Riportok a kanadai vadonból

HAMISÍTJÁK  AZ  ŐZBAKOT. Dehogy a kínaiak! Magyarok. Meg a románok, szlovákok, meg fene tudja még mely lerobbant poszt-trabant ország. Még az osztrákok is, csak ők nagyban: kapitális szarvasbikát neveltek ketrecben, táppal etették, hogy többszörösére nőjön az agancsa, és ezt a doppingteszten bizonyára elbukó bikát elkábítva elvitték Bulgáriába, ott kiengedték a még támolygó, kábult bikát, és lelövették a gazdag külföldivel. Nálunk – lévén kis nemzet – ezt csak olyan lábszagú kelet-európai módon történik: őzbakot nevelnek ketrecben, megtömik agancsnövelő mesterséges táppal, elkábítva kiviszik a területre, jön a fasírtseggű hájas német – és lelövi. Tiszta pénz: kis befektetés, nagy haszon. Meg a faszom nem kéne?! S tudod mi a legújabb?! Mivel a rendellenes agancsú bakok kelendők lettek, a befogott őz agancsára, barkás korszakában gumicsövet húznak, amit úgy csavarnak és deformálnak, ahogy akarják – kész a rendellenes torz agancs. A végén levágják róla a gumit, meg is szurkálják a még puha porcos képződményt, hogy több ág sarjadjon belőle. Trófea, mi? No, egy okkal több, hogy 40 év vadászat után megundorodtam a vadászattól. De nem a rendes, igaz vadászoktól, amiből több van. És nem lettem ellenzője! és nem lettem haragos-zöld. A vadászat szenvedélye volt életem legnagyobb szerelme. S most úgy vagyok vele, mint mikor ifjúkori szerelmedet a sarkon látod strichelni. Pedig a vadászok közt is ugyanannyi nemes lelkű, becsületes ember van, mint bárhol. De – a fenti példák mutatják – ugyanannyi az alja haszonleső is. Végleg lezártam a vadászati életművemet, hamarosan az egész gyűjtemény látható lesz a hódmezővásárhelyi Vadgazdálkodási Főiskola egyik szép termében. nfl