ELMENNI. Mért nem merjünk kimondani azt, hogy valaki MEGHALT, hanem – elment. Az ég felé is emeljük tekintetünket, esetleg a konty alá lökünk egy kisüstit, az „elment” személy lelki üdvösségére. Pedig nem ment az el sehova, ott van lent egy faládában, s hogy éppen mi történi vele, arról ebédidőben jobb nem beszélni. Van aztán a szó eredeti jelentése, hogy: elhagyjuk azt a közeget, ahol addig tartózkodtunk. De ezt lehetőleg időben kell megtenni, legyen szó házasságról, munkahelyről, városról, országból, mert ha az ember nem megy el elég hamar, akkor egyszer csak késő lesz, és már nem tud elmenni, benne ragad egy helyzetben, ami foglyul ejti, mint lép a madarat. Akkor aztán belátja, hogy tehet, amit akar, már nem tud elmenni, ott ragadt. Már semmin sem tud változtatni, és ettől fogva ez a probléma foglalkoztatja egész életén át, hogy 1) mért nem ment el 2) mi lett volna, ha elmegy 3) mi lesz vele, hogy maradt. És ettől fogva egyre tehetetlenebb, gyengébb és gyávább lesz, és folyton csak azt vernyogja magában, hogy időben kellett volna elmenni, és tövig rágja a körmét, és már a feleségében sem tud ELMENNI, csak úgy tesz, mintha: boldogtalanul rándul párat a teste, és lefordul a nőről, falnak fordul, alvást színlel. És amikor már abban reménykedik, hogy az asszony elaludt, hanyatt dől, és két karját a feje alá fonva nézi az ablakon át besütő holdat, és azt kérdezi magától, szinte fennhangon, hogy: mért nem ment el ebből a házasságból abban a pillanatban, amikor még volt hozzá döntésképes ereje. Hát – mert félt a változástól. Azért nem ment el, mert minden változtatás fáj. És aki fél a heveny és erős fájdalomtól, amivel egy változtatás jár, az inkább egy folyamatos, de kevésbé heveny fájdalmat visel el – a rossz házasságot/a főnökének gőgjét/másodrendű állampolgári státuszt.
Ennyi volt a dolog általános része. A személyes pedig, hogy: abból az országból hat évvel korábban jöttem el, mint amikor sokan megindultak. Dehogy tudtam! dehogy éreztem! hogy jön egy polgárháború! Nem láttam én előre semmi ilyen apokaliptikus víziót, de MENNI akartam, mert ha akkor, harminc évesen nem megyek el, akkor örökre ott maradok.
És most ide másolom az erre vonatkozó részt a BOTRÁNYOS KÖNYV című (egyszer majd megjelenő) regényemből:
A vacsora hallgatásokkal és sóhajtozással telt. Mintha köd telepedett volna az agyunkra.
– El akarok menni – mondtam, és kicsit vártam, hogy megkérdezze, mi vaaan?, vagy valami effélét az ő stílusában. – El – nyomatékosítottam, hátha érdeklődést mutat a problémám iránt, de nem. A tányérra bámult, látványosan elkezdett rágni egy cupákot, látszódjék, gyakorlati akadálya van, hogy bármit is kérdezzen. Végül mégis:
– Mért mész el?
– Talán, mert jelezni akarom a világ felé, hogy nem veszem figyelembe a mesterségesen kialakított határokat.
– Gyerekes ez a dac. Meg teátrális. Hova? Mindenhol ugyanaz van.
– Valahogy az embernek mégiscsak el kell képzelnie a világot, amit elviselhetőnek tart. Elmegyek, aztán majd lesz valami.
Most néztem csak Melániára. Hogy látok-e könnyet, vagy bármi olyant, amit a Casablankában még el is lehet viselni, de az Elfújta a szélben már kidobja tőle az ember a taccsot. Melánia közönyösen nézett, egy nagy bibircsókos uborkát rágcsált, a keresztbe tett lába lassan hintázott. Levettem róla a tekintetem, bámultam magam elé.
– Gyere velem – mondtam a leveses tányéromnak. Melánia nem válaszolt, vérnarancsot vett ki a fenyőfa alól, hámozni kezdte, a hámot a kályhára tette, hogy illatozzon. Az ablakhoz lépett, gyerekesen felvisított.
– Hull a hó! Jaj de jó, fehér karácsony!
Kisujjam körmével egy húscafatot piszkáltam ki a fogam közül, jól megnéztem, és közben azt mondtam, hogy nekem olyan az első hó, mint bikának a véres lepel. Bár kissé nehéz elképzelni a fehér havat véres lepelként, mondtam, és a húscafatot a szalvétába töröltem. Utálom a havat, mondtam, megnehezíti a közlekedést. Melánia visszaült az asztalhoz, és rezzenéstelenül bámulta a falat. Ránéztem a szép szabású arcára, ismét a pofámban babráltam, és arra gondoltam, hogy most fogom elveszíteni életem legnagyobb szerelmét. És az ilyen pillanatoknak, hiába küzdünk ellene, van valami emelkedettsége. Mindketten sokáig hallgattunk, és ezt akár karácsonyi meghatottságnak is hazudhattuk volna.
– Mért utáltál engem annyira, akkor, régen. Amikor olyan szerelmes voltam beléd.
– Mert úgy nyomultál. Annak idején, mint a döghús a legyet, úgy vonzottam az onanista hülyéket, akik láttak abban a pornóban, aztán azt hitték, baszógép vagyok. Mindig szánalmas az olyan fickó, aki nyomul. Pláne, ha nem tudja elrejteni az érzéseit. Ne vegyem észre, hogy behálóztál, mert eltűnik a varázslat, és egyből olyan közönséges leszel, mint a többi tufa. Úgy kell bánni a nővel, mint egy rakás szarral. Akkor odafigyel rád és észrevesz. Ezzel a módszerrel lehet a nőt megszerezni. És te idő előtt kiadtad magad, és akkor már megette a fene az egészet. De amúgy, nem utáltalak.
A tévében megelőlegezték a Heppy new year dalt, az Abbától. Hogy még cikibb legyen, diszkó változatban.
– (Semmi érzelem) Gyere velem, Melánia. Nem akarlak elveszíteni. Sokba vagy nekem érzelmileg. (Ezt a szám mondja a hangomon, de a parancs nem tőlem jön)
– Nekem itt van a hazám – mondta ő hazafiasság nélkül.
Gyűlöltem a szenvtelenségéért. Azt a gyűlöletet éreztem, amit csak karácsonykor tud érezni az ember, amikor a kötelező szeretet ingerültséget és haragot ébreszt az emberben.
– Háború készül. – Késztetést éreztem az arcába ordítani, de az túl Kabarés lett volna, úgy értem, amikor az író Sally arcába üvölti, hogy háború készül. Halkan mondtam, fáradt-unottan: – Háború lesz.
– És majd el is elmúlik (kiköpi a markába a cupákot, a kukába dobja). Nem beszarinak ismerlek, sokkal inkább valami elcseszett Hemingway-epigonnak, aki még a háborút is kalandnak veszi. Szóval, nem vall rád a gyávaság.
– Én már soha nem fogok magamra vallani. (Nulla önsajnálat)
– És nincs benned semmi melegség a szülőföld iránt?
– De. Talán van. (Lesütöm a szemem, hátha úgy meghatóbb lesz. Vagy legalábbis hihetőbb)
Hallgattunk. Olyan hallgatás volt ez, amely mindig akkor következik be, amikor a lényeg már elhangzott. Melánia egy bibircsókos savanyú uborkát harapdált, lába lazán hintázott, és később azt mondta: ahhoz, hogy valamit az ember nyerjen, óhatatlanul valamit el kell veszítenie, ez a szabály. Szigorú, és talán igazságtalan szabály, de mit csinálj.
Kilenckor pezsgőt bontottam. Úgy szólt, mint a pisztolydörrenés az olimpián. Hogy indul az utolsó futam.
Azon az estén már nem beszélgettünk, vagy ha igen, nem emlékszem. Lefekvéskor kettőt bevettem abból a parányi, ovális, babarózsaszínű tablettából.
Másnap reggel megittam a kávét, megpusziltam Melániát. Előbb elfordította a száját, de aztán visszafordult, megcsókolt, de nem olyan csók volt, ami szétválasztja az ajkakat, olyan csók volt, ami összetapasztja. Ahogy a színészek csókolóznak a színpadon, vagy a kamera előtt, amikor úgy csinálnak, MINTHA. Fogtam a csomagomat, elindultam a kocsi felé. Melánia nem kísért ki.
A parkolóban minden undorítóan fehér volt. Csillogott a napfény a szűz havon, elvakított a józan, üvegszerű fény, megtört a behavazott kocsik halmain. Lesz dolgom, mire kiásom a hóból. Fehér karácsony, mi? Ajkam közül lecsöppentettem a nyálam, és elmélyülten tanulmányoztam azt a végtelenül parányi hatást, amit a köpés gyakorol a hóra és a jövőmre.
A karommal lesöpörtem az ablaküvegekről a havat. Fázott a kezem, abbahagytam. Majd az ablaktörlő letörli, azért fizetem. Befagyott az ajtózár. Lehajoltam és belefújtam a zárba, hogy a leheletemtől kiolvadjon, de nem olvadt ki, odafagyott a szám a kocsi ajtajához. Úgy kellett elrántanom, egy darabka bőrt le is tépett az ajkamról, és emlékszem, közben azt gondoltam, hogy ez semmivel se volt kellemesebb, mint Melánia iménti csókja. Nehezen kinyitottam az ajtót, beültem a kocsiba, és beindítottam a motort. Amíg melegedett, üres tekintettel néztem a műszerfalat. Pirosan villogott az olajszintet jelző lámpa, mint mikor az éjszakai égen repülők húznak ismeretlen tájakra, pirosan villognak, és hangjuk csak később gördül utánuk. Ismeretlen tájakra repülnek, ismeretlen emberekkel a fedélzetükön. Akik elmennek onnan, ahol voltak, hogy eljussanak oda, ahol még nincsenek. Vagy amikor fut az ember, valahova rohan, nem törődik szívével-tüdejével. Ha az ember órákon át fut a nyirkos tájban, és nem akar megérkezni sehová. Soha, sehová. És amikor már izzadni kezd, forróság önti el, elviselhetetlen forróság, izzad az ember, és az izzadságtól már fázik is. De csak rohan tovább, mert ez kell, ez az igazi. És a végén eléri azt a célt, amiről azt hiszi, hogy elérte. De rájön, hogy az élete a szemétdombra van hajítva. Szemétdombra van hajítva minden, és bűzleni kezd, és megmérgezi a környezetét a sok fucking év.
Üvegesen néztem magam elé. Kitömött vadkanfej voltam egy trófeafalon.
Minden szakításkor könnyezni szoktam. Most hideg vagyok, mint a karácsony. Ezt a nőt kerestem mindenkiben. Megtaláltam. Hát ennyi.
Beindítottam a propellert, és az ablak felé irányítottam, hogy felszárítsa a párát. Bekapcsoltam az ablaktörlőt: csikorogva egymás felé csapkodtak, mint a veszekedő házaspár. Túl vastag volt a hóréteg, gumi féltenyérnyi területen leseperte a havat, aztán halk reccsenéssel elakadt. Kiszálltam a kocsiból. A Duna felől fújó Kossava beletúrt a hajamba. A kezemmel tisztítottam az üveget. Pillanatra megállt a kezem. Az ablak tükröződésében megláttam magam. Ez ki.
Fölnéztem: Melánia ott állt az ablakban, engem nézett. Aztán összecsapódott arca előtt a fekete szálakból szőtt ablakfüggöny. nfl
