T É V E L Y G É S E I M. Nem azokra a tévedésekre utalok, amelyekből nekem talán több jutott, mint más embernek, amikor nem hittem abban, amiben hinni kellett, s hittem azt, amit nem kellett volna, vagy éppen elszerződtem onnan, ahol maradni kellett volna, és maradtam, amikor menni kellett volna (ez utóbbit be lehet helyettesíteni a női kapcsolataimra is, kiegészítve azzal, hogy e téren hagyományos heteró voltam s vagyok – remélem nem sértek ezzel ÉRZÉKENYSÉGEKET, hisz talán ez az egyetlen dolog, amiben a konzervativizmust követem). Hanem azokra az eltévedésekre gondolok, s nem is akárhol, hanem Észak-Amerika leg északi részein. Három ilyen volt. Egyik eltévedés Albertában esett meg velem, s története visszakereshető az Élet és Irodalom valamelyik decemberi számában, KÉT KANADAI NAPOM ÉS EGY HOLDAM VOLT címmel; ha tudjátok, olvassátok el a netről, erre itt most nem vesztegetném a szót. A másik kettőre pedig élő tanúim is vannak, egyikükre a FBon is rákérdezhettek, hogy amit alább leírok, valóban úgy történt-e. Vadászni mentünk Németh Jenő, torontói barátommal, fel, északra, a Perry Sound nevű területrészre, és az utolsó napon egy utolsó kísérletet tettünk, hogy a sűrűből kimozdítsunk egy fehérfarkú szarvast. Az volt a terv, hogy én majd keresztülvágok az erdőn, ahol életemben nem jártam (halálom után meg már nem is fogok), Jenő pedig megpróbálja rám mozdítani a vadat. No, és el is indultam, át a sűrűn, de célomhoz, ahova negyedóra múlva ki kellett volna lyukadnom, még másfél óta múlva sem érkeztem meg. Egyre távolodtam az elindulási helytől, mocsarakon és sekély patakokon gázoltam át, s egy idő után már találkoztam a saját, egy órával korábbi nyomommal is. Számos hibámmal szemben van egy erényem, hogy veszélyhelyzetben mindig tiszta marad a fejem, semmi pánik (pedig amúgy cefetül lobbanékony vagyok), s itt is igyekeztem nyugodtan elemezni a helyzetet. Figyeltem a fák moháját, bár minden annyira nyirkos volt, hogy nem csak a fák minden oldala, de a sziklák is teljesen be voltak borítva mohával. Az ég borús, a nap se mutathatott volna irányt, meg már le is ment, és ott lopakodott a bokrok mögött az est. És jó három órahossza múlva megtaláltam egy nagyon régi quad-nyomot. Ez valahonnan jött, ahol ember van! vagy valami más, nem túl gonosz állatfajta. Elindultam a nyomon. Néhol elveszett a nyom, vagy éppen átgázolt kisebb tavon, és nehéz volt megtalálni, hogy hol mászott ki belőle – de végül csak megtaláltam. Már erősen sötétedett, amikor egy házat pillantottam meg, de az csak egy prémvadász téli szálása volt. Késő ősz lévén, senki nem volt a ház körül, hisz a csapdázáshoz hó kell, és szőrmét hizlaló hideg. Onnan még kábé két kilométert kellett gyalogolnom, azon a nyomon, ami már jól ki volt taposva a trapper által, s így végül kiértem egy aszfaltútra, ahol autóstoppot fogtam – így jutottam vissza Jenő közelébe.
Ez a kanadai vadonbéli eltévedésem rövid krónikája. Legközelebb majd elmesélem hogyan keveregtünk ki R. A. alaszkai barátommal a kontinens egyik leg északi tundrájáról, Prudhoe-bay-ből, tejszerűen sűrű ködben. Addig is kiguglizhatjátok, hogy hol is van ez. (Megsúgom: az ördög seggelukán is túl.) Üdv. nfl
