ÉVA PRÓKAI, ÉS SAJNOS egy általam kedvelt színészkolléga is megosztott tegnap egy olyan felvételt és az ezzel kapcsolatos angol kommentárt, amiben egy leopárd lelövésével kapcsolatban a vadászokat gyalázzák (hogy milyen nyelvezettel, az egy másik poszt célpontja lehetne). Nem akartam már folytatni ezt a témát, hisz tegnap reggel már utaltam rá, hogy mennyire érzékeny vagyok a vadászok szidalmazására, annak ellenére, hogy pár éve nem vadászom, de az ezzel kapcsolatos tudatlanság ismét elindította bennem a gyújtózsinórt. Ismét csak arra hivatkozom: próbálna valaki bármely etnikai- vagy szexuális kisebbséggel kapcsolatban ilyen dehonesztáló módon megnyilvánulni, a kétarcú és kettős mércéjű közvélemény elharapná a torkát. Teszem hozzá, kerülendő az egyoldalúságot: hogy nem csak a liberális, de a nemzeti is. A vadat ilyen gyűlöletkeltő módon „óvóknak” jelezném, hogy a vadásznál jobban senki nem óvja az állatokat, és erre vonatkozóan tények állnak rendelkezésre. Kenyában a hetvenes években betiltották a vadászatot, az a vadban gazdag afrikai ország nem enged be vadászokat – de vad már csakis a rezervátumokban látható; az ország nagy részén a legeltetés miatt tűnt el a másik részén az orvvadászat irtotta ki. A szomszédos Tanzániában ellenőrzött keretek közt és szervezetten folyik a vadászat – és vadban olyan gazdag ország, mint még soha előtte. De nem szállok vitába ezekkel az elvakult szitkozókkal. Inkább a tegnapi személyes vallomásommal folytatom. (Nincs már Naccsanyi, aki figyelmeztetne, hogy ne adjam így ki magam – most már megtehetem.)
Úgy nőttem fel, hogy tudtam, vadászni fogok – de nem gondoltam, hogy ennyit, és ennyi felé. Volt bennem másfajta elhivatottság is: szerettem volna nyomot hagyni magam után. Ezért hát, gondoltam, majd lövök minden fő hazai nagyvadból egy-egy példányt, utána abbahagyom a vadászatot, és minden időmet és erőmet az alkotói munkának szentelem. Nem így lett. Mert amint lehetőséghez jutottam a vadászatra, sok minden elhanyagolódott az életemben, elsősorban a család, de a színészetem rovására is ment, még ha nem oly mértékben, mint például a gyereknevelésben. Mivel hajlamos voltam mindent túlzásba vinni, ezt is a végletekig eltúloztam, és a 40 év alatt annyit vadásztam, mint aki hivatásszerűen űzi ezt. Mondjuk, ha másban nem is, ebben szerencsém volt. Szerencsés vadász voltam. És lett is eredménye mindannak az elpocsékolt időnek, amit erdőn-mezőn töltöttem. Most biztos meglepődsz ezen az ellentmondáson, hogy miközben fontosnak tartom a vadászatot, mégis elpocsékoltnak vélem az erre fordított időmet. Igen, mert annak ellenére, hogy erről a témáról megjelent 8 könyvem, csak későn jöttem rá, hogy elpocsékolt energia ez. Hisz egy szűk réteg olvassa, márpedig az én írói tehetségem sokkal nagyobb méretű annál, hogy egy szubkultúra keretei közt kuporogjon. És ekkor jött az a helyzet, hogy egyik napról a másikra rákényszerültem, hogy csak és kizárólag az irodalommal foglalkozzam. És bár, mint minden kényszerűség, kezdetben ez is szorított, de aztán ahogy jöttek a kezem alá az eszközök, és jöttek az ÉS-ből a visszajelzések, már nem volt bennem semmi kényszerűség, hanem ugyanolyan megszállottsággá és örömmé vált, mint ami korábban a vadászatban volt, csak most mindez az energia az irodalom medrébe terelve. nfl
