Riportok a kanadai vadonból

C S A N T A V É R. A szülőfalum. Sose szerettem. Itt születtem. De nem itt láttam meg a nap világát, mert baba koromban pár évre Orahovóra költöztünk, négy éves voltam, amikor visszajöttünk. Itt kezdtem az iskolát. Nem szerettem. Pedig nem voltam rossz tanuló. Nem is tanultam, csak figyeltem az órán. Kamasz koromban szelíd és jámbor voltam. Még akkor sem ütöttem vissza, ha megvertek. Kocsis Tibi, a diszkóban szándékosan elnyomott a hátamon egy cigit – orvul, hisz háttal álltam neki. Hogy tesztelje a tűrőképességemet. Kiégette a hátamon a pólót és hetekig égéshegek voltak a gerincem tájékén, csak oldalt fekve tudtam aludni. De akkor sem ütöttem. Csak rájöttem: ha nem vadulok hozzá a világhoz, mindig alul maradok. Akkor stílust váltottam. Anarchista lettem, utáltam a kispolgárságot, és kacérkodtam a gondolattal, hogy fülbevalót és tetkót viseljek, amitől csak az tartott vissza, hogy egyetlen vadászt sem láttam tetkósan. Különben is, a fülbevaló fennakadhatott volna a bozótban. Mondom, nem voltam rossz tanuló, de utáltam az eminenseket, és ha becsúszott egy-egy ötös magyarból, szinte szégyelltem, és szégyenérzet tapadt a jó magaviselethez is, meg úgy egyáltalán a jótanulósághoz; hogy az ember otthon gubbaszt és magol, mint egy besavanyodott lúzer, ahelyett, hogy punk bandát alapítva ordítana a világ aljasságai ellen. Az első színészi élményem is Csantavérhez köt. És az ezzel járó első csalódás is. A helyi gyermekszínjátszó szemlére egész Vajdaságból jöttek versenydarabok. Apám írta s rendezte gyermekszíndarabban léptem fel, emlékeim szerint jó előadás volt, mégse mi nyertünk, mert a konkurens darab rendezője – az igazgató felesége volt. A zsűri a barátjuk, náluk is lakott. És őket hozta ki győztesnek. Akkor már tudnom kellett volna, hogy ez a szakma: árulók és intrikusok hazug világa. Mégis ez lett a későbbi szakmám – felvettek a pesti Színművészetire. Onnan visszatérve Csantavéren mindig fulladtam a portól – akkortájt még nem voltak lebetonozva az utcák – légszomjam volt a parlagfűtől is. Csantavéren mindig fulladtam (mint most is, ahogy e sorokat írom). Harminc évig csak ritkán jöttem, pár hétre, s alig vártam, hogy elmehessek: folyton szenvedtem az allergiától. Soha nem volt csantavéri nőm. Illetve egy, de sokkal később, 48 éves koromban. Amikor szétesett a házasságom s elvesztettem a lakást – nem saját, miskolci önkormányzati volt – ismét ide kényszerültem, Csantavérre. Az ex sógornőm – itteni polgármester – azt ígérte, hogy munkához segít, és segít elhelyezni a gyűjteményemet, amit korábban egy múzeumnak ajánlottam fel. És a sógornőmtől azt is kértem, hogy tudakolja meg, mi a módja a hamvasztásnak, mert ha itt halnék meg, nem szeretnék a temetőben, Csantavériek közt rohadni. Porhanyósan szeretnék a Csík-ér mellett szétszóródni. No, a sógornőm megtette, amit megtett, telefonon közölte: 1) munka nincs, 2) a gyűjteményem érdekében sem segíthet – de 3) a hamvasztásom ügyében majd közbejár. Köszi. Bakos Árpi nevű népzenész is elkezdte szervezni, hogy ide kerüljön a gyűjtemény, talált is a falu központja közelében egy, bár lepukkant, de nagyon stílusos elhagyott iskolaépületet, amit kevés ráfordítással megfelelő kis múzeummá lehetett volna átalakítani. Fel is hívtam telefonon két helyi nagyvállalkozót, hátha lokálpatrióta érezem gerjed bennük, és segítenek az épület felújításában. Vissza sem hívtak. Egyik se. Többször hívtam őket, a titkárnőjük, hogy: majd visszahívnak. De nem hívtak vissza. Egyik se. Nem szeretem Csantavért. Alig várom, hogy elmehessek innen, és soha többé ne lássam. Jelenleg a gyűjteményem Hódmezővásárhelyen kapott helyet. Talán majd egyszer oda költözöm magam is. És soha a büdös életben be nem teszem a lábam a szülőfalumba. nfl