Riportok a kanadai vadonból

EGY  KONFLIKTUSRÓL akartam ma hajnalban írni, ami alapjaiban változtatta meg az életemet. De nem ment. Mármint, megírni nem ment. Vagy éppen hogy az csinálom most, amiről azt hiszem, hogy nem megy? De a tudatom jelenleg még úgy van tájékoztatva, hogy nem megy, csak a kezem mozog gépiesen a billentyűkön. Hogy a lélek, vagy micsoda, amitől írónak gondolja magát az ember, egyszer csak megmakacsolja magát, tiltakozik, elutasít – egyszóval nem engedi, hogy megfogjam azt a forró krumplit. A témát – hogy ne krumpli-hasonlatozzak itten, mert mostanában úgy utálom a hasonlatokat, mint a. Nem hozok hasonlatot. Utálom a hasonlatokat, mert becsapják az embert, mert AZ nem olyan, és ami olyan nem AZ, csak úgy tesz MINTHA. Írok, és nem hasonlítgatok, és ha a goethei mondatot komolyan veszem – elég komolyan vehető figura – aki azt mondta, hogy a napi négy órahosszát irodalommal foglalkozó ember, az – író; akkor én két író vagyok, de ha az olvasással töltött négy órahosszát is irodalommal való foglalkozásnak tekintjük, akkor három vagyok, de minimum kosztolányisan két macska, aki játszik egymással. Pedig muszáj szembenéznem magammal, és előbb-utóbb ennek a konfliktusnak tükrében kell megmérnem magam. Eddig talán kitértem előle, ahogy most is ki akarok térni a legvégsőkig elmenő magamra-kérdezés elől. Mert a léleknek is van iszapja, és az önvizsgálat felkavarja az emberben már leülepedett iszapot. És a végén már csupa mocsoknak érzi magát az ember. Eddig is mindig valami a kitérést segítette, az elodázást, az ej-ráérünk-arra méget. De ha egyszer nem tudom megfogni azt a régi konfliktust, hogy megírjam, pedig egész tanult és tanulatlan szakmá(im) a konfliktusok eljátszására  vagy megírására – tehát átélésére, vagy újrateremtésére épül. De bennem lakó író megmakacsolja magát, és nem engedi, hogy újra átéljem azt a konfliktust. Anélkül pedig nehéz. Nem lehetetlen, de nehéz. Pedig nem is tudom, hogy milyen érzés lesz, ha majd megírom. Nem tudom, hogy fájni fog-e. Vagy jó lesz. Talán a legjobb? Mint mikor komlóson hajszoltam a mámort, vedeltem a bort, és a fejemben volt, hogy AKKOR kell abbahagyni, amikor a legjobban esik, de honnan tudhatnám, hogy nem éppen az a pohár esik majd legjobban, ami ott van előttem, teletöltve. Amíg meg nem iszom, addig nem tudhatom. Aztán egyik pohár előtt a szervezetem beintett, s nem engedelmeskedett. Nem engedte, hogy azt az utolsót is megigyam. Lehet azt? éppen azt a meg-nem-ivott pohár bort hibáztatni, amit meg sem ittam?- - - Tehet az arról, hogy az utolsó volt a sorban? Ez a helyzet itt is, ezzel a meg-nem-írható (mily összecsengő szavak: meg-nem-iható) témával, amitől undorodik a pszichém. Úgy látszik, a léleknek is van hányingere. Számold meg, hány ingered van?! Hehe, hülyeség; a rossz szóviccek felé húz a tollam, ahelyett, hogy arról a konfliktusról írnék, amit nem tudok megírni, mert undorodik tőle a. Mint fent. Majdnem leírtam, de megtorpant az ujjam a billentyűzeten. A ló torpan meg így a vizesárok előtt. Vagy az akadály előtt. Oroszlán-Pintér Tamás, kaszkadőr-mester tanított engem lovagolni, aztán egyszer megtorpant a ló. De megint nem arról van szó, megint eltértem attól a megírhatatlan konfliktustól. Pedig meg kell majd írnom, mert aki írónak tartja magát, annak előbb-utóbb könyörtelenül szembe kell néznie az ilyen megírhatatlannak látszó konfliktusokkal, és be kell bizonyítania, hogy nem megírhatatlan. Ha lehet. Senki nem kényszerít, hogy megírjam, csak az a valami bennem, ami makacsul írónak tartja magát. Az a zsarnok. Ahol zsarnokság van, ott illyésgyulásan zsarnokság van a megírhatatlan emlékekben, a konfliktusokban. Satöbbi. Pedig épp ott az ellentmondás ebben, hogy ha nincs az a konfliktus, akkor még annyi felhatalmazásom sem lenne arra, hogy írónak tartsam maga, mint jelenleg. Mert az a konfliktus volt a kiindulópont, ami lelökött az addigi pályámról, kisiklatta az életemet, hogy ÚJ sínpárt verjek a saját kilátástalannak látszó életvadonomban. Mert az élet egyszeri és megismételhetetlen, és ez nem is olyan rettenetes, mint aminek látszik. Ez adja a felelősség pátoszát. Azt a nemes pátoszt, aminek nincs melldöngető zaja, csak csöndben elkezd kattogni az ember (agya) azon a frissen lerakott síneken. Arról a megírhatatlan konfliktusról. nfl