POSZTMODERN. Hívott, hogy: menjek. „Beteg vagyok”, hazudtam. Hívott, hogy: menjek. „Beteg vagyok”, hazudtam. Hívott, hogy: menjek. „Beteg vagyok”, hazudtam.
Egyszer aztán valóban mennem KELLETT. De nem mehettem. Mert megbetegedtem.
Jön a farkas! Jön a farkas! Jön a farkas!
JÖTT a farkas.
nfl
RETRÓ. Úgy alakult, hogy ma krumplileves volt ebédre. Úgy alakult, hogy iszonyú meleg volt a konyhában, és a kis lábossal a kezemben leültem az árnyékba, egy kis székre. Úgy alakult, hogy éppen ekkor jött meg az öcsém. „Jó étvágyat, Kádár János!” köszönt rám illedelmesen. Először nem értettem. Aztán felnevettem. Majd felálltam a kisszékről, letettem a lábost az asztalra, mert elment az étvágyam. Ezt se értik már meg a mai fiatalok. nfl
APÁM HALÁLAI. Háromszor keltették hamis hírét. Először, amikor a születése után két héttel meghalt egy csecsemő, anyja neve, apja neve ugyanaz – apámat törölték az anyakönyvből. Amikor meghalt a testvére, aki hasonlított ugyan apámra, a faluban ismét apám halálhírét terjesztették. Aztán harmadszor is bekövetkezett az álhír, és ha azt hiszed, igaz a mondás, hogy kinek halálhírét keltik, sokáig él – apám cáfolata ennek: a következő héten VALÓBAN meghalt az apám. De már senki nem hitte el. Csak legyintettek: „Már megint?” nfl
AKKORTÁJT EGY SZENES PINCÉBEN LAKTAM. Csak alkonyat után osontam ki onnan, szorosan a fal mellett elmentem az első konténerig, ahol mindig találtam pár darab száraz kenyeret. Ha jobb napokat fogtam ki, a be tudtam osonni valamelyik lakásba, és bele tudtam kóstolni a cukros tégelyben, jaj! nagyon szerettem a kristálycukrot, néha meg is hemperegtem benne. Csak amikor egy nap a háziasszony észrevett, iszonyú sikoltozással hajtott ki cukrostól a vécélefolyóba, ahonnan viszont a csatornahálózaton keresztül ismét az utcára jutottam. Sajnos a kristálycukor mind ráragadt a kitinpáncélomra, és undorítóan fehér lett a szép fekete testem. De ez csak az első jele volt annak a folyamatnak, ami hamarosan elkezdődött. Ugyanis reggel, amikor az egyik repedésben felébredtem, és meg akartam mozdítani valamelyik lábamat a rendes nyolc közül, rémültem vettem észre, hogy az én szép fekete lábaim fehérek lettek! De nem ám a cukortól lettek fehérek, hanem a bőröm színe változott meg a szép feketéből gusztustalan fehérré. Riadtam pattantam fel, és bámultam a megváltozott testemet, ugyanis a szép ízelt nyolc lábam helyett csak kettőt volt, bár a vállamból is kinőtt két vékony nem is tudom mi, mert lábnak, főleg normális ízelt lábnak nem volt mondható. Eltűnt a szép fekete kitinpáncélom is. Hanem a lábamat és az egész testemet, valami szőrzettel borított fehér bőr borította, olyan visszataszító módon, hogy majdnem kihánytam a reggel elfogyasztott kenyérmorzsát. Undorral elegy megrökönyödéssel vettem tudomásul, hogy átváltoztam emberré.
Kafkával, ha találkoztok – csókótatom. nfl
NAGY LÁSZLÓT KÉRDEZTÉK a halál előtt, hogy mit üzen az emberiségnek, s ő ilyesfélét mondott, hogy „ha még lesz emberi arcuk, csókolom őket”. Nagy, ma nagy undorral fordulna el az emberiségtől, és erre a haszonvezérelt undorító fajra a nyálát nem hogy csókra, de köpésre sem pazarolná. Ennyit mára. nfl
MIELŐTT KÉZBE VENNÉM AZT A SZÁLAT, amit a múlt héten elengedtem, azon merengek – visszatérő rögeszmém ez – hogy mi az őrültség. Betegség-e valójába, ahogy az orvostudomány és a közvélekedés tartja, vagy? Ha megnézzük az emberiség történelmében azokat a felfedezéseket, amelyeket őrültségnek tartottak, s akik állították, diliházban végezték, az a kérdés rendre oda tolakszik, hogy: szabad-e a „normalitást” az örültség elé helyezni. Vagy helyes-e egyik vagy a másik állapot észleleteit és gondolatait egyenlőtlen értékűnek tekinteni. Vannak olyan állítások a jelenben is (nem az úfó-látókra gondolok), melyek bár csak feltételezések, mégis fontosabbak lehetnek az elvitathatatlan igazságoknál és tényeknél. És ha ezeket az észleléseket az illető visszavonná, szürkébb és érdektelenebb lenne a világ. Itt van mindjárt az istenhit kérdése. Itt előre bocsátom, hogy tisztelem a hívőket, legalábbis nagyobb jelentőségűnek tartom, mint az ateizmust, mert hinni mindig csávósabb tett és bátorság, mint tagadni- - - de hát ott van ama állítás a mennyországról és a pokolról. Nem arról van inkább szó, hogy mindkettő létezik, csak nem a halál után? Hanem itt van a mindennapjainkban.
Alain T., párizsi rendezőnek, miként mondottam a múlt héten, jó barátja volt Kundera, aki jól ismerte Ionesco-t. És Alain mesélte a tolmácsa által, hogy Kundera mesélte neki, hogy neki meg Ionesco mesélte, hogy A KOPASZ ÉNEKESNŐ egyik bemutatóján mennyire félre rendezték a darabját. Ami már azzal elkezdődött, hogy MEGJELENT az előadásban a kopasz énekesnő, miközben az Ionesco darabban csak szóba kerül. És azt is mondta nekem Alain, a tolmács által, hogy neki Ionesco mondta Kundera által, hogy az eredeti darabban az a mondat úgy szólt, hogy: „Mi van a molett énekesnővel” , de az olvasópróbán az egyik színész tévesen olvasta a „molett” szót, s így lett belőle kopasz. És abban az előadásban, amiről Alain mesélt Kundera és a tolmács közvetítése által, a kopaszságot úgy értelmezte a rendező, hogy nem csak a koponyája tar, de az egész teste meztelen. Tehát: az abszurd darabot abszurd szituációba helyezte, és a két irány kioltotta egymást. Ha a fejre állított világon még fordítunk egyet – talpra állítjuk. A szerző által kigúnyolandó kispolgárság lényege, hogy nincs semmi eltérő, nincs önálló gondolat – márpedig a meztelenség, legyen színpadi vagy utcai, a konvencióktól való elég radikális eltérést jelenti. Tehát a rendező, akiről Ionesco mesélt Kundera, Alain és a tolmács közvetítése által, nem talpra állította a darabot, hanem megfosztotta mindentől, ami a darab sajátja. És akkor még senki nem sejtette, hogy az a rendező erős drogos, és már az őrület előszobájában tartózkodik, csak éppen ezt jól (?) leplezi. Az sem keltett különösebb gyanút, hogy azt az instrukciót adta a meztelen és kopasz énekesőt játszó színésznőnek, hogy dugjon hurkapálcát a végbélnyílásába, aminek végén egy kis angol zászlócska lebeg. Ez a hurkapálca és zászlócska kellék volt ebben az előadásban: azt lengette kezében a tűzoltóparancsnok, amikor belépett a színpadra. A rendező, az ötletét azzal indokolta, hogy így akar megbizonyosodni a színésznő helyes testtartásáról. A lefelé meredő hurkapálca iránya meghosszabbította a gerinc vonalát, úgyhogy a gondos rendező tudományos pontossággal ellenőrizhette a színésznő helyes járását, mozgását, testhelyzetét. A bemutató végül elmaradt, mert a rendezőt elmegyógyintézetbe szállították, amit mindenki nagy megkönnyebbüléssel vett tudomásul. De Ionesco attól kezdve bármilyen előadást nézett (így mondta Kunderának, aki így mondta Alain-nek, aki pedig így mondta nekem, a tolmács által), az összes színészt meztelennek látta, és kényszeresen hozzá képzelte a seggükből kilógó hurkapálcát, a zászlócskával. nfl
PLETYKÁK ÉS LEGENDÁK. A színészekhez, a társadalomban meglévő számarányukhoz képest sokkal nagyobb mennyiségben tapadnak pletykák és legendák. Utóbbi felemeli őket, előbbi lehúzza. Cserhalmi Tyutyu is bevallotta a Kadarkai Endre mélyinterjújában, hogy a fele sem igaz azoknak a történeteknek, amelyek vele kapcsolatbak közszájon forognak. És még azt sem lehet mondani, hogy csak a nagy egyéniségek, vagy fajsúlyos színészi életművek vonzzák magukhoz az ilyen epidémiákat: volt pl. egy szabadkai színész, a Remete, aki egy korábbi posztomban dicsőítettem már, és aki életében nem játszott kétmondatosnál nagyobb szerepet, mégis mai napig közszájon forognak a vele kapcsolatos legendák. Remege (mert így hívtuk) 30 éve meghalt, de a legendái túlélték. Ha nagy színész lett volna – látunk erre példákat naponta – már holnap elfelejtenék. De a magam nem túl dicsőséges részét is hozzá tudom csapni ehhez a nemzeti tárházhoz, és – magam vagyok a tanúja –, hogy a fele sem igaz a rólam terjedő pletykáknak (és kisebb számban legendáknak). Például amikor először szerződtem Miskolcra, gyermeteg sértettségemből nekimentem az akkori igazgatónak, s ennek történetét Vekerlétől később úgy hallottam vissza (aki pedig hallotta Ettől, meg Attól), hogy félkézzel felemeltem az illetőt, a fogasra akasztottam, aki ott kalimpált a lábával fél napon át, amire valaki leakasztotta onnan. Hát, nem így történt. De nem is úgy, ahogy ugyanezt az eseményt a Verebes Pista terjesztette Nyíregyházán – ez volt a pletyka változata, ugyanannak a történetnek. A valóság pedig, hogy egy forrófejű és öntelt színész, a vérnarancsos vodkától olyan „erős lett és bátor” (Beatrice), hogy verbálisan inzultálta az igazgatót. Későbbi pályám során még egy miskolci igazgatóval szemben volt hasonló esetem, de amíg az elsőt bánom, a másodikat soha, mert ennek köszönhettem, hogy letérhettem a világ legkiszolgáltatottabb pályájáról, és rátérhettem a legszabadabba útra – az irodalomra.
Remegét említettem, aki, ha nem ivott, remegett, innen volt a neve is, amúgy Remete Karcsi volt a rendes neve. Többször esett le magas helyekről, egy esetben az ablakból is kibukott, de hát a színész több életet él, tehát több halált is kell halnia. Ez az ablakon kibukás állítólag olyan hrabalosan történt, hogy szabadon akarta engedni a kalitkában tartott díszpintyét, de az nem akarta elfogadni a kínált szabadságot, mire Remege maga hajította ki az ablakon a szabadnak lenni vonakodó madarat, de olyan lendülettel tette, hogy ő is utána repült. De Hraballal ellentétben – ő ezt túlélte.
A hetvenes évek végén, egy határon túli városban tájoltunk, mely adott esetben s ONNAN NÉZVE az anyaország volt, tehát ahhoz a városhoz képest, ahol Remege játszott (mellesleg én is), határon kellett átlépni. És ez a Remege, ha nem ivott, remegett, ha ivott, szeretett beszólogatni, s tette ezt arisztokratikus magázódással. Még a saját nemi szervét is magzással tisztelte meg. Egyszer, ahogy bementem a vizeldébe, ott ácsorgott a Remege részegen, halkan dúdolta a Kacagj, Bajazzót, s mivel a farka még fél perc múlva is vonakodott az előjönni, erélyesen rászólt: „Uram, feltartott kézzel jöjjön elő a sliccen át, de megnyugtatom önt – nem baszni köll”. És amikor egyik alkalommal lekéstük a tájbuszt, és én arra vállalkoztam, hogy saját kocsival utazzunk el arra a határon túli tájelőadás helyszínére, Remege is bekérte magát hozzám, s bár bűzlött a szesztől rendesen, magammal vittem. Ahogy a határra értünk, s odalépett a kocsi ablakához a pecsételő rendőr, mire Remege kedves arccal imígyen szólt hozzá: „Milyen szép csillag van az ön vállpántján, biztos úr!” De a határvadász rendőr nem díjazta Remege joviális és meleg baráti közeledését, s e szavakkal ripakodott rá: „Ez nem kocsma, ez a határ!” Mire Remege, hótt szelíden: „Tudom hogy nem kocsma, máskülönben rendelnék magától egy sört.” Erre aztán a rendőr, a válltömésénél fogva rángatta ki a kocsiból a Remegét, s mint a kecskét, úgy vezette a bódé mellé, ahol jobb belátásra bírta azáltal, hogy egy jobbegyenessel a betonra küldte. A bódé melletti kis asztalnál pedig ült két másik egyenruhás, akik fölnéztek a kávéjuk mellől, s jóindulatú semlegességgel figyelték Remege megverését, mint a holland békefenntartók a srebrenicai népirtást. Remege ez után feljelentést tett, de elbukta: a rendőrt felmentette a bíróság, hisz egyik hatalmi ág ritkán hoz elmarasztaló ítéletet a másik felett.
Aztán egy nap látom ám, hogy ott ül a Remege a színházi büfében, előtte a jól megszolgált söre, kezében a Magyar Szó, nádkeretes újságtartón (konzervatív büfé volt)- - - és akkor a Remege kivette a lapból a kommunista mellékletet, a hóna alá csapta, és azt mondta mélyen zengő hangján: „Ön most jön velem a vécére, mert magának sürgős randevúja van az alfelemmel”. Remegét a körülmények tették alkoholistává, és környezetének alkalmi szórakoztatásából vegetált. Az volt a szerencséje, hogy közvetlen környezetének viszonylag balfasz besúgói nem vették komolyan, és így élvezhette a bolondok és eszelős művészek örök szabadságát. nfl
„EBBEN A NEHÉZ IDŐKBEN”, szoktuk hallani minden időben. Mert nem volt még olyan idő, hogy az ember ne nevezhette volna joggal AZT az időt, amiben cipelte a fucking keresztet, nehéz időnek. Mintha ez az IDŐ valami természeti adottság lenne, aszály vagy jégverés, és semmiképp sem lenne azonosítható bizonyos politikai következményekkel. Mintha nem az derült volna ki, hogy végtére az orbán ugyanolyan gazember, mint a gyurcsány volt, tejes a csereszabatosság, visszamenőleg – Caliguláig. Nem az idő nehéz, hanem az emberi természet. Az Idő meg csak végzi a dolgát – jár. nfl
PUNK. Nem tudom, hogy ki mondta, de vastagon egyetértek, hogy: ha a Sex Pistols nem lép időben színre, a rockzenét sokan még mindig Roy Orbison arcával azonosítanák. nfl
ELMENNI. Mért nem merjünk kimondani azt, hogy valaki MEGHALT, hanem – elment. Az ég felé is emeljük tekintetünket, esetleg a konty alá lökünk egy kisüstit, az „elment” személy lelki üdvösségére. Pedig nem ment az el sehova, ott van lent egy faládában, s hogy éppen mi történi vele, arról ebédidőben jobb nem beszélni. Van aztán a szó eredeti jelentése, hogy: elhagyjuk azt a közeget, ahol addig tartózkodtunk. De ezt lehetőleg időben kell megtenni, legyen szó házasságról, munkahelyről, városról, országból, mert ha az ember nem megy el elég hamar, akkor egyszer csak késő lesz, és már nem tud elmenni, benne ragad egy helyzetben, ami foglyul ejti, mint lép a madarat. Akkor aztán belátja, hogy tehet, amit akar, már nem tud elmenni, ott ragadt. Már semmin sem tud változtatni, és ettől fogva ez a probléma foglalkoztatja egész életén át, hogy 1) mért nem ment el 2) mi lett volna, ha elmegy 3) mi lesz vele, hogy maradt. És ettől fogva egyre tehetetlenebb, gyengébb és gyávább lesz, és folyton csak azt vernyogja magában, hogy időben kellett volna elmenni, és tövig rágja a körmét, és már a feleségében sem tud ELMENNI, csak úgy tesz, mintha: boldogtalanul rándul párat a teste, és lefordul a nőről, falnak fordul, alvást színlel. És amikor már abban reménykedik, hogy az asszony elaludt, hanyatt dől, és két karját a feje alá fonva nézi az ablakon át besütő holdat, és azt kérdezi magától, szinte fennhangon, hogy: mért nem ment el ebből a házasságból abban a pillanatban, amikor még volt hozzá döntésképes ereje. Hát – mert félt a változástól. Azért nem ment el, mert minden változtatás fáj. És aki fél a heveny és erős fájdalomtól, amivel egy változtatás jár, az inkább egy folyamatos, de kevésbé heveny fájdalmat visel el – a rossz házasságot/a főnökének gőgjét/másodrendű állampolgári státuszt.
Ennyi volt a dolog általános része. A személyes pedig, hogy: abból az országból hat évvel korábban jöttem el, mint amikor sokan megindultak. Dehogy tudtam! dehogy éreztem! hogy jön egy polgárháború! Nem láttam én előre semmi ilyen apokaliptikus víziót, de MENNI akartam, mert ha akkor, harminc évesen nem megyek el, akkor örökre ott maradok.
És most ide másolom az erre vonatkozó részt a BOTRÁNYOS KÖNYV című (egyszer majd megjelenő) regényemből:
A vacsora hallgatásokkal és sóhajtozással telt. Mintha köd telepedett volna az agyunkra.
– El akarok menni – mondtam, és kicsit vártam, hogy megkérdezze, mi vaaan?, vagy valami effélét az ő stílusában. – El – nyomatékosítottam, hátha érdeklődést mutat a problémám iránt, de nem. A tányérra bámult, látványosan elkezdett rágni egy cupákot, látszódjék, gyakorlati akadálya van, hogy bármit is kérdezzen. Végül mégis:
– Mért mész el?
– Talán, mert jelezni akarom a világ felé, hogy nem veszem figyelembe a mesterségesen kialakított határokat.
– Gyerekes ez a dac. Meg teátrális. Hova? Mindenhol ugyanaz van.
– Valahogy az embernek mégiscsak el kell képzelnie a világot, amit elviselhetőnek tart. Elmegyek, aztán majd lesz valami.
Most néztem csak Melániára. Hogy látok-e könnyet, vagy bármi olyant, amit a Casablankában még el is lehet viselni, de az Elfújta a szélben már kidobja tőle az ember a taccsot. Melánia közönyösen nézett, egy nagy bibircsókos uborkát rágcsált, a keresztbe tett lába lassan hintázott. Levettem róla a tekintetem, bámultam magam elé.
– Gyere velem – mondtam a leveses tányéromnak. Melánia nem válaszolt, vérnarancsot vett ki a fenyőfa alól, hámozni kezdte, a hámot a kályhára tette, hogy illatozzon. Az ablakhoz lépett, gyerekesen felvisított.
– Hull a hó! Jaj de jó, fehér karácsony!
Kisujjam körmével egy húscafatot piszkáltam ki a fogam közül, jól megnéztem, és közben azt mondtam, hogy nekem olyan az első hó, mint bikának a véres lepel. Bár kissé nehéz elképzelni a fehér havat véres lepelként, mondtam, és a húscafatot a szalvétába töröltem. Utálom a havat, mondtam, megnehezíti a közlekedést. Melánia visszaült az asztalhoz, és rezzenéstelenül bámulta a falat. Ránéztem a szép szabású arcára, ismét a pofámban babráltam, és arra gondoltam, hogy most fogom elveszíteni életem legnagyobb szerelmét. És az ilyen pillanatoknak, hiába küzdünk ellene, van valami emelkedettsége. Mindketten sokáig hallgattunk, és ezt akár karácsonyi meghatottságnak is hazudhattuk volna.
– Mért utáltál engem annyira, akkor, régen. Amikor olyan szerelmes voltam beléd.
– Mert úgy nyomultál. Annak idején, mint a döghús a legyet, úgy vonzottam az onanista hülyéket, akik láttak abban a pornóban, aztán azt hitték, baszógép vagyok. Mindig szánalmas az olyan fickó, aki nyomul. Pláne, ha nem tudja elrejteni az érzéseit. Ne vegyem észre, hogy behálóztál, mert eltűnik a varázslat, és egyből olyan közönséges leszel, mint a többi tufa. Úgy kell bánni a nővel, mint egy rakás szarral. Akkor odafigyel rád és észrevesz. Ezzel a módszerrel lehet a nőt megszerezni. És te idő előtt kiadtad magad, és akkor már megette a fene az egészet. De amúgy, nem utáltalak.
A tévében megelőlegezték a Heppy new year dalt, az Abbától. Hogy még cikibb legyen, diszkó változatban.
– (Semmi érzelem) Gyere velem, Melánia. Nem akarlak elveszíteni. Sokba vagy nekem érzelmileg. (Ezt a szám mondja a hangomon, de a parancs nem tőlem jön)
– Nekem itt van a hazám – mondta ő hazafiasság nélkül.
Gyűlöltem a szenvtelenségéért. Azt a gyűlöletet éreztem, amit csak karácsonykor tud érezni az ember, amikor a kötelező szeretet ingerültséget és haragot ébreszt az emberben.
– Háború készül. – Késztetést éreztem az arcába ordítani, de az túl Kabarés lett volna, úgy értem, amikor az író Sally arcába üvölti, hogy háború készül. Halkan mondtam, fáradt-unottan: – Háború lesz.
– És majd el is elmúlik (kiköpi a markába a cupákot, a kukába dobja). Nem beszarinak ismerlek, sokkal inkább valami elcseszett Hemingway-epigonnak, aki még a háborút is kalandnak veszi. Szóval, nem vall rád a gyávaság.
– Én már soha nem fogok magamra vallani. (Nulla önsajnálat)
– És nincs benned semmi melegség a szülőföld iránt?
– De. Talán van. (Lesütöm a szemem, hátha úgy meghatóbb lesz. Vagy legalábbis hihetőbb)
Hallgattunk. Olyan hallgatás volt ez, amely mindig akkor következik be, amikor a lényeg már elhangzott. Melánia egy bibircsókos savanyú uborkát harapdált, lába lazán hintázott, és később azt mondta: ahhoz, hogy valamit az ember nyerjen, óhatatlanul valamit el kell veszítenie, ez a szabály. Szigorú, és talán igazságtalan szabály, de mit csinálj.
Kilenckor pezsgőt bontottam. Úgy szólt, mint a pisztolydörrenés az olimpián. Hogy indul az utolsó futam.
Azon az estén már nem beszélgettünk, vagy ha igen, nem emlékszem. Lefekvéskor kettőt bevettem abból a parányi, ovális, babarózsaszínű tablettából.
Másnap reggel megittam a kávét, megpusziltam Melániát. Előbb elfordította a száját, de aztán visszafordult, megcsókolt, de nem olyan csók volt, ami szétválasztja az ajkakat, olyan csók volt, ami összetapasztja. Ahogy a színészek csókolóznak a színpadon, vagy a kamera előtt, amikor úgy csinálnak, MINTHA. Fogtam a csomagomat, elindultam a kocsi felé. Melánia nem kísért ki.
A parkolóban minden undorítóan fehér volt. Csillogott a napfény a szűz havon, elvakított a józan, üvegszerű fény, megtört a behavazott kocsik halmain. Lesz dolgom, mire kiásom a hóból. Fehér karácsony, mi? Ajkam közül lecsöppentettem a nyálam, és elmélyülten tanulmányoztam azt a végtelenül parányi hatást, amit a köpés gyakorol a hóra és a jövőmre.
A karommal lesöpörtem az ablaküvegekről a havat. Fázott a kezem, abbahagytam. Majd az ablaktörlő letörli, azért fizetem. Befagyott az ajtózár. Lehajoltam és belefújtam a zárba, hogy a leheletemtől kiolvadjon, de nem olvadt ki, odafagyott a szám a kocsi ajtajához. Úgy kellett elrántanom, egy darabka bőrt le is tépett az ajkamról, és emlékszem, közben azt gondoltam, hogy ez semmivel se volt kellemesebb, mint Melánia iménti csókja. Nehezen kinyitottam az ajtót, beültem a kocsiba, és beindítottam a motort. Amíg melegedett, üres tekintettel néztem a műszerfalat. Pirosan villogott az olajszintet jelző lámpa, mint mikor az éjszakai égen repülők húznak ismeretlen tájakra, pirosan villognak, és hangjuk csak később gördül utánuk. Ismeretlen tájakra repülnek, ismeretlen emberekkel a fedélzetükön. Akik elmennek onnan, ahol voltak, hogy eljussanak oda, ahol még nincsenek. Vagy amikor fut az ember, valahova rohan, nem törődik szívével-tüdejével. Ha az ember órákon át fut a nyirkos tájban, és nem akar megérkezni sehová. Soha, sehová. És amikor már izzadni kezd, forróság önti el, elviselhetetlen forróság, izzad az ember, és az izzadságtól már fázik is. De csak rohan tovább, mert ez kell, ez az igazi. És a végén eléri azt a célt, amiről azt hiszi, hogy elérte. De rájön, hogy az élete a szemétdombra van hajítva. Szemétdombra van hajítva minden, és bűzleni kezd, és megmérgezi a környezetét a sok fucking év.
Üvegesen néztem magam elé. Kitömött vadkanfej voltam egy trófeafalon.
Minden szakításkor könnyezni szoktam. Most hideg vagyok, mint a karácsony. Ezt a nőt kerestem mindenkiben. Megtaláltam. Hát ennyi.
Beindítottam a propellert, és az ablak felé irányítottam, hogy felszárítsa a párát. Bekapcsoltam az ablaktörlőt: csikorogva egymás felé csapkodtak, mint a veszekedő házaspár. Túl vastag volt a hóréteg, gumi féltenyérnyi területen leseperte a havat, aztán halk reccsenéssel elakadt. Kiszálltam a kocsiból. A Duna felől fújó Kossava beletúrt a hajamba. A kezemmel tisztítottam az üveget. Pillanatra megállt a kezem. Az ablak tükröződésében megláttam magam. Ez ki.
Fölnéztem: Melánia ott állt az ablakban, engem nézett. Aztán összecsapódott arca előtt a fekete szálakból szőtt ablakfüggöny. nfl
IONESCO darabjában, a Rinocéroszban az emberek arra vágynak, hogy egyformák legyenek, és lassacskán egyformák is lesznek: egyformán vastagbőrűek – orrszarvúk. Egy francia rendező, Alain T. rendezte, tolmács segítségével. Azzal kezdte, hogy: ő személyesen ismeri Kunderát, aki pedig személyesen ismeri Ionescot. Akkortájt még nagyon meg voltam verve egy olyan tulajdonsággal, amit némely rendező nem díjaz: érteni akartam, amit játszom. A próba szünetében megkérdeztem T.-t:
– Oké, hogy az orrszarvúság szimbólum, de mit akarunk kifejezni vele? Irodalmi jelkép, rendben, lehet a hatalmi arrogancia jelképe is, és lehet egymás eltaposásának jelképe, meg eszünkbe jut róla a szexualitás, mert keleten a ledarált szaruanyagát használják, afrodiziákumként. De itt, a mi előadásunkban melyik szimbólumrendszer keretein belül értelmezzük a szerző szándékát?
– Az orrszarvú mindenképpen jelkép – mondta T. (háta mögött Kunderával, és az ő ismerősével, a Ionescoval).
– Igen, de ha elismerjük is, hogy az emberek nem változnak valódi orrszarvúkká, hanem csak jelképpé, mért változnak éppen ezzé a jelképpé és nem mássá? – aggályoskodtam (hátam mögött egy afrikai úttal, és a szavannán látott számos orrszarvúval, melyek közül egy sem volt hatalmilag arrogáns, se nem volt szexuálisan tolakodó).
– Igen, ez persze kérdés – jegyezte meg T. lehangoltan, és talán arra gondolt: mégis helyesebb lett volna egy másik színészt választani, aki gondolkodás nélkül tejesíti az instrukciókat.
– Talán fallikus szimbólum – mondtam halkan.
– Micsoda? – kérdezte T. (háta mögött a tolmáccsal).
– A szarv – mondtam. – A felfelé görbülő kemény csont olyan, mint a- - -
– Igaz! – vágott közbe T. – Igaz! – de aztán elbizonytalanodott. – De mért akarnak mind fa(llo)szok lenni (ő nem latinul mondta, és a tolmács is magyarra fordította). Pláne a női szereplők mért akarnak azok lenni?
Erre aztán közös erővel sem tudtunk választ találni. nfl (BOTRÁNYOS KÖNYV, részlet.)
VADÁSZOK ÉS MÁS TERMÉSZETBARÁTOK – FIGYELEM! Három kontinensen összegyűjtött természeti-vadászati gyűjteményemet ingyenesen átadnám olyan közintézménynek (művelődési ház, egyéb) ahol egyben tudnák kiállítani, külön helyiségben, iskolai (egyéb) szemléltetésre. Adományomért csak a szállítás biztosítását kérem, ami egy kisebb (1 tonnás) teherautót vagy furgont igényel. A gyűjtemény egy része Pest külvárosában, a kisebb része Hatvanban van. A gyűjtemény nem csak trófeákból és kitömött vadakból (farkas, medve, zerge, coyote stb) áll, hanem természeti tárgyú műtárgyakból is: afrikai faragványok, erdélyi kisplasztikák, stb. Alább olvasható tételesen az adomány listája.
Afrika: 1 drb. kafferbivaly szarv, koponyával; 1 drb. nagykudu szarv, koponyával . 1 drb. varacskos kan agyar.
Alaszka: Egy jávorszavas-bika lapát, amerikai módra szerelve (tőben levágott, műkoponyára szerelt); Egy-egy drb. fenyő fajd, galléros fajd és hófajd, kitömve; 1 alaszkai kitömött holló (fahéj színű, az albinizmus recesszív tulajdonságával).
Kanada: 1 kitömött farkas fej, nyakkal ; 1 aranyérmes farkasbőr. 1 aranyérmes feketemedve bőr. 1 kitömött prérifarkas fej, nyakkal.
Erdély: 1 kitömött császármadár,. 1 kitömött kárpáti medvefej. 1 bronzérmes vadkan agyar. 1 bronzérmes szarvasbika agancs.
Szlovénia: 1 alpesi bronzérmes zergebak-fej, kitömve.
Montenegró: 1 borzbőr fejpreparátummal; 1 aranyérmes vadmacskabőr. Kitömött balkáni sakál fej.
Koszovó: 1 zergekampó.
Magyarország: 7 szarvasagancs (1 aranyérmes, 1 bronzérmes). 7 mufloncsiga. 1 kitömött muflonfej. 10 őzagancs. 1 gyulaji dámlapát.
EGYÉB VADÁSZATI TÁRGYÚ EREKLYÉK:
Egy szerbiai (Arangyelováci) márvány obeliszk, az ottani vadászegyesület megnyitásának évszámával (1895.) 1 drb. gyertyatartó, szarvassal. 1 drb. tintatartó, szarvasbika motívummal. Egy 1 drb. bronz kisplasztika, lőtt vaddisznó, mellette álló vadásszal. Egy őzpárt ábrázoló szignált kőnyomat, kb. 40x60-as. 1 kovácsoltvas- és agancs csillár. 1 kovácsoltvas bortartó. 1 nyulat tartó vizsla dombormű, fából (erdélyi faragvány.)
Jelentkezni a FB privátomon. Nomád Földi László
KÉREM, HOGY FELHÍVÁSOMAT MINÉL TÖBBEN OSSZÁTOK MEG!
A SZÍNHÁZ folyosóján mindig félhomály volt. És hűvös. Mint a ravatalozóban. A hullaszagot bizonyára a képzeletem társította hozzá. Azon a folyosón mindig visszhangoztak a léptek. Mondom – mint a ravatalozóban. Lassan vonszoltam fel magam a lépcsőn, a Hey Joe basszus-szólama ritmusában. Az árnyékom követett a falon. Kopogott cipőm sarkán a vasalás: tak-tak-tak-tak. Tornacipőben szerettem járni, azt nem kell tisztítani, csak fél lábon odadörgölni a másik lábszár vádlijához, aztán a másikat az egyikhez. De aznap rendes bőrcipő volt a lábamon (még az érettségi ballagásra kaptam), élesen klattyant a vasalás: klaty, klaty. Féltalpra emelkedtem, így már halkabban osontam, szinte alig hallatszottak a lépteim: csusz, csusz. A próbatábla előtt megálltam. Kerestem a Nem élhetek muzsikaszó nélkül szereposztását. A repedt üveg mögött csak a színészszakszervezet hirdetménye: kérem a kollégákat, hogy a. Visszafelé indultam a folyosón: klaty, klaty, oppardon! csusz, csusz.
Az egyik sötét sarokból hirtelen elém lép Dogányi, a művészeti titkár. Kapkodó hanghordozás. Sötét öltöny, vagy csak a sötét sarok festi sötétre. Semmi határozottság, nulla magabiztosság. Tarkóra felnyírt haj. Összbenyomás: jóravaló, nyájas, micimackós. Az arcomba hajol, és konyak illatú lehelettel súgja “Te leszel Balázs a Nem élhetek muzsikaszóban.” (Macbeth banyáinak jóslata: Te leszel Cawdor thánja!) Hirtelen elhallgat, riadtan néz szét; a lépcső irányából: k, ek, tek, ptek, éptek, léptek- - - a léptek eltávolodnak, volodnak, olodnak, lodnak, odnak, dnak, nak, ak, k. Csend. Dogi folytatja: “Tiéd a szerep, öreg”. Még egyszer szétnéz, megtörli a homlokát, és elsiet a folyosó kopogásának visszhangjában.
Ő volt Dogányi, a hízékony kis emberke; habitusában a dualizmus korából ottfelejtett titkár. Negyvenéves koráig példás családapa, esténként pizsamába bújva nézte a tévét, betonhűséggel ragaszkodott a feleségéhez, akivel kölcsönösen első szerelmei voltak egymásnak. Dogányi előtt minden nap ott nyüzsgött a legszínesebb világ: a színház és a sok probléma, amit ő oldott meg, de ő rettegve húzta be csigaszarvacskáját, ha megérintette a valóságos élet, a való világ. Álmokat hazudott, hazugságokat álmodott, hiperérzékeny volt – tehát: súlyos alkoholista. Talán ő viselte el legnehezebben, hogy határon túlra köpött minket a világ. Egyszer például félrehívott, és kellemes konyakillattal a fülembe lehelte a titkát, hogy ő hamarosan elmegy, mert az ilyen hontalanokból, mint ő, senki sem kér, idegennek érzi magát a családjában, és a színházban is, mindenhol. Mert ő olyan országról álmodik, mondta, ahol megállapodhat, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, mint ő.
Aztán e találkozás után pár héttel, egy hétköznapi délelőttön, látszólag minden okszerű magyarázat nélkül Dogányi ledobta a könyökvédőjét, felállt az íróasztaltól és otthagyta a színházat. Távoztában nevetve rácsapott az öregedő szubrett, Pasza Éva fenekére, aki bár megszokta a fenékcsapásokat, és csapásra különösen alkalmas nagy segge volt, mégis kimeredt szemmel nézte a távozó Dogányit. Az utcán mosolyogva vonult végig, otthon fütyörészve összecsomagolta a legszükségesebb cókmókját, és feleségének arra a jogos kérdésére: “Hova készülsz, édes?” a legnyilvánvalóbb választ adta: “Elmegyek stricinek. Lányokat akarok futtatni, és alkalomadtán meg is akarom őket baszni.”
Hogy teljesítette-e élet rendelte küldetését, senki sem tudja. De egy év múlva lefogyva jött vissza a városunkba, minden jel szerint teljesen bekattanva. A büfé asztalánál többen ültünk, kérdeztük, hol jártál, Dogi, és ő lelkesen mondta, hogy repült egyet a föld körül. Repülővel? kérdeztük, nem, mondta, én vagyok a Szupermen. Egymásra néztünk, s aztán kérdeztem, hogy milyen magasan. Kábé négy emelet magasságban, mondta, mire én, hogy cseszd meg, Dodi, az legfeljebb húsz méter, tehát elég alacsonyan szálltál. S mondtam neki, hogy tudok a sarki dílernél egy olyan anyagot, ami nem csak négyemeletnyire hordja fel az embert. De ő akkor már ment tovább és másnak mesélte a repülési kalandját. Estefelé aztán hazament a feleségéhez, aki nem kérdezett semmit, csak elé tette az élére vasalt pizsamáját. Ebben a pizsamában halt meg pár nap múlva. nfl (Részlet volt a színészekről szóló BOTRÁNYOS KÖNYV című, egyszer majd megjelenő regényemből. nfl)
PUZSÉR – ALFÖLDIRŐL. A tegnapelőtti műsorában azt állította a kritikus, hogy Alföldi rendezései a blöff kategóriába tartoznak. Puzsért én nagyon bírom, 90%-ban egyet szoktam vele érteni, csak amikor az indulata annyira előre fut, hogy félrelöki az intellektusát, akkor kellene hidegvizet zúdítani a fejére, mint a túlhevült golyóscsapágyra. Aki már hajtott lovas szekeret, tudja, milyen az, amikor túllódul a szekér, és beletorlódik a ló farába, rosszabb esetben a csánkjába. No, ilyen a Puzsér is, amikor elkapja a nagylöttyös indulat. Alföldiről már elég sommás véleményemet tettem közzé ezen fórumon is, de azt mégsem fogadom el Puzsértól, hogy a rendezései blöffök lennének. Alföldi rendezőként és színészként egyaránt nagyon tehetséges. Mert a színház nem múzeum, a díszlet nem skanzen-elem, és mindig a jelennek szól, tehát mért ne lehetne Kreón nyakkendőben! Nézhettétek a tévéhíradóban, hány vörös- és narancssárga nyakkendős „kreón” vonult a napokban, dölyfösen a vörös szőnyegen, hogy Putyincaezár ágyéka elé térdeljen, aki atyaian simogatta meg a buksijukat. Alföldi rendezésiben szikráznak az ötletek, és a szituációk átgondoltak. Én személy szerint, a vele való tapasztalataimra támaszkodva úgy gondolom, hogy Alföldi jellemével van gond. A narcisztikus puhányságával. DE az ő emberi minőségtelenségét el kell választani a művészi értékeitől. Ahogy Adyt se elegáns dolog a vérbajának és borisszaágának kontextusában emlegetni; vagy a Szabó István kitűnő filmjeit sem úgy kell nézni, hogy a rendezőjük amúgy besúgóként még túl is teljesítette a BM elvárásait. Abban viszont igazat adok Puzsérnak, hogy A. megjátszott szerénységgel fogadja azoknak lihegését, akik valamiféle barikád tetején szeretnék látni. Egyesek a daphnéi orákulumnak vélik őt, aki látja a jövőt; s aki eljött, hogy ítéljen elevenek és holtak fölött, és aki örök életet ad azoknak, akik benne hisznek. S akik babérkoszorúkkal ékesített ökröket áldoznak Alföldi tiszteletére, de megkövezik azokat, akik: gyenge jelleműnek, lefelé rúgó, fölfelé nyaló gerinctelennek mondják – ahogy én, tapasztalati alapon annak tartom. Lehet Alföldi szeretni és megvetni is, de ő nem az a figura a szakmában, akinek művészetét blöffnek lehetne minősíteni. nfl
A FEJEM SZEMÉTKUKA S NAGYHARANG. Éjszakánként megtelik a fejem mindenféle szeméttel, nagy kupacban gyűlik az anyag (mint szívemben a halál, bocs J. A.), aztán reggel kiborítom, mint egy kukát, ebbe a nagy közösségi konténerbe. Az egész világ bűzlik már attól, hogy nekem mennyi szemét gyűlt össze a fejembe, és néha a fejem nagyharang lesz, vészharang, gyászharang, és a hangrezgések még messzebb viszik a szemetemet. A vég nélküli gondolatszenny okozta bűz egy napon elkerülhetetlenül megfojtja a világot, és megfojt mindenkit, akik fenn ragadtak ezen a FB szeren. És nem csak én, de mindenki feltölti a fejét szeméttel, aztán itt üríti a közös konténerben, ömlesztve, komposztálatlanul. Bár vannak szelektíven elszigetelt csoportok (jobboldali szemét – szerves anyag, baloldali szemét – színes üveg, esetenként liberális műanyag), akik csak saját ideológiai körük szemetét gyűjtik hűvös halomba. És ezen a szeren mindenki eljut a hideg egykedvűség állapotába, ami végül meditatív és filozofikus régióba visz. nfl
WILL SMITH ELLEN NEM INDULT ELJÁRÁS, amiért fölmászott a Lánchíd tetejére és ott táncolt. Holnap én is fölmászok a Lánchíd tetejére, és ott táncolok, mert 1) én is színész vagyok 2) én is (már) külföldi vagyok 3) én is tudok táncolni. Bizonyára nem indul ellenem sem eljárás, hisz a törvény előtt minden ember egyenlő. Hajrá! másszuk meg a Lánchidat! Hisz tudjuk jól: a rendőrség és az igazságszolgáltatás egyenlő mércével mér, menjünk, táncoljunk, rap-eljünk a híd tetején, hisz fiatalok vagyunk, s az élet szép! És az igazságszolgáltatás is egyenlő mércével mér. nfl
ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLETEIM HITELES TÖRTÉNETE. Hogy mi volt a szikra, ami felgyújtotta bennem? Egy Thomas Bernhard idézet, a Járás című kisregényéből: „Értelemmel bíró ember az, aki egyik pillanatról a másikra megtagad minden rendszert, és e forradalmi felismerés fényében megöli magát.” Ezt a mondatot kiírtam a noteszembe, és úgy belém égett, mint mikor a lovak nyakába sütik bele a billogot. És talán ebben a pillanatban dőlt el, hogy előbb-utóbb bekövetkezik AZ a helyzet. És ilyenkor nem szabad elgondolkodni azon, hogy miért tesszük, nem szabad sokat agyalni ezen, mert akkor egyszeriben teljesen lehetetlenné válik, hogy megtegyük. Az elmúlt években, AZON a napon mindig megemlékeztem erről a FBon, de csak ráutaló mellékmondatban, most azonban elmondom részletesen. Bár nincs itt az évfordulója, augusztus 18., de nem is szeretem a teátrális évfordulózást. És azt is hangsúlyozom, hogy ha alább bármiben is eltérnék a szigorú valóságtól, akkor – legközelebb sikerüljön. És nem csak azért nyomatékosítom ezt, mert nem lesz legközelebbi próbálkozásom. Őszinteségem nem lájkok koldulása, de egyszer már ki akarom beszélni ezt a dolgot, ne legyen bennem ez az érzelmi salak.
Abban az évben, 2013. nyarán egy éve már felhagytam a vadászattal, de néha még elutaztam pár száz kilométert, vissza, a miskolci Komlósra, az akkor még meglévő vadászházamba. Fölvittem a hegyre pár liter bort, és amíg tartott belőle, ott ültem a teraszon, néztem a kertemből a tájat, ittam a bort, és szidtam a világot. Még pisálni se mentem le – a teraszról hugyoztam a kertbe. Már nem lévén húszéves, elég hamar a fejembe szállt a bor – (de ahogy pl. tegnap Junckert láttunk, ahhoz képest nekem könnyebb lett volna megtenni azt a pár lépcsőfokot a kerti budiig s vissza, de hát régóta tudjuk, hogy a világot züllött gazemberek irányítjákk – agresszív ülőgumi zsábák). És hogy ott ültem a teraszon, azon töprengtem, hogyan milyen módon. Mert hogy öngyilkos leszek, azzal tisztában voltam, tökéletesen tisztában, csak éppen nem tudtam, HOGYAN, és azt sem tudtam pontosan, hogy MIKOR, de abban biztos voltam, hogy HAMAROSAN. Elővettem a mobilomat, nem okos, tökhülye: lapozgattam a neveket, embereket kerestem, hogy hová tűnt az a sok ember, akikkel egykor-, és akik velem-, és akiknek én-. Úgy emlékszem, ezt hangosan is megkérdeztem magamtól.
Éjszaka nehezen jött szememre állom, csak hevertem az ágyon, túlságosan idegesen az elalváshoz, de kimerülten ahhoz, hogy visszamenjek a teraszra. Éjfél körül felültem az ágyban, félrehajtottam a homlokomból az izzadtságtól csimbókban összeragadt hajam. Hallottam az erdőben riasztó őzbakot és a pelék hancúrozását a padláson. Az ablakon beszűrődő holdfényben megláttam a párkányon lévő borotvámat. A hold fényének beesési szöge olyan légies volt és bizonytalan, s hirtelen szorongás fogott el, hogy mi lesz, ha most kiveszem a borotvából a pengét. Tegyünk egy próbát, egy próbát megér. Próba szerencse, dünnyögtem magam elé, hisz színészként is néha többet jelentett a próba, mint az előadás. Kivettem a pengét, és a holdfény kétes világításában a csuklóhoz illesztettem. Aztán eszembe jutott, hogy Seneca kádat használt, de hol a faszban van itt kád, sehol. Tétován álltam, aztán lassan a szemgolyómhoz emeltem a pengét, mert emlékeztem valami ilyesre, hogy Dalí és Luis Bunuel csinált egy filmet, amiben az ipse kettévágja a szemgolyóját. De félúton megállt a kezem, visszatettem a pengét, hanyatt vágtam magam az ágyon, és bár aludni nem tudtam, de valahogy nyugodtabbnak éreztem magam, mint fél órával korábban, és lassacskán el is aludtam.
Hajnalban a madarak ébresztettek. Ismertem a reggel zajait, tudtam, hogy másnap van, de számomra mindegy, hogy milyen nap, hét közben, vagy a vége, mégis a naptárra pillantottam: augusztus 18. Jenő bátyám ezen a napon lőtte főbe magát, 12 évvel korábban. Jó volt tudni, hogy tétlenségemben még követem a napok múlását, úgy éreztem, ez a megőrüléstől ment meg. Dél körül haraptam a sajtból – ott volt az is a párkányon, rögtön a borotva mellett. Nem is az éhség ösztönzött az evésre, hanem a testemmel szemben érzett valamiféle felelősségtudatom maradéka. Kimentem a teraszra, fröccsözgettem, és élveztem az édes tudatot, hogy halandó vagyok. A harmadik napon, bár még volt borom, de nem volt ivós kedvem: csak ültem, aztán lementem a pincébe, fölhoztam azt a kötelet, amelyen előtte több vaddisznót nyúztam. Rákötöttem a terasz vasára, a hurkot a nyakamra tettem. Aztán mégis leoldottam, hoztam egy üveg bort, majd visszaraktam a hurkot, ittam a bort, és úgy terveztem, hogy amikor kiürül az üveg, ledobom magam. Úgy számítottam – ez egyébként később belekerült a Farkasfog című, nem igazán sikerült regényembe, Kerry öngyilkosságával kapcsolatban – hogy ha hosszúra hagyom a kötelet, nem fulladásos halál áll be, hanem rögtön elszakad a gerincvelő: lássuk be, emberi dolog, hogy nem akartam hosszú haláltusát. Kitapintottam a nyakszirtemen a medulla oblonga helyét: azon a ponton a legkisebb behatás is azonnal megöli az embert, s egyúttal megoldja minden gyötrő problémáját (eme tudományos megközelítésemért még orvos végzettségű első feleségem is dicséretben részesítethetett volna). Nyakamban a hurokkal, ültem a terasz szélén, ittam a bort, és végig gondoltam mindent, tettem igazolásaként. Hogy semmi más kiút nincs – csak EZ. És már ott volt az utolsó korty, megnéztem a szembeni oldalt, ahol korábban a magaslesem. Ledobtam az üres üveget, aztán ledobtam magam a remélt örökkévalóságba. Snitt.
Van itt egy rövid emlékezetkiesés. Benne: bársonyos sötétség; valami a semmi és VALAMI határán. Amikor észhez tértem, ott feküdtem, kábé 3-4 méterre a terasz alatt, és bár kicsit fulladtam – de csak az ÉLŐ ÉREZHET fulladást! Aztán észre vettem, hogy a leszakad hurok még mindig ott van a nyakamon; meglazítottam és ledobtam. Az a hegymászó kötél szakadt el, ami előtte – mondom – több, százkilós disznót megtartott. Volt ennek fizikai oka, hisz a kötelet többnyire kint tartottam a nyúzó fán, és a sok eső elfárasztotta az anyagot, azonkívül magasról dobtam le magam, ami a nehézségi erő és tehetetlenségi nyomaték miatt jelentősen csökkentette a szakítási ellenállást (Pletikoszity Dénes, hajdani fizika tanárom most mondaná: ötös, leülhetsz). Aztán felálltam a fűből, felmentem a teraszra. Leültem. És akkor azt gondoltam, hogy bár ez most nem sikerült, de ennek az életnek mégis vége. Kiöntöttem a földre a maradék bort. Kezembe vettem Céline regényét – Utazás az éjszaka mélyére. Ez volt a kedvenc könyvem, akkortájt mindenhova magammal vittem – ma is ezt tartom a 20. század legjobb regényének. És ha már visszatértem az éjszaka mélyéről, eldöntöttem, hogy innentől kezdve semmi és senki nem érdekel többé, csak az irodalom. Nem érdekelnek azok a barátok, akik elárultak. Nem érdekel a vadászat sem, hisz 40 vadászév alatt jóllaktam a vérrel. Nem érdekelnek a színészkollégák, akik a szemembe hazudtak, civilben és figurában is. Nem érdekel a hazug Babarczy Eszter sem, aki egy dokumentumfilmben arról lihegett, hogy ő öngyilkos hajlamú, és segíteni tud a Búra nevű mozgalma által más ilyen szuicid hajlammal küszködő embereknek, és amikor megírtam neki, hogy engem is a nemlét vonzása kísért évek óta, nem is válaszolt a leveleimre. És ilyen értelemben nem érdekel a családom sem, bár az, hogy ők ellöktek maguktól, ellenhatásra történt. Attól a naptól kezdve, amikor ezt eldöntöttem, nevem kibővítésével egy új ember lépett színre helyettem, mint Fortinbras a Hamletben. A Földi ott feküdt holtan, de jött a nomádfortinbras, és átvette helyét a drámába.
Ma hajnali merengésem befejező CODA része már ismerős azok számára, akik évek óta követik a posztjaimat, tehát csak röviden: hogy attól a naptól kezdve, önmagamat könyvek által képezve, valódi irodalmat olvasva, napi 10-12 órahosszát tanultam a kreatív írást, és két évvel később már az ÉS is elfogadott. ÉS még nem is ez az út vége a Parnasszus tetejéig. nfl
MIVEL IRRITÁLTAM BIZONYOS SZÍNÉSZKOLLÉGÁIMAT. Nyíregyházi korszakomban, ha a partner rosszul játszott, nem tudtam eltüntetni tekintetemből a megrökönyödést. Mivel azonban a partner szeme nem tükrözte vissza, hogy én adott esetben ugyanolyan rossz vagyok, tehát nyugodtan játszottam. (Kis kitérő: M. Z. azzal rontott be a szünetben az öltözőnkbe: „Mért nem szóltatok, hogy az igazgató nézi az előadást! Én meg nyugodtan játszom!”) Miskolcon, többnyire szerettem a kollégákat, és annak is egy korai szakában többször játszottam Sz. T. -vel, aki ott vezető színész volt. A legjobb barátja, Q. K. (kerülendő a személyeskedést, csak monogram; kérdés persze, hogy ebben az esetben valóban elrejti-e a mögötte rejlő személyt), szóval Q. K. egy szilárd erkölcsi jellemvonásokkal rendelkező intelligens színész volt, de pechére Sz. T. is intelligens ember volt, aki egyáltalán nem rendelkezett szilárd erkölcsi jellemvonásokkal, és például a Godóban úgy lépett át Q. K-on, s rúgta maga alá (képletesen szólva), ahogy az a Hogyan játsszuk le nemtelen eszközökkel a partnert – című könyvben meg lesz írva, ha egyszer majd megírja valaki (de ez ügyben rám ne számítsatok). Sz. színészként állati meggyőző volt, és mindig saját akaratát vitte át próba közben, rendszerint valami hazugságot bevetve. Nagyon rafináltan hazudott. Azzal a tökéllyel csinálta, amely kizár minden ködösítést, s épp az átlátszóságot emeli a hazugság alapelvévé. Mégis szerettem vele játszani, mert Sz. T. nem csak vérprofi volt és okos, hanem mert mindig figyelnem kellett, hogy mikor akar kicseszni velem, és ez állandó színpadi éberséget igényelt. Szerettem vele játszani, noha tudtam, hogy vele játszani veszéllyel jár, és be kell vetnem minden sumákolás-elhárító berendezésemet. A miskolci második korszakomban, amikor Szolnokról tértünk vissza Valival, Sz. már nem volt a társulatnál, és a fentiek miatt szinte hiányzott, mert jó az, ha valaki HÚZZA az embert (minden értelemben). Szolnokon csak egy évet töltöttünk, és aztán jött megint a talajtalanság, munkanélküliség: talán ezért van az, hogy én soha nem tanultam meg igazán LAKNI, s ezért nem tiltakoztam, amikor a Nomád nevet Andi rám ragasztotta. Szóval, Szolnokról visszatérve már más voltam, sokkal fegyelmezettebb, s nem tükrözte vissza a tekintetem a partner játékát. Utolsó szerepemben, az Öreg hölgyben, annak is békéscsabai változatában pedig a polgármestert játszó színész azt mondta az öltözőben, hogy előadás közben erőt merít a tekintetemből. Színészi evolúció? Önfegyelem? Egyik se? Ma meg már tökmindegy is. nfl
ÚGY TANULMÁNYOZOM a politikusokat, ahogy a zsiráfot nézi az öreg paraszt az állatkertben: márpedig ilyen állat nincs! Pedig van. Ott látja az ember a tévében. Amikor még Hatvanban laktam, az utcán néha összetalálkoztam szabózsolt nevű állat-tititkárral. Nem ketrecben – szabadon járkált. Mint mindenkinek, nekem is voltak eszményeim az ilyenfajta emberekkel kapcsolatban. De hajdani eszményeim között, és köztem mindig ott álltak a szabózsoltok, gyurcsányok, tésztaképű tállaik, aki a dagasztóteknőjébe fektette a szegény Koncz Gabi szobrát. És ettől az eszményeim nem csak megváltoztak, de úgy el is tűntek, mint a sicc. Pedig az eszmények jók, nem árt, ha dédelget ilyen az ember, csak ki kell vonni belőle az ember gyarlóságra való hajlamait. A politikusok nem emberek, hanem típusok. Mi kell a poli-típus képességeihez: Az emberek iránti teljes közöny. „Egy ember halála: tragédia, egymillió ember halála: statisztika,” Sztálin. Antonius védőbeszéde a politikusi retorika máig felülmúlhatatlan monológja. Úgy beszél, hogy semmit se mond; úgy dicsér, hogy szembesít. Cicero sem tudta volna jobban. Aztán ugorjunk pár évszázadot: Danton és Robespierre. (Dantont játszottam a Büchner darabban, Gaál rendezte Zsótérral, és pl. Thuróczy Szabi gyerekszínészként volt benne.) Danton és Robespierre. Két nagy jellem, az egyik kiváló szónok (Jelcin alkatú ember), a másik visszahúzódó, olyannyira, hogy még a korrupcióra sem volt képes. A MEGVESZTEGETHETETLEN. Hogy kiröhögnék ezek a maiak! A forradalom felfalja – a FORRADALOM GYERMEKEIT, ahogy Marc Bolan, a rock T. Rex-e énekelte a hetvenes évekbe, mielőtt beadta volna magának az aranylövést. nfl
HALÁLGYÁRAK. A nácik rémtettei miatt bosszút álltak a kommunisták. Az újvidéki „hideg napok” vérengzése miatt három évvel később bosszút álltak a szerbek, megölve tízszer annyi magyart. Szrebrenica- - - ki szakítja mag a láncot. Ide hozok egy szó szerinti idézetet Joseph Hellertől, aki nem csak nagy író volt, de magát liberálisnak valló amerikai gondolkodó is. A 22-es csapdája 498.-oldalán két gyerek meg akarja Yossariant gyilkolni azért, mert (mások) meggyilkolták a szeretteiket, s a szerző így reflektál erre: „Mert minden áldozat bűnös, és minden bűnös áldozat is, de egyszer valakinek meg kellene már törni az öröklött szokásoknak azt a tetves láncolatát, ami előbb-utóbb végveszélybe sodor mindenkit.” Ezt írja a nagy amerikai liberális író. Nomost?
Ja, és Goerge Clooney leesett a motorbicikliről. Nem váltottam témát, vagy csak annyiban, hogy ebből a remek regényből, ami egy átvitt értelmű halálgyárról, a repülős bombázókról szól, film készül (hogyhogy csak most? amikor a regény angolul 1955-ben jelent meg), no és eredeti helyszínen, Olaszországban forgatják, és ez a fanyar színész játszik benne, s a forgatás szünetében leesett a motorról. Bemondta a tévé. A regényt Papp Zoltán fordította magyarra, kitűnően. Ez nem az a Papp Zoli, a Katonából. Ma reggel ily csapongón lavírozok a témák szigetei közt. Látszólag. nfl
MIÉRT IRRITÁLOM BIZONYOS EGYESEKET. Egy filmrendező elég gyakran kóstolgat engem a kommentjeiben, a fészbukon. Két filmjét is láttam, nagyon tetszett, nagy tehetséget olvastam le belőle. A Hosszú alkony-t és a Másnap-ot is a magam részéről rendkívül szuggesztív remekműnek tartom, s megértem, hogy J. A. – hozzám hasonlóan – frusztrált művész, hiszen ilyen alkotások után neki kétévente filmet kellene rendeznie, és nagy ívű pályát befutni, mint a többi, hozzá hasonló értékes rendező. De a 2006-os „sajnálatos események” és más témákkal kapcsolatban olyan komment-cunamival ront rám mindig, mint amikor az idegbetegnek az orvos, kis kalapáccsal koppint a térdére. S bár magam is kolerikus természetű vagyok, próbálom hűteni kedélytelenségét, mint jó anya a hisztijében magát földöz verő gyerekét. De a rendőrkutyák támadásával kapcsolatban jottányit sem fogok elmozdulni eddigi álláspontomtól – viszont ezt az állóháborút abbahagyom. És könnyedre veszem a figurámat. A mindenre felhorgadó kommentjeiből az jött át nekem, hogy nincs meg benne az a szélhámos játékosság, ami pedig ugyanúgy létjogosultsága a művészetnek, mint az összeráncolt homlokú komolyság. A lángoló szenvedély és viszkető ujjú grafománia: ez az Ő sajátja, és ezt nekem tulajdonképpen tetszik, még ha innentől kezdve nem is fogok vitába bocsátkozni Vele.
És már nem is róla szólnak az alábbiak. Tegnapelőtt apámról írtam, és egy nagyon kedves kolléga, akit ugyan nem irritálom, SŐT, és akit személyesen nem is ismerek, de évek óta követ engem a FBon, azt kommentálta, hogy nem is apámról szólt az, hanem rólam. És egy másik, nem kevésbé kedves barátom, a Naccsanyi is célzott ilyen dolgokra. Ideje hát, hogy magam is föltegyem a kérdést, mennyiben írok valóban másokról, amikor másokról írok, és nem sok-e az, amit magamból mások figurájába rejtek. De hát nem erről szól-e a színészet és az irodalom? Hogy aki fönt játszik, az saját bőrébe „varrja” a figurát. És amikor novellát írok – mostanában hetente kettőt – néha észre sem veszem, hogy mikor olvad össze az írott személy a privátságommal, mint amikor a húsleves tetején gyöngyöző zsírfoltok egyszerre csak összecuppannak, úgy cuppanok én is össze egy olyan ember tulajdonságaival, amilyen tulajdonság ADDIGI ISMERETEIM SZERINT nem volt a sajátom. De nem attól EGYEDI-e az alkotás, hogy az alkotó saját vérével táplálja a kitalált szörnyetegeit. Nemrég befejeztem egy drámát, melynek főszereplője egy sorozatgyilkos (volt ennek több novella elődje is), hol rejtőzik hát bennem ez a szörnyeteg – mert hisz én alkottam magamból, tehát bennem van valahol. Minden művész életében van egy nagy trauma, ami örökre áthangszereli a kifejezési eszközeit. Az én életemben több is volt az elmúlt évtizedben, amitől eltűnt a stílusomból az a szelíd poézis, ami az útikönyveimet jellemezte. És jött helyette a karcos, szarkasztikus, keserű és kegyetlen humor – talán ez irritálja némely olvasómat. Megvizsgálom én ezt, kiboncolom, kicsontozom magam. Mától kezdve hetente egyszer vizsgálat tárgyává teszem egy-egy tulajdonságomat, ami miatt utálnak némely emberek. Mert fontos ám az a filozófusi tanács, hogy „ismerd meg önmagad.” Ma azt veszem górcső alá, hogy mért vágok pofákat, ha KEDVESKEDÉST látok vagy hallok. Talán azért, mert SZERETEM a kedvességet, de NEM szeretem a kedveskedést? Például pestiek TÖBBSÉGE (földig hajlok a kivétel előtt) nem kedves, hanem kedveskedik, ami két külön műfaj. Ha érzékletes hasonlatot keresnék, azt mondanám, hogy az első egy természetes, BELÜLRŐL FAKADÓ viselkedési forma, miként a szőlőnek is belül van az a kedves NEDVE, ami finom, édes; ha a magjára harapunk, lehet kesernyés is, de az is kellemes. A kedveskedés viszont olyan, mintha egy mézből és kulimászból összegyúrt masszát etetnének meg velünk, amit már egy teleki téri kofa egyszer kiköpött. És ha én kedveskedést hallok, olyan arcot vágok, mint a kisgyerek, amikor nem akarja lenyelni a spenótot. És amikor az emberek ezt meglátják rajtam, azt morogják magukban: ez a faszi mennyire irritál! nfl (Legközelebb azt vizsgálom meg, hogy miért irritálom némely színészkollégát. Oké, nem mostanában – régebben, és akkor se mindet.)
„A LOVAK SZERELMESE” (ejnye-ejnye) ezzel a, már-már kárászróberti mélységű szöveggel vezette fel az egyik tévécsatorna beszélő feje a műsor vendégét, aki szereti a lovakat. Félreérthető műsorvezetői fordulat? Vagy, ha riportalany is így fogalmaz – akkor ez coming out. A lovak szerelmese. A régi Hofi műsor jut szembe erről, hogy: lehet-e a kecskével. Én minden ármánytól mentes tiszta tekintettel mondom, hogy felőlem aztán miért ne! Virágozzék ezer virág, én megengedő vagyok, tőlem akár még prájdot is szervezhetnek az Andrássyn, a Magyar Vágta kísérőrendezvényeként. Még az ostor sem jelentene itt erotikus segédeszközt. Már képzeletemben látom elől haladni az amerikai musztángimádókat, kezükben a lovak szerelmeseinek egyezményes jelével – a zebracsíkos lobogóval, mögöttük a huculenyelgők, ritmusra rázogatva a lófütyi formájú rumbatököt. Leghátul az afrikai delegáció: a maszáj pásztorok haladnának, kenyai vadszamarakkal csókolózva. Tőlem aztán nyugodtan. Én egész biztos nem dobálnám meg őket, se nem üvölteném, hogy: mocskos lóbaszók. Hisz ők csak a lovak szerelmesei. nfl
MÁR LÁTOM MAGAM ELŐTT képzeletemben a hollywoodi forgatókönyvírókat és producereket, ahogy egymást taposva az ötletért, meg akarják majd filmesíteni a barlangba szorult szerencsétlen thaiföldi gyerekek (esetleges) tragédiáját, vagy (remélhető) megmenekülését. Mindkét változat kitűnő nyersanyag a mézestakony gyártásához. Már dörzsöli markát a vájnstájn utóda, aki hasonlóképpen kapzsi és kéjsóvár, mint az abúzálás miatt kipicsázott előde, hogy: mekkora mázli van abban a körülményben, hogy gyerekek!, mert a gyerek mindig több érzelmet vált ki, mintha csak felnőttek szorultak volna a barlangba, sőt az lenne az igazán ideális, ha beszorult volna oda egy kutya is. Sőt tovább fejleszti az álmodozását: mi lenne, ha a gyerekek mellé még beszorult volna 200 kutya, hisz annak a magyar rendezőnek, valami Mudrucónak, ez az ötlet milyen jól hozott a konyhára. A rendező majd az a James Cameron lenne, aki már egy 106 évvel ezelőtti hajótragédiát is olyan sziruposra rendezett, hogy 11 Oscarra tartották alkalmasnak. Leönti majd ezt a sztorit is könnyben áztatott mézzel, úgyhogy nem csak százmilliók nézik meg, de az amcsi Filmakadémia ízlésiskolában elbukott tagjai is bekajálják. A producer meg majd utasítja, hogy kéne egy kis vér is a sztoriba, mert az még pár millió nézővel többet hoz. Aztán – sóhajt álmodozva a producer – milyen jó lenne, ha tűz ütne ki a barlangban, mert azt olyan szépen lehet fotózni, és a pörkölődő hús még a hamarosan elérkező szagos film korszakának próbája is lehetne. Mire az író visszarántja fantáziálásának pagonyából, hogy: de hát a víz kioltja a tüzet. Mire a producer csak legyint: kit érdekel a földöz ragadt realizmus!
Mi pedig csak reménykedjünk, hogy soha nem készült belőle film, MERT SIMÁN KIHOZZÁK A GYEREKEKET. nfl
AMIKOR APÁM LÁBÁT ELLŐTTÉK azon a vadászaton, és senki nem sietett a segítségére, saját maga húzta le az övét s kötötte el a lábát, hogy ne vérezzen el, akkor apám megtudta, hogy az emberiség egy rakás szar. És úgy bámult az alsó lábszárán tátongó sebet, ami olyan volt – mihez is hasonlítsam így a vébé idején? talán futball nagyságú lyuk az túlzás, de kézilabdányi biztosan volt – ; nézte a vérben ázó izomrostok kísérteties lüktetését, mint a testéből kiszakadni akaró Nyolcadik Utast. Mert a sörétes puska nem oly emberséges ám, mint a hadi golyó, amely csak átszalad a testen, nem, a sörét az állatoknak szól, tehát szakít és roncsol. Tehát az emberiségről meg volt a véleménye, s körülbelül így viszonyult saját magához is, hisz ő is része volt ennek torz genetikai vakvágánynak. Amikor aztán apám ott feküdt szétlőtt lábbal a kórházban, és az orvos azt mondta, hogy talán megmenthető lenne még a lába, apám azt válaszolta, hogy tudja mit doktor úr, inkább vágja le. Mire az orvos, szigorúan összevont szemöldökkel azt mondta, hogy apámat az állam sok pénzért taníttatta, és azóta is sokban van ő az államnak, úgyhogy apám lába nem apám tulajdonát képezi: apám lába az államé. Az állam rendelkezik a fölött, hogy legyen, vagy ne legyen, és egy emberi láb semmivel sem jelent többet az államnak, mint egy kardántengely, vagy – és itt a kórházi vaságy lábára mutatott – vagy mint ennek az ágynak a lába. Mert ebbe is az állam öli a pénzt, hogy kitermelje a vasércet, amiből a vaságy lába elkészül, tehát mindezek a dolgok az államé, amiként apám lába is, amibe az állam sok pénzt ölt. És apám nem volt benne biztos, hogy szereti-e, hogy őbele pénzt ölnek, de végül belement, hogy megmentsék a lábát. Aminek vége az lett, hogy NEM megmentették, hanem gangrénát kapott, és majdnem belehalt, ami nagy felelőtlenség lett volna a részéről, hiszen ő az állam tulajdona, és nem lehet csak úgy uk-muk és fuck meghalni, állami jóváhagyás nélkül. De nem halt meg, csak végül kétévnyi szenvedés után mégis le kellett vágni a lábát. És itt most felrúgom apám szenvedéstörténetének kronológiáját, s így, ma hajnali merengésem végére teszem, hogy amikor az ötvenes években, a tanítóképző elvégzése után apám a Magyar Tanszékre akart iratkozni, akkor is az állam rátette kezét jogos tulajdonára – apámra. És azt mondták neki, hogy most nem továbbtanulni kell, hanem tanítani a felnövekvő vörös kendős pionírokat, mert abban van a jövő, és ők jelentik az utánpótlás embernyersanyagot az állam számára. És kihelyezték apámat egy tanyasi iskolába, egy tanyaközpontba. Egyébként itt játszódik az Élet és Irodalomban megjelent: A TETTES ISMERETLEN című szociothrillerem, amelyben az apámról mintáztam az ellőtt lábú tanító figuráját. Úgyhogy apám ezért nem lett író, vagyis később az lett, gyermekszíndarabokat írt, de mindig meghasonlottan viszonyult a világhoz, és az állam tulajdonához: önmagához. Mégsem szidta soha a komcsikat, pedig neki oka is lett volna rá. Ezt a türelmet sokunknak, akár nekem is jó lett volna eltanulnom apámtól. nfl
T É V E L Y G É S E I M. Nem azokra a tévedésekre utalok, amelyekből nekem talán több jutott, mint más embernek, amikor nem hittem abban, amiben hinni kellett, s hittem azt, amit nem kellett volna, vagy éppen elszerződtem onnan, ahol maradni kellett volna, és maradtam, amikor menni kellett volna (ez utóbbit be lehet helyettesíteni a női kapcsolataimra is, kiegészítve azzal, hogy e téren hagyományos heteró voltam s vagyok – remélem nem sértek ezzel ÉRZÉKENYSÉGEKET, hisz talán ez az egyetlen dolog, amiben a konzervativizmust követem). Hanem azokra az eltévedésekre gondolok, s nem is akárhol, hanem Észak-Amerika leg északi részein. Három ilyen volt. Egyik eltévedés Albertában esett meg velem, s története visszakereshető az Élet és Irodalom valamelyik decemberi számában, KÉT KANADAI NAPOM ÉS EGY HOLDAM VOLT címmel; ha tudjátok, olvassátok el a netről, erre itt most nem vesztegetném a szót. A másik kettőre pedig élő tanúim is vannak, egyikükre a FBon is rákérdezhettek, hogy amit alább leírok, valóban úgy történt-e. Vadászni mentünk Németh Jenő, torontói barátommal, fel, északra, a Perry Sound nevű területrészre, és az utolsó napon egy utolsó kísérletet tettünk, hogy a sűrűből kimozdítsunk egy fehérfarkú szarvast. Az volt a terv, hogy én majd keresztülvágok az erdőn, ahol életemben nem jártam (halálom után meg már nem is fogok), Jenő pedig megpróbálja rám mozdítani a vadat. No, és el is indultam, át a sűrűn, de célomhoz, ahova negyedóra múlva ki kellett volna lyukadnom, még másfél óta múlva sem érkeztem meg. Egyre távolodtam az elindulási helytől, mocsarakon és sekély patakokon gázoltam át, s egy idő után már találkoztam a saját, egy órával korábbi nyomommal is. Számos hibámmal szemben van egy erényem, hogy veszélyhelyzetben mindig tiszta marad a fejem, semmi pánik (pedig amúgy cefetül lobbanékony vagyok), s itt is igyekeztem nyugodtan elemezni a helyzetet. Figyeltem a fák moháját, bár minden annyira nyirkos volt, hogy nem csak a fák minden oldala, de a sziklák is teljesen be voltak borítva mohával. Az ég borús, a nap se mutathatott volna irányt, meg már le is ment, és ott lopakodott a bokrok mögött az est. És jó három órahossza múlva megtaláltam egy nagyon régi quad-nyomot. Ez valahonnan jött, ahol ember van! vagy valami más, nem túl gonosz állatfajta. Elindultam a nyomon. Néhol elveszett a nyom, vagy éppen átgázolt kisebb tavon, és nehéz volt megtalálni, hogy hol mászott ki belőle – de végül csak megtaláltam. Már erősen sötétedett, amikor egy házat pillantottam meg, de az csak egy prémvadász téli szálása volt. Késő ősz lévén, senki nem volt a ház körül, hisz a csapdázáshoz hó kell, és szőrmét hizlaló hideg. Onnan még kábé két kilométert kellett gyalogolnom, azon a nyomon, ami már jól ki volt taposva a trapper által, s így végül kiértem egy aszfaltútra, ahol autóstoppot fogtam – így jutottam vissza Jenő közelébe.
Ez a kanadai vadonbéli eltévedésem rövid krónikája. Legközelebb majd elmesélem hogyan keveregtünk ki R. A. alaszkai barátommal a kontinens egyik leg északi tundrájáról, Prudhoe-bay-ből, tejszerűen sűrű ködben. Addig is kiguglizhatjátok, hogy hol is van ez. (Megsúgom: az ördög seggelukán is túl.) Üdv. nfl
