MIVEL IRRITÁLTAM BIZONYOS SZÍNÉSZKOLLÉGÁIMAT. Nyíregyházi korszakomban, ha a partner rosszul játszott, nem tudtam eltüntetni tekintetemből a megrökönyödést. Mivel azonban a partner szeme nem tükrözte vissza, hogy én adott esetben ugyanolyan rossz vagyok, tehát nyugodtan játszottam. (Kis kitérő: M. Z. azzal rontott be a szünetben az öltözőnkbe: „Mért nem szóltatok, hogy az igazgató nézi az előadást! Én meg nyugodtan játszom!”) Miskolcon, többnyire szerettem a kollégákat, és annak is egy korai szakában többször játszottam Sz. T. -vel, aki ott vezető színész volt. A legjobb barátja, Q. K. (kerülendő a személyeskedést, csak monogram; kérdés persze, hogy ebben az esetben valóban elrejti-e a mögötte rejlő személyt), szóval Q. K. egy szilárd erkölcsi jellemvonásokkal rendelkező intelligens színész volt, de pechére Sz. T. is intelligens ember volt, aki egyáltalán nem rendelkezett szilárd erkölcsi jellemvonásokkal, és például a Godóban úgy lépett át Q. K-on, s rúgta maga alá (képletesen szólva), ahogy az a Hogyan játsszuk le nemtelen eszközökkel a partnert – című könyvben meg lesz írva, ha egyszer majd megírja valaki (de ez ügyben rám ne számítsatok). Sz. színészként állati meggyőző volt, és mindig saját akaratát vitte át próba közben, rendszerint valami hazugságot bevetve. Nagyon rafináltan hazudott. Azzal a tökéllyel csinálta, amely kizár minden ködösítést, s épp az átlátszóságot emeli a hazugság alapelvévé. Mégis szerettem vele játszani, mert Sz. T. nem csak vérprofi volt és okos, hanem mert mindig figyelnem kellett, hogy mikor akar kicseszni velem, és ez állandó színpadi éberséget igényelt. Szerettem vele játszani, noha tudtam, hogy vele játszani veszéllyel jár, és be kell vetnem minden sumákolás-elhárító berendezésemet. A miskolci második korszakomban, amikor Szolnokról tértünk vissza Valival, Sz. már nem volt a társulatnál, és a fentiek miatt szinte hiányzott, mert jó az, ha valaki HÚZZA az embert (minden értelemben). Szolnokon csak egy évet töltöttünk, és aztán jött megint a talajtalanság, munkanélküliség: talán ezért van az, hogy én soha nem tanultam meg igazán LAKNI, s ezért nem tiltakoztam, amikor a Nomád nevet Andi rám ragasztotta. Szóval, Szolnokról visszatérve már más voltam, sokkal fegyelmezettebb, s nem tükrözte vissza a tekintetem a partner játékát. Utolsó szerepemben, az Öreg hölgyben, annak is békéscsabai változatában pedig a polgármestert játszó színész azt mondta az öltözőben, hogy előadás közben erőt merít a tekintetemből. Színészi evolúció? Önfegyelem? Egyik se? Ma meg már tökmindegy is. nfl
