ÚGY TANULMÁNYOZOM a politikusokat, ahogy a zsiráfot nézi az öreg paraszt az állatkertben: márpedig ilyen állat nincs! Pedig van. Ott látja az ember a tévében. Amikor még Hatvanban laktam, az utcán néha összetalálkoztam szabózsolt nevű állat-tititkárral. Nem ketrecben – szabadon járkált. Mint mindenkinek, nekem is voltak eszményeim az ilyenfajta emberekkel kapcsolatban. De hajdani eszményeim között, és köztem mindig ott álltak a szabózsoltok, gyurcsányok, tésztaképű tállaik, aki a dagasztóteknőjébe fektette a szegény Koncz Gabi szobrát. És ettől az eszményeim nem csak megváltoztak, de úgy el is tűntek, mint a sicc. Pedig az eszmények jók, nem árt, ha dédelget ilyen az ember, csak ki kell vonni belőle az ember gyarlóságra való hajlamait. A politikusok nem emberek, hanem típusok. Mi kell a poli-típus képességeihez: Az emberek iránti teljes közöny. „Egy ember halála: tragédia, egymillió ember halála: statisztika,” Sztálin. Antonius védőbeszéde a politikusi retorika máig felülmúlhatatlan monológja. Úgy beszél, hogy semmit se mond; úgy dicsér, hogy szembesít. Cicero sem tudta volna jobban. Aztán ugorjunk pár évszázadot: Danton és Robespierre. (Dantont játszottam a Büchner darabban, Gaál rendezte Zsótérral, és pl. Thuróczy Szabi gyerekszínészként volt benne.) Danton és Robespierre. Két nagy jellem, az egyik kiváló szónok (Jelcin alkatú ember), a másik visszahúzódó, olyannyira, hogy még a korrupcióra sem volt képes. A MEGVESZTEGETHETETLEN. Hogy kiröhögnék ezek a maiak! A forradalom felfalja – a FORRADALOM GYERMEKEIT, ahogy Marc Bolan, a rock T. Rex-e énekelte a hetvenes évekbe, mielőtt beadta volna magának az aranylövést. nfl
