ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLETEIM HITELES TÖRTÉNETE. Hogy mi volt a szikra, ami felgyújtotta bennem? Egy Thomas Bernhard idézet, a Járás című kisregényéből: „Értelemmel bíró ember az, aki egyik pillanatról a másikra megtagad minden rendszert, és e forradalmi felismerés fényében megöli magát.” Ezt a mondatot kiírtam a noteszembe, és úgy belém égett, mint mikor a lovak nyakába sütik bele a billogot. És talán ebben a pillanatban dőlt el, hogy előbb-utóbb bekövetkezik AZ a helyzet. És ilyenkor nem szabad elgondolkodni azon, hogy miért tesszük, nem szabad sokat agyalni ezen, mert akkor egyszeriben teljesen lehetetlenné válik, hogy megtegyük. Az elmúlt években, AZON a napon mindig megemlékeztem erről a FBon, de csak ráutaló mellékmondatban, most azonban elmondom részletesen. Bár nincs itt az évfordulója, augusztus 18., de nem is szeretem a teátrális évfordulózást. És azt is hangsúlyozom, hogy ha alább bármiben is eltérnék a szigorú valóságtól, akkor – legközelebb sikerüljön. És nem csak azért nyomatékosítom ezt, mert nem lesz legközelebbi próbálkozásom. Őszinteségem nem lájkok koldulása, de egyszer már ki akarom beszélni ezt a dolgot, ne legyen bennem ez az érzelmi salak.
Abban az évben, 2013. nyarán egy éve már felhagytam a vadászattal, de néha még elutaztam pár száz kilométert, vissza, a miskolci Komlósra, az akkor még meglévő vadászházamba. Fölvittem a hegyre pár liter bort, és amíg tartott belőle, ott ültem a teraszon, néztem a kertemből a tájat, ittam a bort, és szidtam a világot. Még pisálni se mentem le – a teraszról hugyoztam a kertbe. Már nem lévén húszéves, elég hamar a fejembe szállt a bor – (de ahogy pl. tegnap Junckert láttunk, ahhoz képest nekem könnyebb lett volna megtenni azt a pár lépcsőfokot a kerti budiig s vissza, de hát régóta tudjuk, hogy a világot züllött gazemberek irányítjákk – agresszív ülőgumi zsábák). És hogy ott ültem a teraszon, azon töprengtem, hogyan milyen módon. Mert hogy öngyilkos leszek, azzal tisztában voltam, tökéletesen tisztában, csak éppen nem tudtam, HOGYAN, és azt sem tudtam pontosan, hogy MIKOR, de abban biztos voltam, hogy HAMAROSAN. Elővettem a mobilomat, nem okos, tökhülye: lapozgattam a neveket, embereket kerestem, hogy hová tűnt az a sok ember, akikkel egykor-, és akik velem-, és akiknek én-. Úgy emlékszem, ezt hangosan is megkérdeztem magamtól.
Éjszaka nehezen jött szememre állom, csak hevertem az ágyon, túlságosan idegesen az elalváshoz, de kimerülten ahhoz, hogy visszamenjek a teraszra. Éjfél körül felültem az ágyban, félrehajtottam a homlokomból az izzadtságtól csimbókban összeragadt hajam. Hallottam az erdőben riasztó őzbakot és a pelék hancúrozását a padláson. Az ablakon beszűrődő holdfényben megláttam a párkányon lévő borotvámat. A hold fényének beesési szöge olyan légies volt és bizonytalan, s hirtelen szorongás fogott el, hogy mi lesz, ha most kiveszem a borotvából a pengét. Tegyünk egy próbát, egy próbát megér. Próba szerencse, dünnyögtem magam elé, hisz színészként is néha többet jelentett a próba, mint az előadás. Kivettem a pengét, és a holdfény kétes világításában a csuklóhoz illesztettem. Aztán eszembe jutott, hogy Seneca kádat használt, de hol a faszban van itt kád, sehol. Tétován álltam, aztán lassan a szemgolyómhoz emeltem a pengét, mert emlékeztem valami ilyesre, hogy Dalí és Luis Bunuel csinált egy filmet, amiben az ipse kettévágja a szemgolyóját. De félúton megállt a kezem, visszatettem a pengét, hanyatt vágtam magam az ágyon, és bár aludni nem tudtam, de valahogy nyugodtabbnak éreztem magam, mint fél órával korábban, és lassacskán el is aludtam.
Hajnalban a madarak ébresztettek. Ismertem a reggel zajait, tudtam, hogy másnap van, de számomra mindegy, hogy milyen nap, hét közben, vagy a vége, mégis a naptárra pillantottam: augusztus 18. Jenő bátyám ezen a napon lőtte főbe magát, 12 évvel korábban. Jó volt tudni, hogy tétlenségemben még követem a napok múlását, úgy éreztem, ez a megőrüléstől ment meg. Dél körül haraptam a sajtból – ott volt az is a párkányon, rögtön a borotva mellett. Nem is az éhség ösztönzött az evésre, hanem a testemmel szemben érzett valamiféle felelősségtudatom maradéka. Kimentem a teraszra, fröccsözgettem, és élveztem az édes tudatot, hogy halandó vagyok. A harmadik napon, bár még volt borom, de nem volt ivós kedvem: csak ültem, aztán lementem a pincébe, fölhoztam azt a kötelet, amelyen előtte több vaddisznót nyúztam. Rákötöttem a terasz vasára, a hurkot a nyakamra tettem. Aztán mégis leoldottam, hoztam egy üveg bort, majd visszaraktam a hurkot, ittam a bort, és úgy terveztem, hogy amikor kiürül az üveg, ledobom magam. Úgy számítottam – ez egyébként később belekerült a Farkasfog című, nem igazán sikerült regényembe, Kerry öngyilkosságával kapcsolatban – hogy ha hosszúra hagyom a kötelet, nem fulladásos halál áll be, hanem rögtön elszakad a gerincvelő: lássuk be, emberi dolog, hogy nem akartam hosszú haláltusát. Kitapintottam a nyakszirtemen a medulla oblonga helyét: azon a ponton a legkisebb behatás is azonnal megöli az embert, s egyúttal megoldja minden gyötrő problémáját (eme tudományos megközelítésemért még orvos végzettségű első feleségem is dicséretben részesítethetett volna). Nyakamban a hurokkal, ültem a terasz szélén, ittam a bort, és végig gondoltam mindent, tettem igazolásaként. Hogy semmi más kiút nincs – csak EZ. És már ott volt az utolsó korty, megnéztem a szembeni oldalt, ahol korábban a magaslesem. Ledobtam az üres üveget, aztán ledobtam magam a remélt örökkévalóságba. Snitt.
Van itt egy rövid emlékezetkiesés. Benne: bársonyos sötétség; valami a semmi és VALAMI határán. Amikor észhez tértem, ott feküdtem, kábé 3-4 méterre a terasz alatt, és bár kicsit fulladtam – de csak az ÉLŐ ÉREZHET fulladást! Aztán észre vettem, hogy a leszakad hurok még mindig ott van a nyakamon; meglazítottam és ledobtam. Az a hegymászó kötél szakadt el, ami előtte – mondom – több, százkilós disznót megtartott. Volt ennek fizikai oka, hisz a kötelet többnyire kint tartottam a nyúzó fán, és a sok eső elfárasztotta az anyagot, azonkívül magasról dobtam le magam, ami a nehézségi erő és tehetetlenségi nyomaték miatt jelentősen csökkentette a szakítási ellenállást (Pletikoszity Dénes, hajdani fizika tanárom most mondaná: ötös, leülhetsz). Aztán felálltam a fűből, felmentem a teraszra. Leültem. És akkor azt gondoltam, hogy bár ez most nem sikerült, de ennek az életnek mégis vége. Kiöntöttem a földre a maradék bort. Kezembe vettem Céline regényét – Utazás az éjszaka mélyére. Ez volt a kedvenc könyvem, akkortájt mindenhova magammal vittem – ma is ezt tartom a 20. század legjobb regényének. És ha már visszatértem az éjszaka mélyéről, eldöntöttem, hogy innentől kezdve semmi és senki nem érdekel többé, csak az irodalom. Nem érdekelnek azok a barátok, akik elárultak. Nem érdekel a vadászat sem, hisz 40 vadászév alatt jóllaktam a vérrel. Nem érdekelnek a színészkollégák, akik a szemembe hazudtak, civilben és figurában is. Nem érdekel a hazug Babarczy Eszter sem, aki egy dokumentumfilmben arról lihegett, hogy ő öngyilkos hajlamú, és segíteni tud a Búra nevű mozgalma által más ilyen szuicid hajlammal küszködő embereknek, és amikor megírtam neki, hogy engem is a nemlét vonzása kísért évek óta, nem is válaszolt a leveleimre. És ilyen értelemben nem érdekel a családom sem, bár az, hogy ők ellöktek maguktól, ellenhatásra történt. Attól a naptól kezdve, amikor ezt eldöntöttem, nevem kibővítésével egy új ember lépett színre helyettem, mint Fortinbras a Hamletben. A Földi ott feküdt holtan, de jött a nomádfortinbras, és átvette helyét a drámába.
Ma hajnali merengésem befejező CODA része már ismerős azok számára, akik évek óta követik a posztjaimat, tehát csak röviden: hogy attól a naptól kezdve, önmagamat könyvek által képezve, valódi irodalmat olvasva, napi 10-12 órahosszát tanultam a kreatív írást, és két évvel később már az ÉS is elfogadott. ÉS még nem is ez az út vége a Parnasszus tetejéig. nfl
