ALATTUNK AZ ISTEN. Gyerekkoromban hatalmas vihar volt, és villám csapott a Csík-ér mellett legelő birkanyájba. Sok anyajuh és bárány pusztult el. A megmaradt gödölyék bégetve és sírva szopták halott anyjuk csecsét, amíg csak a birkákba bele nem savanyodott a tej. Akkor elhallgattak. Húsvétkor levágta őket Pece Jóska, a hentes. Ez akkor is eszembe jutott, amikor második alaszkai utamkor, a Denali Nemzeti Parkba tettem kitérőt, és hegyről hatalmas fehér vadjuh nyáj ömlött az útra, mint a lavina. Ott nem vadásszák őket, szelídek voltak. A gödölyék megálltak az aszfalt közepén, szoptak, és csak álltak az úton, meg kellett várnom, hogy tovább vonuljanak. Közben mögöttem felgyűlt néhány kocsi, nem dudáltak. Az utasok kiszálltak, és fényképezték a vadjuhokat. Én a kocsiból néztem a Denali fehér csúcsát, és irigyeltem hideg érzéketlenségét. Csak az emberek panaszkodnak és nyavalyognak, de a hegyek soha. Persze, ha jól meggondoljuk, a hegyek joggal vádolhatók azzal, hogy túlságosan flegmatikusak. Néztem a Denali fehérségét, ahol az indiánok szerint az istenük lakik. Nem Manitu, az a déli törzseké, de az is lehet, hogy az egész manituzást Cooper és Karl May találta ki. Az északi indiánok, a Yukontól délre és azon túl is Hilla-nak hívják az istenüket. És fent lakik a havason. Hogy mért deportálják rendszerint a bennszülöttek az isteneiket ilyen hideg helyre, csak ők tudják. Amikor pedig Tiborral Zimbabwe felé repülve, tízezer méter magasban, kábé a Kilimandzsáró fölött lehettünk, Tibinek ezt mondtam, hogy: most alattunk van az Isten. Meg Hemingway döglött leopárdja. Az üszkösödő lábú írót a novellában, az örök fehérség felé repítik – és ő is abban reménykedik, hogy van isten.
Így lehet egy hajnali merengésben eljutni, néhány asszociációs kanyaron át, a Csík-ér partján heverő villámsújtotta döglött juhoktól, a Kilimandzsáró tetejére. Ahol minden isten lakik, békességben. nfl
