MIÉRT IRRITÁLOM BIZONYOS EGYESEKET. Egy filmrendező elég gyakran kóstolgat engem a kommentjeiben, a fészbukon. Két filmjét is láttam, nagyon tetszett, nagy tehetséget olvastam le belőle. A Hosszú alkony-t és a Másnap-ot is a magam részéről rendkívül szuggesztív remekműnek tartom, s megértem, hogy J. A. – hozzám hasonlóan – frusztrált művész, hiszen ilyen alkotások után neki kétévente filmet kellene rendeznie, és nagy ívű pályát befutni, mint a többi, hozzá hasonló értékes rendező. De a 2006-os „sajnálatos események” és más témákkal kapcsolatban olyan komment-cunamival ront rám mindig, mint amikor az idegbetegnek az orvos, kis kalapáccsal koppint a térdére. S bár magam is kolerikus természetű vagyok, próbálom hűteni kedélytelenségét, mint jó anya a hisztijében magát földöz verő gyerekét. De a rendőrkutyák támadásával kapcsolatban jottányit sem fogok elmozdulni eddigi álláspontomtól – viszont ezt az állóháborút abbahagyom. És könnyedre veszem a figurámat. A mindenre felhorgadó kommentjeiből az jött át nekem, hogy nincs meg benne az a szélhámos játékosság, ami pedig ugyanúgy létjogosultsága a művészetnek, mint az összeráncolt homlokú komolyság. A lángoló szenvedély és viszkető ujjú grafománia: ez az Ő sajátja, és ezt nekem tulajdonképpen tetszik, még ha innentől kezdve nem is fogok vitába bocsátkozni Vele.
És már nem is róla szólnak az alábbiak. Tegnapelőtt apámról írtam, és egy nagyon kedves kolléga, akit ugyan nem irritálom, SŐT, és akit személyesen nem is ismerek, de évek óta követ engem a FBon, azt kommentálta, hogy nem is apámról szólt az, hanem rólam. És egy másik, nem kevésbé kedves barátom, a Naccsanyi is célzott ilyen dolgokra. Ideje hát, hogy magam is föltegyem a kérdést, mennyiben írok valóban másokról, amikor másokról írok, és nem sok-e az, amit magamból mások figurájába rejtek. De hát nem erről szól-e a színészet és az irodalom? Hogy aki fönt játszik, az saját bőrébe „varrja” a figurát. És amikor novellát írok – mostanában hetente kettőt – néha észre sem veszem, hogy mikor olvad össze az írott személy a privátságommal, mint amikor a húsleves tetején gyöngyöző zsírfoltok egyszerre csak összecuppannak, úgy cuppanok én is össze egy olyan ember tulajdonságaival, amilyen tulajdonság ADDIGI ISMERETEIM SZERINT nem volt a sajátom. De nem attól EGYEDI-e az alkotás, hogy az alkotó saját vérével táplálja a kitalált szörnyetegeit. Nemrég befejeztem egy drámát, melynek főszereplője egy sorozatgyilkos (volt ennek több novella elődje is), hol rejtőzik hát bennem ez a szörnyeteg – mert hisz én alkottam magamból, tehát bennem van valahol. Minden művész életében van egy nagy trauma, ami örökre áthangszereli a kifejezési eszközeit. Az én életemben több is volt az elmúlt évtizedben, amitől eltűnt a stílusomból az a szelíd poézis, ami az útikönyveimet jellemezte. És jött helyette a karcos, szarkasztikus, keserű és kegyetlen humor – talán ez irritálja némely olvasómat. Megvizsgálom én ezt, kiboncolom, kicsontozom magam. Mától kezdve hetente egyszer vizsgálat tárgyává teszem egy-egy tulajdonságomat, ami miatt utálnak némely emberek. Mert fontos ám az a filozófusi tanács, hogy „ismerd meg önmagad.” Ma azt veszem górcső alá, hogy mért vágok pofákat, ha KEDVESKEDÉST látok vagy hallok. Talán azért, mert SZERETEM a kedvességet, de NEM szeretem a kedveskedést? Például pestiek TÖBBSÉGE (földig hajlok a kivétel előtt) nem kedves, hanem kedveskedik, ami két külön műfaj. Ha érzékletes hasonlatot keresnék, azt mondanám, hogy az első egy természetes, BELÜLRŐL FAKADÓ viselkedési forma, miként a szőlőnek is belül van az a kedves NEDVE, ami finom, édes; ha a magjára harapunk, lehet kesernyés is, de az is kellemes. A kedveskedés viszont olyan, mintha egy mézből és kulimászból összegyúrt masszát etetnének meg velünk, amit már egy teleki téri kofa egyszer kiköpött. És ha én kedveskedést hallok, olyan arcot vágok, mint a kisgyerek, amikor nem akarja lenyelni a spenótot. És amikor az emberek ezt meglátják rajtam, azt morogják magukban: ez a faszi mennyire irritál! nfl (Legközelebb azt vizsgálom meg, hogy miért irritálom némely színészkollégát. Oké, nem mostanában – régebben, és akkor se mindet.)
