Riportok a kanadai vadonból

AFRIKAI  EMLÉK (meg ami nem az). Már feküdt Tibor bivalybikája. Lou ki is zsigerelte, és mindhárman egy ernyőakácia hűvösében vártuk, hogy a Kefaz nevű vadászunk elmenjen a kocsiért. Először csak magasan kezdtek körözni a keselyűk. Egyre szűkebb rádiuszban forogtak hangtalanul, aztán egymás után süvítettek le a zsigerekre. Rögtön marakodni kezdtek a beleken, nehézkes mozgással, peckesen és ünnepélyesen ugráltak körülötte, mintha valami ősi táncot járnának. És akkor elismeréssel gondoltam a Robert Wilson társulat élethű előadására, amely előtte nem sokkal vendégszerepelt Magyarországon: keselyű maszkban járták, olyan élethűen, mint ezek itt a beleken. Az a kérdés vetődött fel bennem, hogy a keselyük lesték-e el az emberek viselkedését, vagy az emberek a keselyűkét.

Ez mindig eszembe jut, amikor nagy-nagy kapzsiságot látok, kezdve a gyéef-féle „eredeti tőkefelhalmozás”-tól a manapság látható óvés tőkefelhalmozásig. Utóbbi már nem is eredeti. Mindig az jut eszembe, hogy a keselyűk utánozzák-e az embereket, vagy az emberek a dögkeselyűket. nfl

TEGNAP  EGY  RÉGI  VÍGSZÍNHÁZI  KOLLÉGA szóba hozta ezen a fórumon, hogy a magyar nép valóban olyan hülye-e, mint ahogy az RTL-en futó sorozatban bemutatják. Oda kommentáltam valami sarkosat (nem kellett volna), ezt szeretném most árnyalni. Az biztos, hogy amiben egy Csuja és Udvaros is rossz tud lenni, ott valami mélyebb probléma van annál, mintsem hogy egy rendező rosszul instruál. Ugyanis ezek a kvalitású színészek már megtanulták hatástalanítani a rendezők alkalmatlanságát. Ott lehet a probléma, hogy már évtizedek óta, sok ilyen projektben Kusturicásra veszik a műfajt (épp a napokban reklámozta egy kolléganő a magyarszínházi eladást azzal, hogy majdnem K.) Márpedig 1) ma már K. sem készít ilyen filmeket, 2) K. megtalált valamit a Balkánon: azt a spontán lazaságot, amit itt, ezen az égtájon hiába is keresnénk, mert az csak  mediterrán vidékek közelében terem. Belecsúszom egy kis személyesbe: sokszor vadásztam Mokra Gorán és a Sarganon, ahol K. az Élet egy csoda című filmjét forgatta, konkrétan a forgatáson is jelen voltunk a családommal, Kusztó mestert is ismertem személyesen, de nem ez az érdekes, hanem az a világ teljesen más, mint a fent szidalmazott sorozat alapanyaga. Más emberek, más vérmérséklet, más táj. A másik probléma, hogy akik ezt a filmet csinálták, nem ismerik a magyar vidéket. Mert lehet ott találni pellengére állítani való hülyeséget eleget, de ahhoz jól kell ismerni a hülyeség forrását. Én ne fővárosi nejlonparasztok találják ki, hanem menjenek EL (és nem LE, ahogy a pestiek még Miskolccal kapcsolatban is fölé helyezik magukat, miközben M. északabbra van a fővárosnál), menjenek el, én szívják magukba az autentikus hülyeséget, transzformálják művészetté, ahogy K., és azt tegyék a képernyőre. Csak ennyi. nfl

ÉVA  PRÓKAI, ÉS SAJNOS egy általam kedvelt színészkolléga is megosztott tegnap egy olyan felvételt és az ezzel kapcsolatos angol kommentárt, amiben egy leopárd lelövésével kapcsolatban a vadászokat gyalázzák (hogy milyen nyelvezettel, az egy másik poszt célpontja lehetne). Nem akartam már folytatni ezt a témát, hisz tegnap reggel már utaltam rá, hogy mennyire érzékeny vagyok a vadászok szidalmazására, annak ellenére, hogy pár éve nem vadászom, de az ezzel kapcsolatos tudatlanság ismét elindította bennem a gyújtózsinórt. Ismét csak arra hivatkozom: próbálna valaki bármely etnikai- vagy szexuális kisebbséggel kapcsolatban ilyen dehonesztáló módon megnyilvánulni, a kétarcú és kettős mércéjű közvélemény elharapná a torkát. Teszem hozzá, kerülendő az egyoldalúságot: hogy nem csak a liberális, de a nemzeti is. A vadat ilyen gyűlöletkeltő módon „óvóknak” jelezném, hogy a vadásznál jobban senki nem óvja az állatokat, és erre vonatkozóan tények állnak rendelkezésre. Kenyában a hetvenes években betiltották a vadászatot, az a vadban gazdag afrikai ország nem enged be vadászokat – de vad már csakis a rezervátumokban látható; az ország nagy részén a legeltetés miatt tűnt el a másik részén az orvvadászat irtotta ki. A szomszédos Tanzániában ellenőrzött keretek közt és szervezetten folyik a vadászat – és vadban olyan gazdag ország, mint még soha előtte. De nem szállok vitába ezekkel az elvakult szitkozókkal. Inkább a tegnapi személyes vallomásommal folytatom. (Nincs már Naccsanyi, aki figyelmeztetne, hogy ne adjam így ki magam – most már megtehetem.)

Úgy nőttem fel, hogy tudtam, vadászni fogok – de nem gondoltam, hogy ennyit, és ennyi felé. Volt bennem másfajta elhivatottság is: szerettem volna nyomot hagyni magam után. Ezért hát, gondoltam, majd lövök minden fő hazai nagyvadból egy-egy példányt, utána abbahagyom a vadászatot, és minden időmet és erőmet az alkotói munkának szentelem. Nem így lett. Mert amint lehetőséghez jutottam a vadászatra, sok minden elhanyagolódott az életemben, elsősorban a család, de a színészetem rovására is ment, még ha nem oly mértékben, mint például a gyereknevelésben. Mivel hajlamos voltam mindent túlzásba vinni, ezt is a végletekig eltúloztam, és a 40 év alatt annyit vadásztam, mint aki hivatásszerűen űzi ezt. Mondjuk, ha másban nem is, ebben szerencsém volt. Szerencsés vadász voltam. És lett is eredménye mindannak az elpocsékolt időnek, amit erdőn-mezőn töltöttem. Most biztos meglepődsz ezen az ellentmondáson, hogy miközben fontosnak tartom a vadászatot, mégis elpocsékoltnak vélem az erre fordított időmet. Igen, mert annak ellenére, hogy erről a témáról megjelent 8 könyvem, csak későn jöttem rá, hogy elpocsékolt energia ez. Hisz egy szűk réteg olvassa, márpedig az én írói tehetségem sokkal nagyobb méretű annál, hogy egy szubkultúra keretei közt kuporogjon. És ekkor jött az a helyzet, hogy egyik napról a másikra rákényszerültem, hogy csak és kizárólag az irodalommal foglalkozzam. És bár, mint minden kényszerűség, kezdetben ez is szorított, de aztán ahogy jöttek a kezem alá az eszközök, és jöttek az ÉS-ből a visszajelzések, már nem volt bennem semmi kényszerűség, hanem ugyanolyan megszállottsággá és örömmé vált, mint ami korábban a vadászatban volt, csak most mindez az energia az irodalom medrébe terelve. nfl

E R D Ő Z Ú G Á S. Már kora gyermekkoromban tudtam magamról, hogy én vadászösztönökkel születtem. Pontosan oly világos volt ez számomra, ahogy állítólag a meleg is tudja magáról már elég korán, hogy ő homoszexuális. Azért hoztam ilyen „meleg” közelségbe, egy mondaton belül ezt a két, egymástól távol álló hajlamot, mert bizonyos (liberális és nemzeti) barátaim és ellenségeim gyakran mértek csapást az önbecsülésemre, amikor „te szemét gyilkos” megszólítással köszöntött. Amikor pedig én azt mondtam, hogy ők, bár védenek minden kisebbség jogát, most személyemben egy kábé ugyanolyan számú társadalmi kisebbséget sértettek vérig, ők azzal érveltek: az más, a melegek szeretnek, „de te, amikor vadászol – ölsz, gyilkolsz.” Itt szoktam abbahagyni a vitát, hisz ahogy a napokban láttuk, mindkét politikai oldal pont annyira elvakult, mint egy Dózsa drukker a Fradival, és vica versa; csak a saját oldalának érvelését tartja relevánsnak, úgy ezt a kérdést sem lehet megmagyarázni senkinek, aki nem rendelkezik a vadászat ösztönével. Zsiga bácsi ezt úgy fogalmazta: „Az eunuchnak nem lehet megmagyarázni, hogy mi a szerelem.” nfl (Bár a vadászatot 6 éve abbahagytam, de a sértések sebei még nem gyógyultak, úgyhogy ezt a témát majd még folytatom.)

EL  KÉNE  MENNI  INNEN

JÓ  MESSZI  TÁJRA

SZLOVÉNIÁBA

VAGY  SKIZOFRÉNIÁBA

nfl

2010 UTÁN CSALÓDTAM ebben a pocakos csávóban, de tegnap láttam, hogy ő egy férfi. Többet mondok: államférfi. Téged, aki gyűlöli őt, úgysem tudlak meggyőzni, nem is akarlak, s talán törölsz e bejegyzésem utána az „ismerősei” közül. De ezt a tegnapit én csakis úgy tudom tekinteni, mint egy színházi előadást (az is volt), amely konfliktusokra épült, voltak benne intrikusok, árulók, epizodisták és egy főhős. Voltak szerepek, akinek igazságával azonosulni tudtam (főleg, ha jól adták), és voltak, akikkel nem. A Kleist (Sütő) dráma kezdetén Kolhaas Mihály nem minden módszerével értünk együtt, de tudjuk, hogy igazságtalanság érte őt Tronkai Vencel felől, és akkor már Kohlhaas-nak drukkolunk. Függetlenül attól, hogy amúgy milyen privát érzésem van egy-egy színésszel e tegnapi tragikomédiával kapcsolatban, az alakítását és a szerepe igazságát nézem. Szervétet és Alföldit amúgy privátban sose szerettem, de ha jók voltak egy-egy szerepben (többnyire igen), fejet hajtva gratuláltam nekik. Orbánnak így gratulálok most. Az analógia talán sántít, de csak kicsit, mert bár én Orbánt az utóbbi években emberileg nem szeretem (nem is gyűlölöm, ahogy sokan, akik pedig épp a gyűlölet és kirekesztés ellen dumálnak – ugye a jól bevált kettős mérce), de el kell ismernem, hogy egy korszakos államférfi, aki ebben a tegnapi „előadásban” minden más színészt (ezt nem is teszem idézőjelbe) lejátszott, lesöpört a színről. És tette ezt, nem csak a delejes kisugárzásával, hanem a szerepének mély igazságtartalmával is. És a színházi analógiát mennyire erősíti az osztrák kancellár, akinek Orbán nyugodtan idézhet Shakespeare-től: „Te is fiam, Butus?”

De vissza ahhoz, amivel kezdtem, hogy azt hittem nyolc évvel ezelőtt, hogy Orbán fölötte áll az emberi gyarlóságoknak, és megtör egy, az emberiség kezdete kialakult gyakorlatot, hogy a hatalom mindig korrupt (oké, volt egy kivétel, Robespierre). Azt hittem naivul, hogy nem kezd saját arisztokráciát épít, de amikor láttam, hogy követi elődeit a gazságban, megundorodtam tőle. Pedig csak annyi történt, hogy ebben a tekintetben ő nem kivételes ember – csak ember. Ugyanazokkal az undorító tulajdonosságokkal, mint mindenki más. Ezért, sem ’14-ben, sem idén nem mentem szavazni, mert a többi párttól hányingert- és röhögő görcsöt kaptam (néha egyszerre a kettőt, aminek komoly egészségkárosító hatása van), de ha holnap lennének a választások – Orbánra és a Fideszre szavaznék. „Nem izgat fel senkit a Fideszt korrupciója”, panaszolja minden nap durcásan az ellenzék, és iszonyú pipa a népre, hogy ilyen hülye. „Pedig mindenki tudja, a sarki fűszerestől a közértes Józsi bácsiig, hogy lopnak, mégis rá szavaznak” – mondják a választáson bukottak, és dühükben nagyot rúgnak az utcakőbe. Igen, tudja mindenki. De alig egy évtizede egy miniszterelnök nyilatkozta ország-világ előtt, hogy: „A SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel.” Érted, ezt egy miniszterelnök mondta! nem a sarki fűszeres, és nem is Józsi bácsi. Mégsem tört ki lázadás, sztrájk, a korrupt politikusok lámpavasra akasztásának kezdeményezése, de még kezének lecsapása sem, amit pedig belengetett az első kétharmadkor a Pokorni – de ezzel csak azt érte el, hogy kilökték őt maguk közül a lopni akaró Fideszesek. A nép meg tudomásul vette, hogy az ember már csak ilyen majomszerű állat. És hogy a krumplileves még mindig krumplileves, és nem robban. És most már, a tegnapiak után – mondhatnám, hogy sajnos – elintézték Sargeniniék, hogy a Fidesz sok cikluson át hatalmon fog maradni. Mert láttuk azt a sok puhatestű osztrigát, meg isiászos gazembert – és láttunk mellettük egy embert, férfit, államférfit. Ez van. Nyeljed. nfl

ALATTUNK  AZ  ISTEN. Gyerekkoromban hatalmas vihar volt, és villám csapott a Csík-ér mellett legelő birkanyájba. Sok anyajuh és bárány pusztult el. A megmaradt gödölyék bégetve és sírva szopták halott anyjuk csecsét, amíg csak a birkákba bele nem savanyodott a tej. Akkor elhallgattak. Húsvétkor levágta őket Pece Jóska, a hentes. Ez akkor is eszembe jutott, amikor második  alaszkai utamkor, a Denali Nemzeti Parkba tettem kitérőt, és hegyről hatalmas fehér vadjuh nyáj ömlött az útra, mint a lavina. Ott nem vadásszák őket, szelídek voltak. A gödölyék megálltak az aszfalt közepén, szoptak, és csak álltak az úton, meg kellett várnom, hogy tovább vonuljanak. Közben mögöttem felgyűlt néhány kocsi, nem dudáltak. Az utasok kiszálltak, és fényképezték a vadjuhokat. Én a kocsiból néztem a Denali fehér csúcsát, és irigyeltem hideg érzéketlenségét. Csak az emberek panaszkodnak és nyavalyognak, de a hegyek soha. Persze, ha jól meggondoljuk, a hegyek joggal vádolhatók azzal, hogy túlságosan flegmatikusak. Néztem a Denali fehérségét, ahol az indiánok szerint az istenük lakik. Nem Manitu, az a déli törzseké, de az is lehet, hogy az egész manituzást Cooper és Karl May találta ki. Az északi indiánok, a Yukontól délre és azon túl is Hilla-nak hívják az istenüket. És fent lakik a havason. Hogy mért deportálják rendszerint a bennszülöttek az isteneiket ilyen hideg helyre, csak ők tudják. Amikor pedig Tiborral Zimbabwe felé repülve, tízezer méter magasban, kábé a Kilimandzsáró fölött lehettünk, Tibinek ezt mondtam, hogy: most alattunk van az Isten. Meg Hemingway döglött leopárdja. Az üszkösödő lábú írót a novellában, az örök fehérség felé repítik – és ő is abban reménykedik, hogy van isten.

Így lehet egy hajnali merengésben eljutni, néhány asszociációs kanyaron át, a Csík-ér partján heverő villámsújtotta döglött juhoktól, a Kilimandzsáró tetejére. Ahol minden isten lakik, békességben. nfl

A  PETŐFI Irodalmi Múzeumban, és az Írók Boltjában tartott esteket nézem a neten, és nem egy kortárs magyar író felolvasó estjére keresek rá. És megdöbbenek, hogy egész jó írók milyen pocsékul olvasták a saját szövegüket. Zárójel: Nincs már a Naccsanyi, aki ilyenkor szelíd csipkelődő humorával vissza szokott rántani, ha nagyon elgaloppírozom magam, tehát tovább megyek e gondolati nyomvonalon, hogy nekem, ha más nem, egy előnyöm van velük szemben. Színházban és színészetben eltöltött 35 év után, ha majd egyszer elfogadtatom magam kortárs magyar írónak, suttyomban elővehetem tanult szakmámat, és egy-egy ilyen felolvasó esten profin fogok felolvasni a Puskás Stadionban, 80 ezer ember előtt (no, ekkor szokott közbeszólni Naccsanyi, miközben érezheti szavaim mögött az öngúnyt, de az elszántságot is). Mindenesetre: várjuk ki. És másik kedvesen kommentáló, de még hál’ istennek még élő barátomnak, Bercinek is „kedvére teszek” ha megemlítem, hogy EP üdítő kivétel abban a tekintetben, hogy nagyon érdekesen és jól olvassa fel a saját szövegeit. A felolvasását is átjárja az a szabadság, ami őt a szavak formálásában jellemezte. Idézet Tőle: Az író mindent megtehet, egy dolgot kivéve: hogy ne írjon. Mert akkor már nem író többé. És ehhez hozzá csapom a másik kedvenc íróm, Temesi minap megosztott nyilatkozatát, kicsit hozzá esztergálva az előző gondolatot: az író sok mindent megtehet, még írhat is, de közben olvasnia is illenék. És kettejük gondolait szublimálom én pofátlanul: Az író mindent megtehet, de írnia és olvasnia kell, bár ha már felolvasásra vállalkozik, ezt úgy tegye, mintha egy jó színész olvasná fel a szövegét. Csók. nfl

PAUL  AUSTER. Az elmúlt években végigolvastam a kortárs amerikai irodalom minden szerzőjét, Cormac M. és Vonnegut életművét többször is, de ezt a pasit mindig kihagytam. Mégpedig azért, mert 20 évvel ezelőtt láttam vele egy interjút: egy hatvanas cinikus fazont, és eldöntöttem, hogy nem olvasok tőle semmit. S most, hogy magam is hatvanas cinikus lettem, elérkezettnek éreztem az időt, hogy megnézzem, mit is ír Auster. Brooklyni balgaságok, ez a címe. Hát az. Fecseg a felszín – és nincs mély, mely LEGALÁBB hallgatna. És ezt az írót évek óta várják az irodalmi Nobelre. Tudjuk, mennyit ér ez a díj, hisz a díjazottak 90 %-át 10 év múlva elfelejtik. Ilyenformán Auster is abba a bandába való. Bár lehet, hogy az összes többi műve, amit nem ismerek, remekmű, de ez szar. Végigolvastam, pedig Márai azt írja, hogy aki olyan könyvet olvas el, ami nem tetszik önmaga árulója (nem szószerinti idézet), végigolvastam, mert érdekelt, hogy mi fér még a pofájára. És még ott se basztam be a könyvet a sarokba, amikor a vásott gyerek ölelget egy kutyát. Gyerek, kutya. És van még benne transzvesztita, és meleg könyvhamisító – de velük nincs semmi bajom. Csak az a baj, hogy minden figura olyan kedélyes és szerethető. Márpedig csak Hrabalnak engedhető meg, hogy egy regényében csupa kedélyes és szerethető figura legyen, mert a világban nem kedélyes és főleg nem szerethető figurákat látunk magunk körül. Van olyan is, de ritka. És itt a szerző alámegy minden minőségi elvárásnak – tehát jövőre valószínűleg mégis megadják neki a Nobelt. Csak nehogy meglógjon idő előtt a túlvilágra, mint tavaly a Philip Roth. Aki pedig a Zuckerman trilógiájára megérdemelte volna a svédektől azt a szart. De neki nem volt elég erős lobbi-háttere, mert az kell e díj eléréshez, nem minőség. Ugyanezért nem kapta meg, az évekig jelölt Esterházy. Mert nem volt protekciója. Oda is az kell. Idén ki sem osztották ezt a díjat, és ez valamivel tisztességesebb hozzáállás, mint ha konszenzusosan odaítélik egy Auster-féle pletykás vénasszonynak. nfl

ZAVAROSAK  MÉG a gondolataim a zaklatott éjszakától, nem tudnak más irányban menni, mindig oda, pedig nem tudok semmi másra gondolni, semmit hozzátenni ahhoz, amit az éjjel írtam Sanyiról. Az utolsóelőtti posztomban a boldogtalanságról írtam, s keretesen ezzel is zártam, de nem sejtettem, hogy ő ennyire boldogtalan volt. Elsőként kommentált a boldogtalan posztom után (három piros szív), utána pedig megnevettetett, azzal, hogy őneki is már bomlik az agykérge: „Várj, hogy is hívnak engem?” kérdezte. De nem tudtam, hogy ENNYIRE boldogtalan. És azt sem tudom még leírni, hogy VOLT. Védett kora dacára kirúgta egy alkalmatlan igazgató Szegedről, de Szegeden emberemlékezet óta alkalmatlan igazgatók voltak, Gyűdik, meg más ilyen szánalmasan oda nem illő figurák, meg vámpírfogú faszok, akik a színészek vérét szívták – nem! most nem leszek piszi, és neveket is mondok, mert HALÁLOSAN dühös vagyok. Hát igen, az igazgatók. Sokuk tehetségtelen írni, játszani, vagy rendezni, az hát a szenvedélye, hogy boldogtalanná teszi azokat, aki mindezt tudják. Szigeti (Schwetz) András nagy színész volt, Németh László Galilei-ban akkora szöveget tanult meg s játszott el, és Lénertől alig kapott rendezői segítséget. Ennek ellenére Léner mindig cseszegette, lenézte, fikázta Szigetit. Persze, amikor már összeroppant, és öngyilkos lett, amaz már a József Atillában rombolta a közízlést, úgy tudom, Verebes nem cseszegette Szigetit, mégis végzett magával. Schlanger ugyanott, kirúgta a zseniális Bertók Lajost, mert ivott. Miközben ő sokkal többet ivott, csak az ő szervezete jobban bírta, és művészeti vezető volt (azóta ő is igazgatóként rángatja le a magyar színházat a béka segge alá, mert ő csak egy átlagos tehetség, közepes színész, ügyesen lopkodó rendező – de a kirúgott egy zsenit, a zseniális Bertókot). Ez a magyar módi, a halálba kergetni valakit, aztán később kanonizálni. Rohadjon meg mind, a politikailag oda helyezett fideszes igazgatók, meg azok, akiket a szadesz rakott oda régebben (mert a ballibnél is ugyanígy ment ez, ők osztották az ész, és nevezték ki a barátaikat igazgatónak). Rohadjon meg ez az uram-bátyámos, szürke fos magyar színház. Köpök rájuk. Szevasz, Sanyi, majd megbeszéljük, ha találkozunk. nfl

ÖNISMERETI  GYAKORLAT – megint csak borotválkozás közben. Serceg a penge, nézem arcomat a tükörben, és megpróbálom önmagamat önmagamra emlékeztetni. A foncsor hazugsága szerint valódi ember vagyok, egész életemben valódi életet éltem, ha még lubickoltam is a fikcióban, akkor is igazságra törekedtem (ami nem mindig azonos a valósággal). Valódi múltam van, és körvonalazható a jövöm is. Olyan pasas, aki fiatal korában bizonyos dolgokat fontosnak tartott, és néhány ilyen eszményét elárulta. Fontosnak tartotta a szenvedélyes életvitelt, az önmagával és másokkal szembeni kérlelhetetlenséget; az őszinteséget és a kegyes hazugságot, amit az értő olvasók alkalmasint irodalomnak véltek. nfl

ÉSZREVETTED? az emberek általában azt remélik, hogy a boldogtalanságtól bölcsebbek lesznek. Pláne: hogy az öregedéstől. Utóbbitól talán igen, ha felületesen nézzük. Miközben az öregedés biológiai folyamatában pusztul az agysejt, ahova a bölcsesség elraktározódhatna, tehát hogy is van ez akkor? Kevesebb az agysejtem, de közben bölcsebb vagyok? Tapasztaltabb, az igen. Pláne látványos ez a színészeknél. A külső agykéregben lebomlanak a sejtek, és már nem regenerálódnak – elfogy a rövidtávú emlékezet. (Törköly Szasa tette föl tegnap a fészbukra a viccet: „Szar a rövidtávú emlékezetem. És ráadásul még a rövidtávú emlékezetem is romlott.”) Az agg színész alig tudja megtanulni a szöveget, de közben eljut a színészi minőség csúcsára, hogy: nem MINTHÁZIK sztanyiban (figyelem, szakzsargon érkezett a külső harmadikra), és nem JÁTSZIK, csak egyszerűen OTT VAN – és JÓ. Majdnem minden öreg színész, jó színész. Persze az alkalmatlan rendező még őket is el tudja rontani, de a példa kedvéért tegyük fel, hogy vannak alkalmas rendezők is a pályán. Régebben láttam egy orosz színház Csehovját, és benne Firsz 90 éves volt (!), nem játszott semmit, mégis sugárzott róla az otthagyottság magánya. Ugyanezt láttam a Kolozsvári Színháztól, ahol szintén 90 fölötti volt Firsz, és eljátszotta (rosszul) azt, ami pedig ritka adottsága volt – az élemedett vénséget. És kurva szar volt, szegény. Nézd meg Jean Gabin öregkori filmjeit, nem csinál semmit, csak simán jó a szerepben.

Nem leszünk a boldogtalan öregségben bölcsebbek, ne reménykedjünk ebben. Nincs ilyen összefüggés. Mindkét dologban csak a fájdalom van, és nem kapsz a fájdalomért cserébe semmit. Még igazi, szívből jövő önsajnálatot sem. Ilyenkor a boldogtalanok elkezdenek poénkodni, gyakós vicceket mesélni (föltenni a fészbukra) ami a boldogtalanságukból fakadó pánik álcája, és ami mögött szabadon tombolhat a fájdalmuk, meg a félelmük az öregedéstől és a haláltól. Az ilyen boldogtalanok aztán kutyát vagy macskát szereznek, és az állattartásba menekülnek a magány, meg a fölöslegesség érzete elől. Vesznek egy állatot, hogy legyen nekik valakijük, akiért élhetnek, és hogy ne vegyenek tudomást a boldogtalanságukról, öregedésükről, és a közeledő halálról.

Sok ilyen boldogtalannak viszont remek humora van. Pedig a boldogtalanság, meg az öregedés, pláne a halál – nem valami vicces dolog. De ők humorosak. Minden sztorijukat Buster Keaton-os pókerarccal mesélik, szinte csodálkozva, hogy: hogy is lehet ezen nevetni. És ettől lesz igazán nagy a hatás. Kitűnő komikusok az öregedő, haláltól rettegő boldogtalanok – jót tesz a boldogtalanság a bohóc szakmának is. Boldogtalanok a nagy komikusok, akik azért szellemesek, mert látják az élet értelmetlenségét. Pengeélesen vág az eszük.

Szeretem a boldogtalanokat. Meg az öreg bohócokat. Meg a halandókat. nfl

HAMISÍTJÁK  AZ  ŐZBAKOT. Dehogy a kínaiak! Magyarok. Meg a románok, szlovákok, meg fene tudja még mely lerobbant poszt-trabant ország. Még az osztrákok is, csak ők nagyban: kapitális szarvasbikát neveltek ketrecben, táppal etették, hogy többszörösére nőjön az agancsa, és ezt a doppingteszten bizonyára elbukó bikát elkábítva elvitték Bulgáriába, ott kiengedték a még támolygó, kábult bikát, és lelövették a gazdag külföldivel. Nálunk – lévén kis nemzet – ezt csak olyan lábszagú kelet-európai módon történik: őzbakot nevelnek ketrecben, megtömik agancsnövelő mesterséges táppal, elkábítva kiviszik a területre, jön a fasírtseggű hájas német – és lelövi. Tiszta pénz: kis befektetés, nagy haszon. Meg a faszom nem kéne?! S tudod mi a legújabb?! Mivel a rendellenes agancsú bakok kelendők lettek, a befogott őz agancsára, barkás korszakában gumicsövet húznak, amit úgy csavarnak és deformálnak, ahogy akarják – kész a rendellenes torz agancs. A végén levágják róla a gumit, meg is szurkálják a még puha porcos képződményt, hogy több ág sarjadjon belőle. Trófea, mi? No, egy okkal több, hogy 40 év vadászat után megundorodtam a vadászattól. De nem a rendes, igaz vadászoktól, amiből több van. És nem lettem ellenzője! és nem lettem haragos-zöld. A vadászat szenvedélye volt életem legnagyobb szerelme. S most úgy vagyok vele, mint mikor ifjúkori szerelmedet a sarkon látod strichelni. Pedig a vadászok közt is ugyanannyi nemes lelkű, becsületes ember van, mint bárhol. De – a fenti példák mutatják – ugyanannyi az alja haszonleső is. Végleg lezártam a vadászati életművemet, hamarosan az egész gyűjtemény látható lesz a hódmezővásárhelyi Vadgazdálkodási Főiskola egyik szép termében. nfl

C S A N T A V É R. A szülőfalum. Sose szerettem. Itt születtem. De nem itt láttam meg a nap világát, mert baba koromban pár évre Orahovóra költöztünk, négy éves voltam, amikor visszajöttünk. Itt kezdtem az iskolát. Nem szerettem. Pedig nem voltam rossz tanuló. Nem is tanultam, csak figyeltem az órán. Kamasz koromban szelíd és jámbor voltam. Még akkor sem ütöttem vissza, ha megvertek. Kocsis Tibi, a diszkóban szándékosan elnyomott a hátamon egy cigit – orvul, hisz háttal álltam neki. Hogy tesztelje a tűrőképességemet. Kiégette a hátamon a pólót és hetekig égéshegek voltak a gerincem tájékén, csak oldalt fekve tudtam aludni. De akkor sem ütöttem. Csak rájöttem: ha nem vadulok hozzá a világhoz, mindig alul maradok. Akkor stílust váltottam. Anarchista lettem, utáltam a kispolgárságot, és kacérkodtam a gondolattal, hogy fülbevalót és tetkót viseljek, amitől csak az tartott vissza, hogy egyetlen vadászt sem láttam tetkósan. Különben is, a fülbevaló fennakadhatott volna a bozótban. Mondom, nem voltam rossz tanuló, de utáltam az eminenseket, és ha becsúszott egy-egy ötös magyarból, szinte szégyelltem, és szégyenérzet tapadt a jó magaviselethez is, meg úgy egyáltalán a jótanulósághoz; hogy az ember otthon gubbaszt és magol, mint egy besavanyodott lúzer, ahelyett, hogy punk bandát alapítva ordítana a világ aljasságai ellen. Az első színészi élményem is Csantavérhez köt. És az ezzel járó első csalódás is. A helyi gyermekszínjátszó szemlére egész Vajdaságból jöttek versenydarabok. Apám írta s rendezte gyermekszíndarabban léptem fel, emlékeim szerint jó előadás volt, mégse mi nyertünk, mert a konkurens darab rendezője – az igazgató felesége volt. A zsűri a barátjuk, náluk is lakott. És őket hozta ki győztesnek. Akkor már tudnom kellett volna, hogy ez a szakma: árulók és intrikusok hazug világa. Mégis ez lett a későbbi szakmám – felvettek a pesti Színművészetire. Onnan visszatérve Csantavéren mindig fulladtam a portól – akkortájt még nem voltak lebetonozva az utcák – légszomjam volt a parlagfűtől is. Csantavéren mindig fulladtam (mint most is, ahogy e sorokat írom). Harminc évig csak ritkán jöttem, pár hétre, s alig vártam, hogy elmehessek: folyton szenvedtem az allergiától. Soha nem volt csantavéri nőm. Illetve egy, de sokkal később, 48 éves koromban. Amikor szétesett a házasságom s elvesztettem a lakást – nem saját, miskolci önkormányzati volt – ismét ide kényszerültem, Csantavérre. Az ex sógornőm – itteni polgármester – azt ígérte, hogy munkához segít, és segít elhelyezni a gyűjteményemet, amit korábban egy múzeumnak ajánlottam fel. És a sógornőmtől azt is kértem, hogy tudakolja meg, mi a módja a hamvasztásnak, mert ha itt halnék meg, nem szeretnék a temetőben, Csantavériek közt rohadni. Porhanyósan szeretnék a Csík-ér mellett szétszóródni. No, a sógornőm megtette, amit megtett, telefonon közölte: 1) munka nincs, 2) a gyűjteményem érdekében sem segíthet – de 3) a hamvasztásom ügyében majd közbejár. Köszi. Bakos Árpi nevű népzenész is elkezdte szervezni, hogy ide kerüljön a gyűjtemény, talált is a falu központja közelében egy, bár lepukkant, de nagyon stílusos elhagyott iskolaépületet, amit kevés ráfordítással megfelelő kis múzeummá lehetett volna átalakítani. Fel is hívtam telefonon két helyi nagyvállalkozót, hátha lokálpatrióta érezem gerjed bennük, és segítenek az épület felújításában. Vissza sem hívtak. Egyik se. Többször hívtam őket, a titkárnőjük, hogy: majd visszahívnak. De nem hívtak vissza. Egyik se. Nem szeretem Csantavért. Alig várom, hogy elmehessek innen, és soha többé ne lássam. Jelenleg a gyűjteményem Hódmezővásárhelyen kapott helyet. Talán majd egyszer oda költözöm magam is. És soha a büdös életben be nem teszem a lábam a szülőfalumba. nfl

SZAROS  EGYÜTTMŰKÖDÉS. Ezt tudta mondani a hétórai hírekben Bangóné, ellenzéki politikus. Mármost ez is jelent valamit, értjük is, sőt látjuk az együttműködés fekalo-jellegét- - - de gyanítom, hogy a politikus asszonynak venni kellene néhány dikció órát, hogy az „A” hangzót meg tudja különböztetni az „O”-tól. Mert míg előbbinél elegendő az állejtés, úgy az „O” hangzónál az ajak összehúzása is szükséges, ahogy bizonyos erotikus előjátékoknál szokás, amihez segít, ha arra a földrajzi helyre gondolunk, hogy HONOLULU. Bár ki tudja, hogy egy politikus mondatai mögött mi rejlik, lehetséges, hogy freudi elszólás volt, és Bangóné valóban SZAROS  EGYÜTTMŰKÖDÉSt akart mondani. Akkor kivételesen – és talán akarata ellenére – igazat mondott. nfl

A  HATALOMMAL VALÓ  VISSZAÉLÉS részben annak a felelőssége is, akivel szemben alkalmazzák; passzivitásuk cinkosul összejátszik a visszaélőkkel, legyen az csak egy kis fika színigazgató, vagy a hatalom csúcsán jóllakottan böfögő miniszterelnök. (Előbbihez javaslom a mee too mozgalom nevetséges kirobbantásának -, és annál még nevetségesebb elsorvadásának okait elemezni.) A beletörődés és a passzív behódolás teszi lehetővé az ilyen bűnök létrejöttét. nfl

NEM  ATTÓL  PROFI  VALAKI, hogy pénzt kap-e érte. Hanem hogy mindig teljesít egy olyan szinten, ami profi. Ugorhat fölé, és ez még csak nem is a zsenialitás, de az alá soha. EP szerint az ember bizonyos szint fölött nem megy bizonyos szint alá. (Bocsánat, hogy személyes lesz a példa, de hisz jobban ismerem magamat, mint másokat, tehát Naccsanyi ne rójon meg a folytonos önfeltárulkozásom miatt): Már tíz éve diplomás színész voltam, de abban a tekintetben szerintem még mindig amatőr, hogy borzasztó egyenetlen szintet nyújtottam. Miközben pedig „profi” voltam, hogy már egy élvtizede színészetből éltem, sőt, ahhoz képest, hogy milyen ingadozó volt a teljesítményem, még túl is voltam fizetve. Ha az ösztöneim jól  irányítottak, jó voltam, ha meg ez nem volt, akkor a fal adta a másikat. Az írással ugyanígy vagyok. Kilencvenben megjelent Az orgonák völgyében című novelláskötet – szerzője dadog a tehetségtől, alig tud egy jó mondatot kinyögni: egyik-másik novella jobb, de a legtöbbnek a fal adja a másikat. Miközben ma sem írásból élek (hogy miből, ne kérdezzétek), mégis „profi” író vagyok. Ha megnézed a kilenc éve, szinte mindennap vezetett blogomat, látszik, hogy hány évnyi folyamatos gyakorlás és tanulás után állt be a stílusom olyanra, és már nem zuhant mélyen a brekegő segge alá. nfl

LÉP  CSŐD. Hogy mért utálom a lépcsőket, ezen agyalok hajnal óta. A lépcső valami olyannak a szimbóluma, ami számomra taszító. A revüsztárokat látjuk méltóságteljesen lefelé lépdelni a pépcsőn, minden lépésükkor kigyullad a talpuk alatt egy-egy színes lépcsőfok. A házakban a lépcsők reprezentatív funkciót töltenek be. A lépcső a hatalom pitiáner szimbóluma – fölötted vagyok, vaze! – ezt sugallja. Valamikor régen, amikor még hittünk a rendszer válthatóságában, egy nagyobb lépcső ellen tüntettünk a Váci utcán, és végig a Belvároson. Valaki, aki nem én voltam – sose hordtam parolát – ezt írta a táblájára: VÍZ-LÉP-CSŐD. Az egy másfajta lépcső volt, amit meg is szüntetett a rendszerváltás, de ennek ellenére nem járnak már föl a vizák az Al-Dunáról, mert elállja útjukat a Vaskapu. Utálom a lépcsőket. És főleg utálom, hogy felesleges volt minden tüntetés – tudnunk kellett volna, hogy a világ megváltoztathatatlan (legfeljebb csak annyiban, hogy a bősi vízlépcső valóban nem épült meg). Pedig mennyire hittünk benne! 1988-ban benne voltam a Dobai Péter írta, Andás Frici rendezte Vadon című filmben, bakonyi betyárt játszottam (a „nemzet betyárja” Oszter pedig Noszlopy Gáspárt alakította), de nem is ezért hozom ide, hanem hogy játszott benne Cseh Tamás és az akkori szövegírója, Csengey Dénes is. A forgatások szünetében Oszterrel vadászni jártunk, este pedig a tábortűz mellett Csehhel és Csengeyvel danolászunk, és jól berúgtunk. Tamással később soha nem találkoztam, de Csengeyvel még párszor összefutottam. A halála után sokan a barátjának hazudták magukat – én nem voltam a barátja, csak tiszteltem, ahogy Krassót is (egyébként ők is egymást). Csengey be akart engem léptetni az MDF-be, de annyira ellenszenves volt nekem az a szó, hogy „párt” (ami akkor még csak „fórumnak” álcázta magát, a félig-illegalitásban), szóval annyira utáltam/om azt a szó, hogy nem léptem be (miként később sem, soha, sehova, csak néha kutyaszarba, amikor a balvárosi Klauzál tér környékén laktam). Viszont egy-két alkalommal elmentem vele bizonyos ellenzéki összejövetelekre; ha jól emlékszem, a fent említett VÍZ-LÉP-CSŐD tüntetésre is ő hívott el. Csengey hamarosan megpattant a túlvilágra, s így  hál’ istennek nem láthatta, hogy a rendszert váltani akaró fantaszták harca mily értelmetlen volt. nfl

Utóirat: Most én is megpattanok pár napra a virtuális világból, mert a vadászművészeti- és trófea gyűjteményem szállítását és elhelyezését kell felügyelnem. De egy-két hét múlva visszatérek közétek, új és régi történetekkel, melyekkel megdöbbentelek benneteket, vagy nevetésre csiklandom a rekeszizmotokat, de mindezt szeretettel és évődve teszem. Mert szeretlek titeket is, akik napról napra követiek a néha zegzugos gondolatfűzésemet. (Azt azért egyszer kikutathatná erre avatott pszichológus, vagy más  áltudományokkal foglakozó szakember, hogy én, aki soha nem tudtam igazán feloldódni VALÓSÁGOS közösségekben: se társulatban – halkan mondom, még a családban sem ahol neveltek, és abban a családban sem, ahol nekem kellett volna gyereket nevelnem – szóval ezzel a magamba zárt világommal miként tudok kinyílni egy VIRTUÁLIS közösségben, a blogom olvasói körében. Hm.)

VÁMOS  MIKLÓS mélyinterjújában, az Arcképben (amit kétszer néztem meg  egymás után a jutyubon), arról is beszélt, hogy borotválkozás közben jönnek a legjobb ötletei. És azzal az ártatlan arcával azt mondta, hogy nem tudja, mért pont akkor. Én meg a monitor előtt már segítetten volna, outsiderként a kánonbéli partvonalon kívülről, hogy hát mester, nem tudja, hogy az íráshoz a legfontosabb a SZEMBENÉZÉS. És erre a tükör elég alkalmas. Szembenézés a cselekedeteinkkel, hibáinkkal – és csak a példa kedvéért képzeljük el, hogy vannak: az erényeinkkel. Aztán Vámos megmutatta azt a kölcsön kapott zsebórát, ami Móricz Zsigmond személyes tulajdona volt. Igen, az ilyen szent tárgyaknak lelke van. És erről eszembe jut, hogy milyen áhítattal veszem kézbe szinte minden nap azt az ezüstbe fogalt kristály pálinkás szelencét (üresen!), ami Széchenyi Zsigmond özvegyétől, Mangi nénitől kaptam az alaszkai útikönyvem megjelenése után, amiben leírtam, hogyan jártam végig Zsiga bácsi 1935-ös útját, s helyeztem el a Twevemille Sumit-on márványtáblát az ő emlékére. Egy nap levetet kaptam Mangi nénitől, melyben arra kért, látogassam meg a Logodi utcai lakásában. Már a következő héten ott voltam, s ültem abban a mély fotelben, melynek rugózata még Zsiga bácsi súlyát bírta. Mangi néni akkor már nyolcvan felett volt, mégis fiatalosan laza tartásban ült előttem, semmiféle arisztokratikus gőg sem volt benne, és elmondta, hogy őt nem csak az hatotta meg, hogy végigjártam a férje útját, hanem hogy az ő felmenői alapították a feleségem szülőfaluját, Hertelendyfalvát (ezt ugyanis megemlítettem a könyvemben). Aztán mondat közben felállt, odalépett a szekrényhez, kivette azt a szelencét, és az ünnepélyesség legkisebb jele nélkül a kezembe nyomta: „Ez a magáé. Zsiga mindig a szíve felett hordta, a belső zsebben.”

Még ma is szinte minden nap a kezembe veszem ezt az ereklyét, kicsit simogatom, aztán visszarakom a vitrinbe. Ezt is, az összes trófea- és egyéb gyűjteményemmel együtt eredetileg a szülőfalumnak akartam adományozni, de azok közönnyel viszonyultak hozzá, s ilyenformán Hódmezővásárhely városának adományozom, ahol egy méltó, és állandó kiállításon lesz látható. Ott lesz a Széchenyi Zsiga bácsi-féle szelence is. nfl

ÖNÉLETRAJZ  ISTENHEZ, ÁLLÁSHIRDETÉSRE,  BUKOTT ANGYAL  MUNKAKÖRRE. Tisztelt Cím! Hatvankét esztendőre volt szükségem, hogy eljussak ehhez a pillanathoz. Pedig mindig tisztának és legyőzhetetlennek éreztem magam, eddig mégsem éreztem késztetést, hogy Önhöz folyamodjak munkakérelemmel. Bár fiatal koromban nem igazán voltam jó színész, mégis diplomát szereztem az erre szolgáló tanintézményben.  Annak idején – az Ön fiának születése utáni második évezred végén – még a lapoknak volt olyan rovata, hogy kritika, melyben gyakran dicsérték a munkámat (ennek dokumentumait mellékelhetem a felvételi kérelmemhez), s én, lévén beképzeltségre hajlamos, el is hittem a dicséretüket. Ha nagyritkán lehúztak benne, csak legyintettem, hogy: nem értenek hozzá. Aztán negyven éves koromban már jobb színész lettem – Lucifer szerepében sokan dicsértek, melyben éppen Önnel perlekedtem, ily szavakat vágva az arcába, hogy „mi tessék rajta?”, meg „nem adhatok mást, csak mi lényegem”, és ezek a konfrontatív szavak, tudom, most megnehezíti a helyzetemet, hogy állást kapjak az Ön által irányított intézményben. Szóval, érett koromban már voltak jó alakításaim, de akkor már senkinek sem az volt fontos, hogy ki jó egy szerepben, vagy ki a jó színész, hanem, hogy ki játszik a szappanoperákban. Közben született két földi agyal lányom és két törvénytelen fiam; az egyik előbbitől és egyik utóbbitól három unokám van. Harminc éves koromban kezdtem napi szinten írni. Akkortájt még a profik, az ördögi Vonneguttól az angyali Vámosig sokan megéltek a novelláikból, mert abban az időben még a lapok lehoztak rövid prózai műveket is. De én akkor még csak a vadászirodalomban cserkésztem, és azt akartam integrálni az egyetemes irodalomba. Hatvan éves koromban már egyesek szerint kezdtem jól írni, ÉS, satöbbi. De akkor már az írók sem voltak fontosak, és az sem, hogy ki ír jól, és ki nem. Aztán eljött az a kor, hogy már az élet sem volt fontos – akkor meghaltam. Kérem a munkáltató Urat, szíveskedjék számomra állást biztosítani a Menny nevű manufaktúrában, vagy annak alvállalkozásában – a Pokolban. Utóbbiban már rendelkezem szakmai gyakorlattal, tehát a próbaidő is mellőzhető. Amennyiben felvételi kérelmem elutasítást nyerne, kénytelen leszek egy másik világcéghez, az Allah LTD-hez folyamodni felvételért, bár annak egyik munkacsarnokában, a Gyehennában állítólag még légkondi sincs, s még melegebb helyen kénytelenek munkájukat végezni a dolgozók, mint az Ön által üzemeltetett Pokolban. Mivel a Nirvána KFT csak protekciósokat alkalmaz, oda nem is szándékozom felvételi kérelmet benyújtani, mert bizonyos pletykák szerint oda sok buddha, bocsánat, elütés, buta ember kap munkaengedélyt. Az amerikai Manitu Vállalat pedig csak színes tollakban utazik, melynek sem készítéséhez, sem viseléséhez nincs megfelelő képesítésem. A szabadnapok vonatkozásában irányadónak vélem gondolni a hetedik nap szabaddá tételét, hisz Ön is akkor szokott elvonulni a megérdemelt üdülésére.

Várva a cégvezető Úr válaszát, maradok tisztelettel, nfl

Utóirat: A torinói leplet, amit a szaunázáshoz kikölcsönöztem (ebben szoktattam szervezetemet a Pokolbéli munkához), majd a megadott határidőre leadom a ruhatárban.

ELUTASÍTOTTA  a Nemzeti Kulturális Alap  a Holdvilágnézet című regényem anyagi támogatását, amit a Forum kiadó pályázott meg a kiadás anyagi fedezetére. De a könyvem így is megjelenik majd, legfeljebb nem idén, hanem jövő tavaszra. A jó anyag nem romlandó, a rosszért meg nem kár. És így legalább megmarad az illúzióm, hogy szabad vagyok, s nem térdeltem semelyik hatalom ágyéka elé. A pályázatunk félrelökésének magam két okát tudom elképzelni. 1) a regényem rossz – de ezt a lehetőséget máris kizárhatjuk, hisz tudom, hogy a regényem eredeti és egyéni hangú, érdekes ötletre épülő, szerkezetében újszerű, egyszóval: jó. 2) Mivel az ítészek a legritkább esetben olvassák el azt, ami felett ítélkeznek, a címéből ítélve azt gondolhatták, hogy ez a pasas a HOLDról ír, miközben nem része a holdudvarunknak, a VILÁGNÉZETe meg oly demonstratívan független, hogy az már-már nevetségesség határát súrolja, vagy tán át is lépi azt (a határon túlra). Igen, az vagyok, nevetséges, azzal a teátrális örök kívülállásommal, s hogy undorral fordulok el a holdudvaroktól, s inkábba vagyok a Szaturnusz 61. holdja, ami elég nagy távolságtartást feltételez, ha tudjuk, hogy a Szaturnusznak gyűrűjének csak 60 holdja van (meg néhány hektárja, hogy viccel helyettesítsem az eredetileg ide szánt káromkodást). És különben sem tukmálom a regényemben a világnézetemet másokra, hanem a főalakom egy világjáró természetfotós, akinek a lencséje NÉZETÉN keresztül mutatom meg a világot, Afrikától Alaszkáig. A hold pedig kicsit összekacsintás Szerb Antal Utas és holdvilágával, de ez csak érzet, mert épp hogy Itáliában nem jár az én főhősöm. Engem az ilyen visszautasítások már nem tudnak bántani, mert pár éve megtaláltam magamban azt a rejtélyes erőt, ami folytonos talpra állásra sarkall, és ilyen pinf dolgoktól nem leszek komor és legyőzött, mint akit tönkretettek a körülmények. Nem támogatják? Nem baj. Velem együtt Rónaszegi Miklós könyvének támogatást is visszalökte a NKA, ami szinte megható: egyazon elutasítási kalapba kerültem gyermekkorom egyik kedvenc írójával, akinek már HÚSZ ÉVE NEM JELENT MEG új regénye, mert – Lengyel Péterhez hasonlóan –, ő sem szopja egyik párt faszát sem. (Ebben a posztomban is leírtam a „fasz” szót. De ez így kevés, még annyit, hogy kerek legen a szidalmi keretes szerkezet: a kurva anyád, Nemzeti Kulturális Alap.) nfl

TUDJÁTOK, én elhiszem, hogy Soros egy szarházi spekuláns gazember. Mert már megmutatta a történelem, hogy nem mindig AZ, aminek látszik, és ami nem annak látszik, az AZ. Húsz évvel ezelőtt még Orbánról sem tudtuk, hogy egy szarházi spekuláns gazember. (Egyéb "g"-vel kezdődő szavak már le vannak védve.) De azt meg látom, hogy a sorosozás a legaljasabb manipuláció, amivel a legostobább embereket célozták meg, s találták el. Van úgy – mint ebben a „dialektikus” képletben is –, hogy egyszerre két, egymással látszólag szemben álló álltás közül mindkettő igaz. nfl

A   FŐORVOS  behívatta az irodájába. Üljön le, mondta. A férfi leült. Pozitív, mondta az orvos. Utána csend lett. És? kérdezte a férfi. Műtét, kemó. Hosszú csend után a férfi megköszörülte a torkát. Mélyet sóhajtott – mintha dörzspapírral simított volna egy üres hordót. A hangja rekedt. Milyenek az esélyeim? Ötven-ötven, mondta az orvos, és közben megtapogatta a zsebét, hogy jól eltette-e a borítékot. Hazafelé a férfi a buszból sokáig nézte a vasbilincsében álló fát, s érzete, hogy a fa fuldoklik a városi levegőtlenségben. Otthon kibiztosította a negyvenötös Coltot. A fejéhez szorította a csőtorkolatot. Aztán sötét lett. Másnap a takarítóknak sok dolga akadt. nfl

EGY  KONFLIKTUSRÓL akartam ma hajnalban írni, ami alapjaiban változtatta meg az életemet. De nem ment. Mármint, megírni nem ment. Vagy éppen hogy az csinálom most, amiről azt hiszem, hogy nem megy? De a tudatom jelenleg még úgy van tájékoztatva, hogy nem megy, csak a kezem mozog gépiesen a billentyűkön. Hogy a lélek, vagy micsoda, amitől írónak gondolja magát az ember, egyszer csak megmakacsolja magát, tiltakozik, elutasít – egyszóval nem engedi, hogy megfogjam azt a forró krumplit. A témát – hogy ne krumpli-hasonlatozzak itten, mert mostanában úgy utálom a hasonlatokat, mint a. Nem hozok hasonlatot. Utálom a hasonlatokat, mert becsapják az embert, mert AZ nem olyan, és ami olyan nem AZ, csak úgy tesz MINTHA. Írok, és nem hasonlítgatok, és ha a goethei mondatot komolyan veszem – elég komolyan vehető figura – aki azt mondta, hogy a napi négy órahosszát irodalommal foglalkozó ember, az – író; akkor én két író vagyok, de ha az olvasással töltött négy órahosszát is irodalommal való foglalkozásnak tekintjük, akkor három vagyok, de minimum kosztolányisan két macska, aki játszik egymással. Pedig muszáj szembenéznem magammal, és előbb-utóbb ennek a konfliktusnak tükrében kell megmérnem magam. Eddig talán kitértem előle, ahogy most is ki akarok térni a legvégsőkig elmenő magamra-kérdezés elől. Mert a léleknek is van iszapja, és az önvizsgálat felkavarja az emberben már leülepedett iszapot. És a végén már csupa mocsoknak érzi magát az ember. Eddig is mindig valami a kitérést segítette, az elodázást, az ej-ráérünk-arra méget. De ha egyszer nem tudom megfogni azt a régi konfliktust, hogy megírjam, pedig egész tanult és tanulatlan szakmá(im) a konfliktusok eljátszására  vagy megírására – tehát átélésére, vagy újrateremtésére épül. De bennem lakó író megmakacsolja magát, és nem engedi, hogy újra átéljem azt a konfliktust. Anélkül pedig nehéz. Nem lehetetlen, de nehéz. Pedig nem is tudom, hogy milyen érzés lesz, ha majd megírom. Nem tudom, hogy fájni fog-e. Vagy jó lesz. Talán a legjobb? Mint mikor komlóson hajszoltam a mámort, vedeltem a bort, és a fejemben volt, hogy AKKOR kell abbahagyni, amikor a legjobban esik, de honnan tudhatnám, hogy nem éppen az a pohár esik majd legjobban, ami ott van előttem, teletöltve. Amíg meg nem iszom, addig nem tudhatom. Aztán egyik pohár előtt a szervezetem beintett, s nem engedelmeskedett. Nem engedte, hogy azt az utolsót is megigyam. Lehet azt? éppen azt a meg-nem-ivott pohár bort hibáztatni, amit meg sem ittam?- - - Tehet az arról, hogy az utolsó volt a sorban? Ez a helyzet itt is, ezzel a meg-nem-írható (mily összecsengő szavak: meg-nem-iható) témával, amitől undorodik a pszichém. Úgy látszik, a léleknek is van hányingere. Számold meg, hány ingered van?! Hehe, hülyeség; a rossz szóviccek felé húz a tollam, ahelyett, hogy arról a konfliktusról írnék, amit nem tudok megírni, mert undorodik tőle a. Mint fent. Majdnem leírtam, de megtorpant az ujjam a billentyűzeten. A ló torpan meg így a vizesárok előtt. Vagy az akadály előtt. Oroszlán-Pintér Tamás, kaszkadőr-mester tanított engem lovagolni, aztán egyszer megtorpant a ló. De megint nem arról van szó, megint eltértem attól a megírhatatlan konfliktustól. Pedig meg kell majd írnom, mert aki írónak tartja magát, annak előbb-utóbb könyörtelenül szembe kell néznie az ilyen megírhatatlannak látszó konfliktusokkal, és be kell bizonyítania, hogy nem megírhatatlan. Ha lehet. Senki nem kényszerít, hogy megírjam, csak az a valami bennem, ami makacsul írónak tartja magát. Az a zsarnok. Ahol zsarnokság van, ott illyésgyulásan zsarnokság van a megírhatatlan emlékekben, a konfliktusokban. Satöbbi. Pedig épp ott az ellentmondás ebben, hogy ha nincs az a konfliktus, akkor még annyi felhatalmazásom sem lenne arra, hogy írónak tartsam maga, mint jelenleg. Mert az a konfliktus volt a kiindulópont, ami lelökött az addigi pályámról, kisiklatta az életemet, hogy ÚJ sínpárt verjek a saját kilátástalannak látszó életvadonomban. Mert az élet egyszeri és megismételhetetlen, és ez nem is olyan rettenetes, mint aminek látszik. Ez adja a felelősség pátoszát. Azt a nemes pátoszt, aminek nincs melldöngető zaja, csak csöndben elkezd kattogni az ember (agya) azon a frissen lerakott síneken. Arról a megírhatatlan konfliktusról. nfl

SZAKÍTÓPRÓBA.  Csak állt előttem, nem akarta elhinni. Megfogta a kezem. Lefejtettem a markát, de ő ismét megragadta. Most már hagytam. Álltunk az utcán. Fél kézzel cigit vettem elő, rágyújtottam, néztem a könnyes arcát. Mintha izzadt volna, olyan könnyes volt az arca. Besötétedett, még mindig ott álltunk, s ő továbbra is fogta a csuklómat. Már két órája fogta. Aztán csendben elengedte. Akkor elment, nem köszönt; megértette, hogy vége. Messzire fricskáztam a csikket. Elindultam én is. Sötét volt az utcán, csak a csillagok kuncogtak odafent, meg az újhold vékony, penge szája vigyorgott. nfl