AMIKOR APÁM LÁBÁT ELLŐTTÉK azon a vadászaton, és senki nem sietett a segítségére, saját maga húzta le az övét s kötötte el a lábát, hogy ne vérezzen el, akkor apám megtudta, hogy az emberiség egy rakás szar. És úgy bámult az alsó lábszárán tátongó sebet, ami olyan volt – mihez is hasonlítsam így a vébé idején? talán futball nagyságú lyuk az túlzás, de kézilabdányi biztosan volt – ; nézte a vérben ázó izomrostok kísérteties lüktetését, mint a testéből kiszakadni akaró Nyolcadik Utast. Mert a sörétes puska nem oly emberséges ám, mint a hadi golyó, amely csak átszalad a testen, nem, a sörét az állatoknak szól, tehát szakít és roncsol. Tehát az emberiségről meg volt a véleménye, s körülbelül így viszonyult saját magához is, hisz ő is része volt ennek torz genetikai vakvágánynak. Amikor aztán apám ott feküdt szétlőtt lábbal a kórházban, és az orvos azt mondta, hogy talán megmenthető lenne még a lába, apám azt válaszolta, hogy tudja mit doktor úr, inkább vágja le. Mire az orvos, szigorúan összevont szemöldökkel azt mondta, hogy apámat az állam sok pénzért taníttatta, és azóta is sokban van ő az államnak, úgyhogy apám lába nem apám tulajdonát képezi: apám lába az államé. Az állam rendelkezik a fölött, hogy legyen, vagy ne legyen, és egy emberi láb semmivel sem jelent többet az államnak, mint egy kardántengely, vagy – és itt a kórházi vaságy lábára mutatott – vagy mint ennek az ágynak a lába. Mert ebbe is az állam öli a pénzt, hogy kitermelje a vasércet, amiből a vaságy lába elkészül, tehát mindezek a dolgok az államé, amiként apám lába is, amibe az állam sok pénzt ölt. És apám nem volt benne biztos, hogy szereti-e, hogy őbele pénzt ölnek, de végül belement, hogy megmentsék a lábát. Aminek vége az lett, hogy NEM megmentették, hanem gangrénát kapott, és majdnem belehalt, ami nagy felelőtlenség lett volna a részéről, hiszen ő az állam tulajdona, és nem lehet csak úgy uk-muk és fuck meghalni, állami jóváhagyás nélkül. De nem halt meg, csak végül kétévnyi szenvedés után mégis le kellett vágni a lábát. És itt most felrúgom apám szenvedéstörténetének kronológiáját, s így, ma hajnali merengésem végére teszem, hogy amikor az ötvenes években, a tanítóképző elvégzése után apám a Magyar Tanszékre akart iratkozni, akkor is az állam rátette kezét jogos tulajdonára – apámra. És azt mondták neki, hogy most nem továbbtanulni kell, hanem tanítani a felnövekvő vörös kendős pionírokat, mert abban van a jövő, és ők jelentik az utánpótlás embernyersanyagot az állam számára. És kihelyezték apámat egy tanyasi iskolába, egy tanyaközpontba. Egyébként itt játszódik az Élet és Irodalomban megjelent: A TETTES ISMERETLEN című szociothrillerem, amelyben az apámról mintáztam az ellőtt lábú tanító figuráját. Úgyhogy apám ezért nem lett író, vagyis később az lett, gyermekszíndarabokat írt, de mindig meghasonlottan viszonyult a világhoz, és az állam tulajdonához: önmagához. Mégsem szidta soha a komcsikat, pedig neki oka is lett volna rá. Ezt a türelmet sokunknak, akár nekem is jó lett volna eltanulnom apámtól. nfl
