MÁR LÁTOM MAGAM ELŐTT képzeletemben a hollywoodi forgatókönyvírókat és producereket, ahogy egymást taposva az ötletért, meg akarják majd filmesíteni a barlangba szorult szerencsétlen thaiföldi gyerekek (esetleges) tragédiáját, vagy (remélhető) megmenekülését. Mindkét változat kitűnő nyersanyag a mézestakony gyártásához. Már dörzsöli markát a vájnstájn utóda, aki hasonlóképpen kapzsi és kéjsóvár, mint az abúzálás miatt kipicsázott előde, hogy: mekkora mázli van abban a körülményben, hogy gyerekek!, mert a gyerek mindig több érzelmet vált ki, mintha csak felnőttek szorultak volna a barlangba, sőt az lenne az igazán ideális, ha beszorult volna oda egy kutya is. Sőt tovább fejleszti az álmodozását: mi lenne, ha a gyerekek mellé még beszorult volna 200 kutya, hisz annak a magyar rendezőnek, valami Mudrucónak, ez az ötlet milyen jól hozott a konyhára. A rendező majd az a James Cameron lenne, aki már egy 106 évvel ezelőtti hajótragédiát is olyan sziruposra rendezett, hogy 11 Oscarra tartották alkalmasnak. Leönti majd ezt a sztorit is könnyben áztatott mézzel, úgyhogy nem csak százmilliók nézik meg, de az amcsi Filmakadémia ízlésiskolában elbukott tagjai is bekajálják. A producer meg majd utasítja, hogy kéne egy kis vér is a sztoriba, mert az még pár millió nézővel többet hoz. Aztán – sóhajt álmodozva a producer – milyen jó lenne, ha tűz ütne ki a barlangban, mert azt olyan szépen lehet fotózni, és a pörkölődő hús még a hamarosan elérkező szagos film korszakának próbája is lehetne. Mire az író visszarántja fantáziálásának pagonyából, hogy: de hát a víz kioltja a tüzet. Mire a producer csak legyint: kit érdekel a földöz ragadt realizmus!
Mi pedig csak reménykedjünk, hogy soha nem készült belőle film, MERT SIMÁN KIHOZZÁK A GYEREKEKET. nfl
