aztán furcsa érzés volt, amikor a Főiskolán megismerkedtem Seregi Zolival – ő játszotta gyerekként a Tutajost – de benne is csalódtam, ahogy szinte minden színházi kollégámban. Bár csalódásom nem akkor történt, hanem pár évvel ezelőtt, és ez nem is tartozik a mai jegyzetem témájába.) Szerettem a magányt, és talán már akkor tudtam, hogy az emberiség klímája talán sosem lesz az én közegem, mert mindig is jobban éreztem magam a fák, mint emberek között, s ha nem lettem volna olyan pocsék matekból, az erdészeti egyetemre adtam volna be a jelentkezésem. Nem féltem én később sem soha az erdőben, inkább az emberi társadalomban fogott el valami megnevezhetetlen szorongás. Hamar rájöttem, hogy egyre kevesebb kedvem van belépni ebbe az álszent és öltözködő társadalomba. Nem sokat törődtem a ruházkodással, és ez akkor sem változott meg, amikor beleszerettem a Krecskóék hízásra hajlamos lányába – akinek pedig tetszeni akartam, de úgy gondoltam: vagy jó vagyok neki úgy, ahogy vagyok, vagy szevasz. Nem azért hogy ne lett volna „rendes” ruhám, de ezt a különcséget, és szándékolt rendetlenséget nem csak a Krecskó lány felé, de a környezetem irányába is provokációnak szántam. Elnyújtottam a hajvágások közti időszakokat, aminek kedvezett a korszak rockzenészeinek woodstocki hajviselete, és még ott élt emlékezetekben, a loboncos hajukban virágkoszorúval a szabadságról daloló hatvanas évek hippijei is. nfl

HAJNAL  ÓTA  VITATKOZOM  KÉPZELETBEN  azzal a véleményezővel (jelzem: profi irodalmár), aki elolvasva a három befejezett, de még kiadatlan regényeim egyikének kéziratát, általánosságban azt mondta, hogy a szövegem néhol túl felszínes. És ezt azzal indokolta, hogy használom a szójátékok eszközét, és hogy különben is – kalandregény (ami csak ponyva lehet, de ezt nem mondta ki- - - nektek súgom csak meg, hogy ő ne hallja: NEM  CSAK  kalandregény. Olyan ez, mint amikor a keserű gyógyszert édes bevonattal látják el. Az én regényem is, a könnyedebb befogadás érdekében kalanddal és humorral van bevonva – be belül kesernyés). Némely emberek azt hiszik, csak az a mély és komoly, amit tudálékosan összeráncolt homlokkal mondunk. Nézd meg Buster Keaton arcát, látsz-e rajta értelmiségi merengést? Nem. Rohan, fapofával egyensúlyoz a kötélen, két oldalt a mélység, és közben mellékesen megnevettet – mint az én figuráim némelyike. Igen, komám, művészi értékű kalandregényt – utazási kalandregényt írtam. Ahogy szerintem Rejtő is művészi szintre emelte a ponyvát. Nem akarom magam Rejtőhöz hasonlít, és én nem is ponyvát írtam, és az én regényem nem a Légióban és nem is a Szaharában játszódik. És azzal szemben is fanyalog a szakember, hogy használok posztmodern eszközöket, és hogy az egyik figurám argóban beszél. És mint súlyosbító körülményt teszi hozzá, hogy ez nem is mai argó, hanem a 80-as és 90-es évek beszédmódja. De az nem zavarja, hogy a regény ideje abban a korba van helyezve – legalábbis a nagy része. Nem, komám (mondom neki ismét magamban), az én regényem a POSZTMODERN  UTÁNI kor hangja, mert egyrészt az én műveim elsősorban történetekre épülnek, nem pedig a struktúrára. Aztán megdicsér, amiért a másik figurám NEM argóban beszél.  Mintha ezen múlna egy irodalmi mű értéke. Javaslom neki, olvasson Céline-t. Miközben semmiben sem hasonlít a stílusom az említett francia klasszikus stílusára, hiszen az én műveim  „hadaró” stílusban szólnak, míg Céline ereje épp a darabosságban, és köznyelvi szóhasználatában van. Aztán ha majd a szerkesztő KELLŐ  SÚLYÚ érvekkel beszél le erről a megoldásról, vagy bármiről, nem szegülök ellen. De ahhoz súlyos érvek kellenek, nem ilyenek, mint a fentiek. Miközben örülök, hogy a véleményező hibákat mondott, ami szerinte elkövettem, mert a puszta dicsérettel nem tudok mint kezdeni. De az ilyen szavakkal, még ha felét sem tartom jogos kritikának, igen, ezzel tudok mit kezdeni, hisz hajnal óta ezen agyalok. Ja, hogy az „agyalok” is szerinte nem irodalmi kifejezés. Az a jó. nfl

AZT  NYILATKOZTA   A  TRUMP, hogy úgy lehet hatékonyad megelőzni az iskolai lövöldözéseket, ha felfegyvereznék a tanárokat is. Látom magam előtt: áll az iskolaudvaron a diák nagyterpeszben, kijön a tanár, lassan lépked, mint Henry Fonda, szól Morricone szájharmonika zenéje, vvjjjáááuuááá, lassan nyúlnak a csípőjük felé, kiakasztják a revolvereik tokját, összehúzódik a szemük körül a szakaláb, nézik egymást, aztán a fegyverükhöz kapnak, a tanár a gyorsabb, és a diák holtan rogy össze. A tanár pedig ellovagol a naplementébe. Így gondolkodik a világ vezető nagyhatalmának elnöke. nfl

100  SZÓNAK  IS   EGY  A  VÉGE:

A taxis bekapcsolta a szabad jelzést, elindult. A dízel Suzuki öreg tengeralattjáróként, zakatolva szelte a budapesti éjszakát. Nagydarab utas szállt be a kocsijába, és ahogy egy sötét utcába értek, kést szorított a taxis nyakához, és a pénzét követelte. A későbbi bizonyíthatóság végett a taxis bekapcsolta a fedélzeti kamerát, aztán nyugtatóan szólt a pasashoz, hogy szálljon ki a kocsiból. Hidegséget érzett az ádámcsutkáján. Mindig tart kést az ülése mellett. Amikor a pengéje áthatolt az utas nyakán, halk csikorgást, majd sziszegés hallott, mint a nyálelszívó hangja a fogorvosnál. Hívta a rendőrséget. Az ügyészség vádat emelt, de a bíróság végül arányos védekezésnek ítélte. nfl

Ezzel befejeztem a 100  szóból álló novelláim posztolását, melyek bár csak néhány sorból állnak, de a történetüket meg lehetett volna írni akár 100 oldalon is (mint Ham papa öreghalászos novellájában, amire kapott egy Nobelt: Santiago megakaszt egy marlint, aztán egy köteten keresztül küzd vele). Llosa kreatív tankönyvének okítása szerint a novella mindig egy sordöntő pillanatról szól. Azt meg lehet írni úgy is, mint Hemingway – akinek a novellái, terjedelmüktől függetlenül pontosak és tömörek, és pont annyira jók, amennyire rosszak a regényei. De az egypercesek ötletgazdája Örkény, bár ő, méreteiben szabadabban kezeli ezt; van kétszavas egypercese is („Túlélsz pöcök.”) ,és 3-4 oldalas is. Én egy héten át minden reggel, a fő írnivalóim mellett rögtönöztem egy egypercest, szűk kezetek közé szorítva: 100 szóban. Most azért hagyom abban, mert a recenzens javaslatokat tett a Holdvilágnézet néhány fejezetének átírására, de utána majd ráhajtok a 100szavasokra, és írok egy kötetre valót, s majd miután a regényeim kitapossák előtte az utat, sorra kerülnek azok is, kötetbe válogatva. Ja, és a múlt vasárnapi szavaimat fenntartom, szóról szóra, akárhány szóban is írtam meg. nfl

HALÁLOS  SZÁZSZAVAS:

A főorvos behívatta az irodájába. Üljön le, mondta. A férfi leült. Pozitív, mondta az orvos. Utána csend lett. És? kérdezte a férfi. Műtét, kemó. Hosszú csend után a férfi megköszörülte a torkát: úgy szólt, mintha dörzspapírral simogatnának egy hordót. Rekedten kérdezte: Milyenek az esélyeim? Ötven-ötven, mondta az orvos, és közben megtapogatta a zsebét, hogy jól eltette-e a borítékot. Hazafelé a férfi a troliból sokáig nézte a vasbilincsében álló fát, és érzete, hogy a fa fuldoklik a városi levegőtlenségben. Otthon a férfi kibiztosította a negyvenötös Coltot. A fejéhez szorította a csövet. Aztán sötét lett. Utána a takarítóknak sok dolga akadt. nfl

SZÍNHÁZI  SZÁZSZAVAS: Alföldi minden reggel fél órát késett a Stuart próbáiról. Soha nem kért elnézést. Engem nem zavart, mármint az elnézés kérésnek hiánya, csak a késés. Szeretem a pontosságot: talán ez a zenész múltam hagyatéka – a négynegyed az négynegyed. Aztán a próbán ordított. De csak úgy, ahogy a gyávák szoktak: lefelé, azokkal, akik alul voltak a társulati hierarchiában. Meg a fiatalokkal, és akit meg lehetett alázni. Telekessel például. Egy reggel, amikor már sokadszor késett, megmondtam neki. Talán túl hangosan. Attól kezdve velem is ordított, és úgy küldött vissza a jelenet elejére, hogy nem adott instrukciót. Akkor szakad meg a jövőm a Vígszínházban. nfl 

KÖZEL 100 ÉV  OMLIK  ÖSSZE  100  SZÓBAN: Jól bezártad az ajtót? kérdezte a nagyanyám, miközben gyöngéden vezettem a kocsihoz, hogy a városba vigyem, mert nem tudta már ellátni magát egyedül, odakint a tanyán. A kocsiban ülve még visszanézett oda, ahol született, ahol nyolcvanhat évig élt; ahonnan eltemette a szüleit, s nemrég a férjét. Megremegett a válla. Azt mímelte, mintha köhögnie kellene – elfordította a fejét. Elindultam, bő gázfröccsel kifordultam a főútra, s ő még egyszer visszanézett, mert már hallottuk a felbőgő dózereket, és a ledőlő falak puffanásait. Akkor gázt adtam, hogy minél előbb olyan messze távolodjunk, ahonnan már nem hallatszik semmi más, csak a kocsim közömbös motorhangja. nfl

A   HARMADIK   100  szóból gyúrt történetem:

A megállóban hozzám lépett egy hajléktalan. Adjak neki pénzt, mondta. Nincs pénzem, mondtam, és hozzá tettem, hogy a villamoson is bliccelni fogok. A megálló másik felére húzódtam, követett, felém billentett a homlokával, hogy a külvárosi etikett szerint lefejeljen. Később az arcomba ordította, hogy még én is lehetek hajléktalan. Mire azt mondtam halkan, hogy erre most komoly esélyem van: ma bocsátottak el az állásomból. Semmi együttérzés. Közben megjött a hatos, felszálltam, ő utánam. A következő megállónál leszállt, ugyanakkor felszállt egy idősebb bácsi, de elbotlott a lépcsőn. A hóna alá nyúlva fölemeltem. Mire ő feltette a karszalagot:  –  A menetjegyeket kérem ellenőrzésre! nfl

EGYMÁS  MELLETT van a távkapcsolómon az ATV és az ECHO. Mivel szeretek mindkét szélsőséges oldalról tájékozódni, folyton belenézek az egyikbe és a másikba is. Ma párhuzamosan ment két beszélgetés, ugyanarról a témáról. Az  ATVn egy színésznő, egy ügyvéd és egy építésznő beszélgetett a Juhász Péterrel szembeni vádakról (aki állítólag verte az élettársát, a gyerekek előtt drogozott, stb.) A beszélgetés alatt folyton úgy emlegették, mint barátjukat „a Péter”, és hogy „ne ítélkezzünk, várjuk meg a vizsgálatot.” De a korábbi abbuzusok esetében ugyanezek a személyek (és mások sem) voltak ilyen türelmesek. Mert annak idején még el sem hangzott a vád utolsó mondta, Martont már vitték is a vesztőhelyre – tehát nem csak kettős mérce van, de ugyanazon oldalon is vannak különböző mércék – és ezt az ATVn jelenlévő színésznőnek illő lett volna szóvá tennie, és EGY mércét használva foglalnia állást, még ha olyan tétován is, ahogy Gáspár Sanyi tette ezt Alindánál, Martonnal kapcsolatban. Utána átkapcsoltam: az ECHOn egy dokumentumfilmes, egy fotós és egy politológus pont ellenkezőleg, „az az alak” módon beszéltek ugyanarról a személyről és esetről, aki mégis csak egy ember, és neve is van: Juhász Péter. No, hát mindkét oldal térdig gázol a kettős/többes mércében, s ezért undorodom ugyanúgy mindkét oldaltól. De, hogy oldjam ezt a karcos jegyzetet, idézem az egyik résztvevő anekdotáját (találjátok ki, melyik oldalról jött), hogy ha pár évtizeddel ezelőtt a vajdasági magyarokat „jugóknak”, a székelyeket pedig „románoknak” mondtad, és utána valami sajgó bizsergést éreztél a szíved táján, az nem a lelkiismeret furdalása volt – hanem egy csantavéri- vagy csíki bicska. nfl

AZ  ÖRKÉNY  SZÍNHÁZ  a múlt évben zártközű pályázatot hirdetett suttyomban,  egyperces novellákra, DE CSAK a Parnasszuson onanizáló kiégett írópápákat hívták meg rá – a kánonok kívülről nem fogadtak pályaművet. Mától kezdve minden reggel írok és fölteszek ide egy-egy rövid novellát, de annyiban nehezítem magam számára a feladatot, hogy nem csak egyperces lesz, de 100 szóban írom meg. „A novella egy-egy sorfordító pillanatról szól.”  Vargas Llosa. Kedves olvasóim, utána lehet majd számolni: mindegyik 100 szóból áll, s mégis kerek egész történetek lesznek. Az Örkény Színház és az magyar írópápák pedig együttesen kapják be a faszt, ha találnak olyan nagyot, ami elfér annyi faszra éhes szájban. Az első 100szavasom:

Azt mondtam: vége. De ő csak állt előttem, nem akarta elhinni. Aztán megfogta a kezem. Lefejtettem a markát, de ő ismét megragadta. Most már hagytam: fogja, ha ezt akarja. Álltunk az utcán. Fél kézzel cigit vettem elő, rágyújtottam, néztem a könnyes arcát. Mintha izzadt volna, olyan könnyes volt az arca. Besötétedett, még mindig ott álltunk, ő fogta a csuklómat, már két órája fogta. Aztán csendben elengedte, akkor elment, nem köszönt, megértette, hogy vége. Messzire fricskáztam a cigit, hullócsillagként repült el az estében. Akkor elindultam én is. Sötét volt az utcán, csak a csillagok ragyogtak, meg a hold világított nagy cinikusan. nfl (a következő  holnap reggel 7 körül érkezik)

A  LESZBIKUS  VADÁSZ. Amikor először elkezdtem olvasni Radclyffe Haal könyvét: A  MAGÁNY  KÚTJA, kábé két fejezet után dobtam félre, mert utálom a közhelyeket, hogy: „olyan volt, mint egy valóságos ékszerdoboz”. Mert ha a szerzőnek (vagy a fordítónak) nem jut eszébe olyan hasonlat, ami eredeti és közhelytől mentes, hagyja a cccsába a hasonlítgatást, és írjon szárazon. És akkor még az sem hozta meg a kedvemet a tovább olvasásához, hogy annak idején, amikor perbe fogták és meghurcolták a szerzőt, Hemingway és Woolf kiállt a könyv mellett (gondolom, írói szolidaritásból, és nem a mű értékét védendő). Végül két okból mégis kézbe vettem és elolvastam. Az egyik oka, hogy a vaskalaposan konzervatív angoloknak mennyire baszta a csőrét egy jellegtelen történet, ami a nők egymással folytatott szerelmi kapcsolatairól szól. A másik oka pedig, ami miatt végigolvastam, az a címe volt. Mert a magány társtalansága és meg nem értettsége számomra életem örök kísérője volt, és mert ilyen értelemben én is „más” voltam, már gyerekkoromtól fogva, hisz amíg a velem egykorúak focizni mentek, én kiültem a Csík-ér mellé, és és egész nap csak bámultam a vizet, és az emberi csármálás helyett a nádirigók cserregése kötötte le a figyelmemet. És ma is úgy gondolom – említettem is a minap –, hogy a magány és a boldogtalanság néha termékenyen hat az alkotóra. Nemrég, amikor újra kézbe vettem ezt a könyvet, nem azért olvastam el, amiért közel 100 évvel ezelőtt, a botrány reklámereje sikerkönyvvé tette; amikor az olvasók bele akartak kukkolni a leszbikus szerelem misztikus világába. Pedig ebben a könyvben semmi pornográf elem nincs, mert csak addig a pontig vagyunk beavatva, hogy az azonos neműek is szoktak csókolózni. Na bumm! És nem a szemükkel, és nem is a fülükkel, hanem a szájukkal. No bum bumm! És annak idején ezért fogták perbe, tiltották be, és zúzták be a könyvet (majd szamizdatban kiadták – sikerrel)! Aztán 2014-ben, amikor már a genderagresszió eléggé megerősödött, hogy rárontson a világra, egy londoni kiadó ismét kiadta, s rá két évvel egy kisebb pesti kiadó is megjelentette. Végigkínlódtam magam a könyvön, ami egy férfias írónőről szól. A regényben ezt a 19. század meghatározása szerint „inverz” személyiségnek mondják. A regény legértékesebb része az első fele, amikor még titkok és sejtetések vannak; amikor a gyerekből kamaszlánnyá növő főhős észreveszi magában, hogy ő más, és ez szorongással tölti őt el, nem kevésbé a környezetét. Bár abban a korban már nem vetették máglyára a homoszexuálisokat, de még bűnnek számított, és a Vatikán is csak 1975-ben mondta ki, hogy az a tulajdonság, ami az emberrel vele született, nem lehet bűn, tehát semmiféle retorzió nem érheti ezért. Itt szúrom közben, hogy a vadászat szenvedélye ugyanígy veleszületett ösztön, úgyhogy a HARAGOS  ZÖLDEKNEK hasonló módon kellene viszonyulniuk ehhez is. És az analógia kedvvért, s egyben az aktualitása végett maradok még a párhuzamnál, mert a Fehováról tudósító Hírtévé úgy fogalmazott Semlyénnel kapcsolatban (jelenleg ő a vadászok főatyaistene, mert a vadászok vezetősége mindig szeretett az aktuális hatalom seggébe bújni), szóval azt mondta ma a híradóban, szó szerint: „Semlyén HÍRHEDTEN vadászpárti.” Nos, ilyen mondat nem létezik, vagy szégyen, ha kiröppen egy bűzös szájon. Mert ez egyenértékű azzal, mintha azt mondanánk, hogy valaki hírhedten meleg párti. Ebből valamelyik szó fals, mert vagy úgy kellene szólnia, hogy empatikusan vadászpárti/meleg párti; vagy hírhedten vadászellenes/hírhedten homofób. S bár már a vadászattal 6 éve felhagytam, a 60ezer becsületes magyar vadász nevében kikérem magamnak a Hírtévé szerkesztőjének dehonesztáló megfogalmazását. Ennyi. Vissza Hallhoz. Szóval, ez a regénybéli lány nem babázik, de VADÁSZNI jár! Abban a korban még ez nem volt oly ritkaság: a rókákra történő falkavadászat ősi angol szokás (és kábé akkor tiltották be, amikor engedélyezni kezdték az azonos neműek közti házasságot – a két gyűlölet helyet cserélt). Tehát a főhős kezdetben titkolja, hogy meleg, mert bebörtönöznék, de senki nem emel egy vádló szót azért, hogy minden hétvégén legyilkol egy-egy rókát. Most egy gondolatra kilépve a regényből – csak elképzelem, hogy pár száz év múlva már az egész világon engedélyezett lesz a melegházasság (szerintem mért ne, hisz nincs a közelmúltunkból olyan liberális korrupt politikus, aki nálam elfogadóbb és megengedőbb lenne), szóval eljönne az egyneműek szabad házassága – de a vadászokat máglyára vetné a Vadászatellenes Zöld Inkvizíció – nos, ez lesz csak igazán inverz helyzet. Ne csóváld a fejedet, mert a történelem során követtek el már ennél nagyobb gonoszságokat is, amiről nem gondoltuk volna, hogy ember meg tudja tenni a másik emberrel szemben. Lenne azonban egy pozitív hozadéka eme általam felvázolt utópiának. Hogy mivel a melegházasságokból nem születnének gyerekek, a nemzésre alkalmas vadászokat pedig már máglya vetették, pár nemzedék alatt kihalna ez a Homo sapiens nevű állat, és vége szakadna a mindenféle inverzitásnak; ugyanakkor számos probléma megoldódna, amit az emberiség okoz: széndioxid kibocsátás, de még a migráció is. De visszatérve a műre: a regénybéli írónő többször előveszi a kék ceruzáját, és húz az írásából. Amit szerző Hall alig tesz meg, sőt többszörösen túlírja a szituációkat, és patikamérlegen rakja össze, hogy miként tudna együttérzést kelteni a főszereplője iránt: elküldi háborúba, és különböző állatokkal: lóval és kutyával barátkozik, de még ennek sincs cseppnyi zooszexuális fajtalan jellege (ami – bár alacsony szinten – érdekesebbé tehetné a regényt). És az, hogy önmagáról mintázott figura egyes szám harmadik személybe van távolítva, miközben nyilvánvaló, hogy önéletírás, és erőnek erejével együttérzést akar kelteni. De az önsajnáltatás mindig bűzlik. És amikor az utószóban megtudjuk, hogy a leszbikus írónő a harmincas években szimpatizált az olasz fasizmussal (?!), akkor dobsz egy hátast! Hisz abban a korban Hall már Párizsban élt, úgyhogy találhatott volna földrajzilag közelebb is ilyen ideológiát, sőt annál izmosabbat, nem kellet volna a digókhoz futni egy kis gyűlöletért. Mármost erről eszembe jut az a Puzsér SzNObjektív, amelyben egy genderfasiszta nő volt a vendég, akinek volt egy elszólása (keressétek vissza, nézzétek meg): az szaladt ki a száján, hogy az ilyeneket, mint Puzsér, ki kellene irtani. Mondta ezt arra az emberre, akit a magam részéről az egyetlen szókimondó, és valóban független publicistának tartok. Végül összegezzünk: nem vagyok homofób, de meleg sem, minden másságnak létjogosultságot adok, még a vadászatnak is, de érdemes lenne a melegségről és leszbikusságról egy érvényes regényt írni, nem pedig újra kiadni Hall összedobált, felszínes fércmunkáját. Ha ez már Sapphonak sikerült évezredekkel ezelőtt a líra területén, ma mért ne sikerülhetne egy olyan regényt írni, melyben teljes mélységében lenne feltárva ez a probléma. Amikor a szerző olyan mélyen meg le magányának kútjába, hogy a kút vizének tükröződésében megpillanthassa saját magát. nfl  

A  TRÜKK, amit vasárnap reggeli posztomban megfejtetlenül hagytam, abból állt, hogy amikor Don Quijote szerepéden koporsóba raktak, és amíg szögezték le a fedelét, a kopogás zaját kihasználva kimásztam egy csapóajtón, le a ravatalba, s így az ÜRESEN leszögezett koporsót eltemették a játéktéren lévő 2 méter mély VALÓDI sírgödörbe (és előadás után kiásták). És amíg a közönség szét nem oszolt, én ott kuksoltam a ravatal alatt. Ez nem a híres La Mancha lovagja volt, de szintén zenés, s a zenéjét a Kaláka szerezte, velünk is tartottak pár napig a turnén. Huzella Pétert innen is üdvözlöm, és közlöm, hogy betartottam az 1983. nyarán neki tett ígéretemet, és senkinek nem mondtam el azt a TITKOT (no, még egy rejtély, mondom magadban talán Te- - - de ezt a titkot már nem fedem fel).

Más: Most 1-2 hétig eltűnök a blogomról, elmegyek meglegeltetem az állataimat a pusztaságban (mely állatok  bennem vannak, a Pusztaság pedig a kinti Világ). De 15.-én ott leszek a Fehován. nfl

EGYPERCES  a nagy  EMBERÉSZről. Ez a foglalkozás egy már rég kihalt szakma, az un. „politikus” mai megfelelője, és nem összetévesztendő az ettől csak egy szócserével megkülönbözethető „észemberrel”. Az emberész, az ebben az üzletágban elfogadott, de nem konvertibilis fizetőeszközzel: szavazattal vásárolt száz család rovarfélét, ami ő szellemesen „embereknek” nevezett, és elhelyezte őket a kertjében egymás fölé állított „kaptár” nevű panel építményekben, amit ők enyhe túlzással, és nem kevés öniróniával egymás közt „lakásoknak” neveztek. Ezek a rovarok három fő csoportból tevődtek össze: herékből, dolgozókból, és volt egy-egy királynőjük, aki rendszerint a konyhában tevékenykedett. A herék egész nap a kaptárban söröztek, míg dolgozók minden reggel eljártak a repceföldekre pézet gyűjteni, amit este hazahordtak a királynőjüknek. Azonban az év bizonyos szakaszában, pergetéskor (tájkifejezésben választásoknak is hívják) az emberész elszedte a családok kaptáraiból  a pézet, és a Kajmán-szegeteken folyékony pézzé olvasztotta, ami soha nem kristályosodik ki. Sajnos az emberész üzletág jövedelmét nagyon rontotta a Kínából érkező hamis péz, amit nem nyomdákban, de a méz-sárga arcú kínaiak, bizonyos vegyi üzemekben állítottak elő. nfl

AZ  EMBERNEK  NEM  JÁR  SEMMI  ALANYI  JOGON, minden ajándék, amit kap az élettől. Nekem is minden ajándék volt az a rengeteg izgalmas kaland, de még az is, amit rosszként éltem meg – ezekből lehet majdan (esetleg) irodalmat kiszárítani. Ajándék volt, hogy néhány öngyilkossági kísérlet után újra tudtam élni, de már nem olyan emberként, aki korábban voltam. Hanem olyan emberként, aki képes volt túlélni mindezt, és elkezdeni valami újat. Az öregedő színész és író-kalandor voltam, akire még lehetne szerepet osztani, de már minek, hiszen kikerült a körünkből. A színészből ki lehet áztatni a színeket, s utána kidobni, mint a használt teafiltert, mert rajta már nem érzik a tea gyümölccsel teli illata, csak az, ami mostanra (látszólag!) lett: kipréselt filter – kukába vele. Azt is ajándéknak tartom már, amikor az utolsó igazgatóm – akinek az irodájában még hajlandó voltam megalázkodni – úgy ült előttem, hogy minden mélységig ki akarta élvezni a kiszolgáltatottságomat; ott ült a székben, nyálasan mosolygott, és a szeme úgy csillogott a gonoszságtól, mit a lenyalt mokkáskanál. De erre is szükségem volt, hogy megtudjam: semmit nem kapni ajándékba, és mindent el lehet viselni. És hogy senkire nem számíthatok, csak magamra, mindent magamnak kell kiharcolnom, és legelőször is magammal szemben csatát nyernem. Így volt ez, s így kell ennek lenni ez után is, és ezzel a helyzettel kezdeni valamit. nfl ( részlet egy soha meg nem jelenő önléletírásomból)

É. GÁBOR SZÍNIKRITIKUS – bár önmaga előtt is titkolta – féltékeny volt egy fiatal színészre, aki gyakran bejárogatott a bárba, ahol Leonóra felszolgáló volt. Ezt az érzetét erősítette, hogy egy nap Leonóra megkérte, írjon a színészről dicsérő kritikát, és hosszú győzködés után É. belement: elmentek a színházba, az első sorba szólt a tiszteletjegy, s hallotta, hogy mögötte összesúgnak a nézők, vagyis, inkább csak ÚGY  ÉREZTE, hogy összesúgnak. Az előjátékban a színészek improvizatív jelenetet adtak elő a féltékenység lelket romboló hatásáról, miközben É. halkan kérdezte Leonórától: –  Melyik az a pasi?  – Mert  É. nem ismerte a fiatal színészeket.

 –Az. (Szemével a rendezői bal portálba mutat) Az a szép.

É. tekintete ottragadt a felesége arcán, s látta rajta az elragadtatást, de úgy érezte, legjobb, ha könnyedre veszi a figurát. – Le akarsz feküdni vele?

 –Bolond vagy?! Nős!

 – (Csettint a nyelvével)  Ez szilárd erkölcsi álláspont. – Ezen mindketten kuncogtak.

A pasi rémes volt Jágó szerepében, gonoszkodott, arcozott, és mindazt a MINTHA színészkedést felmutatta, ahogy a színész elképzeli az intrikust, aki nem tudja, hogy a gonoszak többnyire rokonszenves arccal követik el a legnagyobb gazságokat. Előadás után Leonóra kérte, hogy menjenek be gratulálni, és  É. vonakodva bár, beleegyezett. A társulat és az ismerősök sleppje a színpadon gyülekezett pezsgőspohárral a kezében, és a nők földig lógó estélyi ruhája úgy söpörte a színpadot, hogy másnap a takarítónőknek semmi dolga nem akadt. Leonóra szégyenlős mosollyal odavezette É.-t a fiatal színészhez, bemutatta neki, és É. meglepetten figyelte, hogy a felesége milyen zavarban van ettől a helyzettől, miközben a saját kocsmai terepén fesztelen és laza. Mosolyogva elmondta az ilyenkor megszokott tartózkodó dicséreteket- - -

És nem írt kritikát. Arra hivatkozott, hogy aki kritikát ír, nem mehet be gratulálni, mert az nem fér össze a kritikusi etikával.  Aznap este ebből otthon kisebb veszekedés kerekedett, és É. éjjel sokáig nézte az alvó Leonórát, sápadt homlokába hulló szőke haját. (nfl, Vörös Nap, részlet)

T  A  P  S.  Valószínűleg azért nem éreztem magam talán soha, teljes mivoltomban színésznek, mert nem szerettem a tapsot. Másként mondom: zavarban voltam tőle. Pályám legelején, amikor a Kakukkfészekben Mcmurphy-t játszottam, a nyilvános próba után Virág Misi, a rendező már csak egy instrukciót adott: „Ne úgy hajolj meg, mint egy bokszoló a ringben!” Pedig a szerepben egy gátlástalan fazont játszottam, de amikor utána civil valómban kellett kiállnom, egyszer csak indokolatlan szégyenlősség tört rám. Ezt is másként mondom, mert talán így pontosabb: úgy éreztem, a taps szétveri azt a hatást, amit felépítettünk 3 óra alatt; összedől a kártyavár (a figura is sokszor kártyázik). 20 évvel később, Nádas darabjában, a Temetésben Gaál Erzsi nem rendezte bele a tapsot, ott maradtunk Varjú Olgával egy-egy koporsóban. A közönség némely előadás után bágyadt kísérletet tett arra, hogy tapsoljon, lassan és bizonytalanul zubogtak a tenyerek, mint a vécéöblítő víz, aztán leülepedett a csehovos csend, s angyalként szállt a teremre. A másik szerepemben – ez sokkal korábban volt – egy szabadtéri előadásban, Don Quijote szerepében el is temették azt a koporsót, amibe halottként beleraktak. Előtte persze én már egy trükkel kimásztam a koporsóból. De ezt a trükköt majd máskor mesélem el. nfl

ÍRÓGÖRCS. Mint a férfiak többsége, én sem szeretem a picsogást. A nőkkel elnézőbb vagyok, de a FOLYTON rinyáló férfiaktól köpési kényszerem van. Lehet néha gyöngének is lenni – és az paradox módom az erő jele – hisz mindenkinek akad az életében olyan, amitől elgyöngül, és AKKOR sírjon, zokogjon. De aztán annyi. És nem szeretem a virágokat sem, így a népi vélekedés szerint jó ember sem lehetek – de persze tömeggyilkosként máris jó embernek tartanának – ha szeretném a virágokat. Az erdei virágokat igen, de nem szeretem az ember közelében növő virágokat, kivétel ez alól a hóvirág – most van a szezonja – azt igen, annak szeretem az esendően lehajló fehér fejecskéjét. De nem szeretem a magukat vörösen kellető rózsákat, de a közönséges krizantémokat sem, akkor már inkább a mezei gaznövényeket. Mert a nemesített holland tulipánok túlságosan kifinomultak és közönyösek – mint a holland kéksisakosok, akik gyáva közönnyel hagytak legyilkolni Srebrenicában pár ezer embert. Szeretem a lehullott leveleket, melyek „avar”kori állapotunkban recsegnek a talpam alatt, ha az erdőn járok, és szeretem a lehántott kérgeket is, meg a semmire nem használható vadgesztenyét, pedig nincs köztük egyéniség, egyik olyan, mint a másik – aki egyet látott, látta mindet. És szeretem a tölgyek makkjait is, és a túlérett, férges gyümölcsöket, igen, a férgeseket kiváltképp, talán ugyanabból az okból, amiért szeretem a NEM szerethető, és nem simogatható állatokat, például a varangyokat és sünöket. De mindezt nem azért mondtam el, hogy a címben elsüssem azt a szójátékot. Hanem mert nemrég meghalt egy régi kedves nőismerősöm, és nem tudtam megsiratni, sem virágot vinni a sírjára. De elmentem a Dunához, és – annak ellenére, hogy a nyitó mondatom ennek pont a tagadása volt – vettem három szál sárga rózsát, és a szabadságnak hídjáról a folyóba szórtam. És a folyón leutaztak a sárga rózsák, és átadták a kedvesnek Újvidéken – mert ott van ő már, szép haleledelként a Dunába szórva. Utána álltam még darabig a hídon, s néztem a lefelé utazó három sárga foltot, majd halkan énekelni kezdtem: Hallelujah, de nem Cohen-féle eredeti verziót, mert van annál sokkal jobb, Jeff Buckley előadásában, aki a KEDVESHEZ hasonlóan szintén a habokban nyugszik már – nézd meg a jutubon, és sírni fogsz te is, és írógörcsöt kapsz, mint én, ott a hídon állva. Ott vannak ők lent a vízben, Jeff és a KEDVES, és nem ülnek tort a testükön semmiféle gusztustalan kukacok, a halál nagy ünnepén, a temetőben. Mert a temetőket is utálom, ahol a pajzán színekben rikító csokroktól a tartós művirágokból font koszorúkig minden elképzelhető változatában riszálják magukat a kegyelet színes kurvái. És a Halottak Napját sem szeretem, amikor nagy összejövetelt rendeztek az enyészet tiszteletére.  Nem szeretem, ilyen vagyok, kész. (Nézzétek meg Jeff Buckley Hallelujah felvételét a jutubon! S azzal osztozhattok a régi, újvidéki kedvesem halálán érzett gyászomban.) nfl  

A  BOLDOGTALANSÁG  olyan fontos alkotóeleme a művésznek, mint a (gondolj ide, egy neked megfelelő hasonlatot). Mert csak a boldogtalanság által tud belelátni az világ mélyebb és sötétebb rétegződéseibe; máskülönben csak a felszín csillogását láthatja, mint a napsütésben fodrozódó tófelületet. Leginkább az írókra, költőkre és festőkre vonatkozik ez, talán kevésbé a színészekre és előadóművészekre, legkevésbé az énekesekre. Bár minden területen lehetnek kivételek: Ray Charles hangából kihallatszik a világtalanság fájdalma, míg Andrea Bocelli „csak” szépen énekel, Stivie Wonder meg önfeledten és idétlenül viháncol és melizmázik, mint akinek semmi baja a világgal, de annak hiányával sem. Aztán van egy magyar fiatal vak énekesnőnk, aki olyan szépen vegyíti a fejhangot a mellhanggal, hogy az fantasztikus, és egyáltalán nem érződik az énekén, hogy fogyatékos lenne. Ide hozom a kétrendbeli kolléganőm példáját, aki humorral és öniróniával írt könyvet erről a témáról, és őt olvasva az az érzése az embernek, hogy a világtalanság nem is ad okot a boldogtalanságra. És valóban, ha jobban belegondolsz, nem jár jobban az, aki nem látja a világot? Csak képzelj ide néhány politikus arcot (oké, ne mindenki a németszilárdra asszociáljon, az túlontúl adja magát, vannak ott mások is), nem járunk jobban, ha ezeket az arcokat nem kell látnunk? ha már nem tudjuk letenni a hírfüggőségünket. De nézd meg a legnagyobb komikusokat és bohócokat: szemükben ott a megcsillanó szomorúság, arcukon könny csorog – fehéren a fekete pötty – miközben mindenki kiröhögi, de a bohóc ajka mosolytalan, miközben élcei még vidámabbak, mert a tömeg kacagása közepette még elviselhetetlenebbül egyedül érzi magát. A magam folytonos önsors-rontása soha nem volt tudatos, de biztosította számomra a permanens boldogtalanságot. Figyeltem a világot, az un. „boldog embereket”, akik közösen vesznek részt valami vidám játékban, amiből én többnyire magam rekesztettem ki magamat. Így volt ez a napokban említett főiskolás korszakomban, de a korábbi iskoláimban és későbbi színházakban, s néha még családi körben is. Ott voltam köztük, mégse tartoztam oda, valami láthatatlan dolog tartott távol mindenkitől, nem volt ez ellenséges érzület, hanem valami más, ami énbennem volt, és belőlem eredt. Mindezért cserébe megkaptam az alkotó boldogtalanságot, és ezzel úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Aki sehol sincs otthon, annak könnyen támad ilyen érzése. nfl

NÉZZETEK    MA  ÉJJEL  AZ  ÉGRE!  150 éve nem volt ilyen közel a Hold a Földhöz, vágjátok? a Kiegyezés óta! Nézzetek a Holdra, ez az igazi Holdvilágnézet, s talán ti is kiegyeztek magatokkal, és másokkal. nfl

AZ  ÍRÓ –  AZ  MAGA  AZ  ISTEN. Máskép hogyan tudna teremteni: És olyan tulajdonságokkal rendelkezni, hogy lát valamit, ami nincs (és nem használ tudatmódosító szereket). Honnan tudnám, hogy egy most formálódó női figurám mit csinál a vécén, ha nem ugyanazt csinálja, amit magam is szoktam. Ha például tampont cserél. Az író, a maga mindent tudásával és mindet látásával, mint az Isten, látja ezt a titkot, és ki is beszéli (ami viszont már nem „isteni” tulajdonság). Most, hogy női figurát írok, és egyrészt behoztam az egyes szám elő személy által kínált hitelességet, másrészt egyesítem a fenti mondatban megfogalmazott mindentudással, ami által ismerem egy nő szereplőm legintimebb cselekedeteit. Friderikát, a színésznőt úgy kell bevezetnem az első fejezetekben, és olyan módon megmutatnom, hogy hiteles legyen. Rendelkezik az összes „színésznős” tulajdonsággal, mégsem lehet klisé, miközben fülsértő gyöngykacagással, idegesítően hangosan nevet, ahogy az ÁLTALAM ISMERT színésznők többsége. De mindezt nem részletezve, mert lehetetlenség bármit is Friderika hétköznapjairól elmondani, hogy azt ne kockáztatnám, untatni fogom az olvasót – márpedig attől színészként és íróként is irtózom. Meg kell mutatni, hogy milyen különbségek vannak a férfi- és női viselkedésformák között (mert vannak, ne tagadjuk); milyen nézőponti különbségek – itt már érzem a feladat nehézségét, még ha egy torontói barátom bíztatott is a kommentjében, hogy „nehéz lesz”, egy másik, zentai kolléga pedig azzal bíztatott, hogy „nem lesz nehéz”. Torontó áll győzelemre – már érzem, hogy nehéz. Nehezebb, mint vártam. Fitzgerald azt írja az Utolsó cézár 207.-oldalán: „A nők jellemében kevesebb nagylelkűség, mint a férfiakban, avagy úgy értem ezt inkább, hogy a nők szűklátókörűbbek a férfiaknál.” No, ezt beszéljétek meg Vele. nfl

OSZTÁLYharc. Nem, nem, semmiféle történelem, se rákosizás, de még nosztalgia sem, csak éppen ma hajnali éberségemben komolyan vettem a kérdést, amit a FB szokott nekem feltenni: Mi jár a fejedben, Nomád? Ma a 43 évvel ezelőtti színészosztályunk arcképcsarnoka vonult el előttem, mint egy megsárgult tabló: a kedves osztálytársaim – mert ma már azokra is szeretettel gondolok, akik annak idején bántottak a határon túli „másságom” miatt. De a sebeimet akkor sem vakartam el, mert a fiatal testnek és léleknek (huha, ez kezd kínosan enyedis lenni) nagyon gyorsan működik az öngyógyító képessége. Kezdem Kováts Krisztával, mert talán, ott 1975 későnyarán ő tette rám a legelső és legerősebb hatást, és talán valami szerelemhez hasonlóan gyanús érzést keltett bennem. Talán azért, mert az arca – legalábbis az én szememben – hasonlított egy akkor szerelmem, B. Maca arcára, akivel a Főiskola előtt nem sokkal szakítottam. Szolid budai polgárlány volt, legalábbis az én távolról jött szememben annak látszott, s mégis más volt, mint a belpesti Frajt, Jakab és Szűr Mari, utóbbi egyenesen arisztokratikus volt a maga rendíthetetlen nyugalmában, pedig akkor még nem tudtuk (ő sem) hogy ez a hűvösség valószínűleg a világpolgár jövőjének előképe, amivé később Ernyei Béla feleségeként lett. Aztán ott volt az osztály egyik dominánsa, Dörner, a külteleki, kőbánya blues-t dúdoló vagány – ennek láttuk akkor, s nem tudtuk, hogy valójában milyen puhány. Bár a Hős utca, ahonnan jött, nem volt még akkor olyan „hősies” hely, amivé mára lett: ő volt az ÉSZ, de ott volt mellette Csámpi (Gáspár Sanyi), az ERŐ – voltaképpen ebből a két komponensből tevődött össze később az osztályunk ereje, ami kitartott a diplomáig, és csak a politika rohasztotta szét később. Bán Jani, a győri gyerek, mint a nyurgaponty, hol ennek, hol annak az oldalán villogott, nem úgy Görbe Nóra, aki pedig valami üvegbúra alá képzelte magát, egy híres apa aranyfedezetében. A Kuci becenevű Pataki Erzsiről nem sok emléket őrzök – ennek okát egy pszichológus sem tudná feltárni, hisz vele még nyaralni is együtt mentünk 76-ban – mégsem hagyott nyomot bennem a személyisége. A végére hagytam az azóta a túlvilágra disszidált két lányt. Pap Vera már zseniként indult, és akként is végezte; és Leviczky, aki szintén zseniként indult, de a tehetségéhez nem volt megfelelő akarta és ereje, s hamar el is tűnt, kezdetben még nem oly távolra, ahova pár évvel ezelőtt dobbantott. S voltam én, az idegen. No, ennyit erről mára. nfl