Riportok a kanadai vadonból

M I S K O L C 

fásult emberek törzse közt

kígyózó sárga anakonda

hegyekre csücsülő fojtó köd

városra nőtt hegyek kontya

nfl

„MAGYAR  AZ,  AKINEK  TRIANON  FÁJ”, ezt Karinthy Frigyes is vallotta. Kiegészíteném azzal, hogy magyar az is, akinek nem fáj semmi, mert már meghalt. Halott magyar. nfl

THE  PRETENDER.  Aki ott volt 2006. október 23.-án az utcán, és nem Fideszesként, és nem az Astoriánál tartott nagygyűlésről jött, és nem borogatott-  s gyújtott fel kukákat, csak ment az utcán – s mégis megcsapták a rendőrkutyák- - - az nézze meg ezt a Foo Fighters klipet. Nem indulattal, csak úgy, higgadtan. Ja, és ezeknek a klipben szereplő kutyáknak még azonosító száma is VAN! De elborzaszt a tudat, hogy ha nem én voltam az egyetlen írástudó (akkori állapotomban fővárosi színész), aki, dolga lévén az utcára kényszerült menni aznap délután, ráadásul a városnak arra a részére, és csak én, az outsider író éreztem kényszert, hogy ez sok változatban megírjam – akkor mi történhet a többiek lelkében (?). Mondom, elborzaszt, ha csak bennem okozott az a látvány életre szóló traumát, hogy mind a mai napig kísért az a nap, hogy éjszakánként álmomból izzadva ébredek, arcomon Edvard Much SIKOLYával. Ma is, hajnali háromkor felriadtam, néztem az ablakon át a fogyó hold hullasárga arcát, aztán fel az ágyból, oda a géphez, hogy kiírjam magamból az emléket, s így szabaduljam meg minden salaktól. És most  CSAK  AZÉRT  IS   ide másolom a Holdvilágnézet című idén megjelenő regényem 137.-oldalát, mert tudtommal ez az első alkotás, amelyben – igaz, csak egy rövid fejezetben –  egy szemtanú, művészi eszközökkel igyekezett feldolgozni a rendőrattakot. Ha másért nem, paradox módon pont azért, hogy végre el tudja feledni. Ha tévednék, és más is megírta ezt a szégyenletes eseményt, nem publicisztikai, de esztétikai igénnyel, akkor bocsánatot kérek, hogy az elsőséget magamnak vindikálom. És majd várom a festőket, aki feldolgozzák e témát a Sikoly erejével, és várom a zeneszerzőket, akik legalább olyan hatásosan szólaltatják meg az ütlegelt emberek sikolyát, ahogy a Foo Fighters kippjének zenéje szól. És nagyon sajnálom, hogy nincs már  ITTHON  Esterházy, mert az ő tollából nagyon érdekesen folyna ki ez a történet, s ezzel helyrehozhatná azt a malőrt is, hogy mindezen események kiváltó okát „igazságbeszédnek” aposztrofálta.  E P már ezt nem írhatja meg, mert fájdalmas hamarsággal, de rá jellemző leleményességgel kivonta magát a létezésből.

HOLDVILÁGNÉZET. 137.-oldal. Az utcára érve távoli hangokat hallottam. És mintha lövés dördült volna. De az olyan valószínűtlennek tűnt, mert van valami túlvilági abban, ha egy városban lövés dörren. Mert a város majdnem olyan, mint az afrikai őserdő, abban mindenképpen fennáll a hasonlóság, hogy beláthatatlan a mérete. Csak egy lövés szólt, aztán a várost ismét körülölelte a csend. De ez a csend fertőzve volt motorbúgásokkal, fékcsikorgásokkal, szirénák sivalkodásával. Valahol villamos csikorgott, egy autó dudája visszabégetett. Az utca szinte kihalt volt, ami nem megszokott ebben a nagyvárosban – ünnep volt. Egy kutya nyikkant valahol, valaki oldalba rúghatta. Már láttam is, felém loholt, gyenge volt, reszketeg, és amikor közelebb ért, farkát a lába közé húzva, nagy ívben kikerült engem, s tovább loholt, mint akinek sürgős dolga akadt valahol. Ismét lövés dörrent, majd még egy. Úgy szólt, mint a petárdás szilvesztereken. De ez a csekély hasonlóság menten szertefoszlott, amikor valahonnan jajszó hallatszott. És akkor kiértem a Kiskörútra, a háborúba.

Az utca fölött füst gomolygott. Emberek rohantak, egymást taposva. Kisebb csoport a járdán tipródott, rendőrök gyűrűjében. A másik oldalon rendőrök, gyűrűbe fonódva. A füstből is rendőrök tolakodtak elő, fejükön sisak, rostélyuk átláthatatlan, a kezükben hajlékony acélrúd. Molett nőt vonszoltak, mint valami bornyút. A nő sivalkodott, karmolta a sisakok rostélyát. Beleakadt a körme, mind felszakadt, ömlött alóla a vér. A nő ekkor már sokkos állapotban volt. Oldalba csapták az acélrúddal, erre elhallgatott, s a rendőrök tovább vonszolták, és eltűntek vele a füstben. Könnygáz robbant a közelemben, taknyom-nyálam egyben, ismét lövés: egy fiút gumilövedékkel találták el. Ömlött arcából a vér – már ami az arcából megmaradt – a szeme helyén vörös üreg tátongott. A meglőtt fiú oldalt kinyújtva, le-föl mozgatta a karjait, ahogy régebben az utcai kutakból szivattyúzták a vizet. Aztán elindult vakon, és csak csapkodott, ahogy a csirke csapkod, ha a fejét levágták. Olyan sok hihetetlen dolog halmozódott egymásra, hogy már nem is emlékszem mindenre. Elindultam a füstben, átléptem egy földön fekvő, nyöszörgő emberen. A füstben alig láttam valamit, és folyton beleütköztem valakibe, egyikükre rá is léptem: puha volt, és halkan felnyögött a talpam alatt. Hányinger tört rám, görcsösen rángatózva okádtam, és amikor felegyenesedtem, láttam, hogy két egyenruhás rám fogja a puskát. Magam elé kaptam a kezem, ahogy a férfiember a tökön vágástól védekezik. Erős ütés a kezemen, nem néztem meg rögtön, rohantam. Távolabb már elcsendesedett minden, és kihallatszott az egyik pubból a Guns ’N’ Roses dala, Welcome to the Jungle.

E  regényrészletem alkalmi publikálása után kaptam nem egy szitkozódó levelet. Privátban. Ami azt jelenti, hogy az illetők még a szitokszavaikat is sunnyogva szórják, nem merik nyilvánosan az arcomba vágni. Kaptam dicsérőt is, de ne foglalkozzunk a hiúság várárára való romlandó áruval. Viszont a szidalmazók!  igen, arról érdemes volt elgondolkodnom! Hogy attól függően üt meg valakit egy ilyen állásfoglalás, mert a szülei vagy nagyszülei a VALÓDI ötvenhatos „sajnálatos események” idején a gyilkosok, vagy az áldozatok oldalán álltak? s ezt szájhagyománnyal, neveléssel és a családi legendáriummal örökítették utódaikra. Ezen még gondolkodom. Előlegként egy rövid idézet az egyik levélből. „AZOK ötvenhatban csőcselék voltak, és EZEK azokat majmolták.” Oké, és aki lövetett 2006-ben? Az kit majmolt? Ezt meg én kérdezem halkan. nfl

A  MOBY  DICK-nek mélyebben van a filozófiai töltete, mint a Mariana árok. Rokonságban van a bibliai Jónással, de haverságot tart Goethe Fausztjával is. Ahogy hiba Cervantest vagy Defoe-t az ifjúsági irodalomba deportálni, ugyanúgy Melville is sokkal több a kalandregény igényeinél. Amikor a Holdvilágnézetet írtam (figyelem, gyors önreklám érkezik a külső harmadikra!), számomra is a Gulliver és a Moby Dick  volt az etalon. Hogy ne csak utazási kalandregény legyen, de bírjon emberi- és filozófiai mélységgel is. Persze mindez önmagában nem érdem és nem is minőségi garancia, mert például a kortárs magyar irodalomban Benedek Szabolcs főszereplői ki  sem dugják orrukat a lakótelepről, mégis érdekes a regénye. És amikor őt olvastam, azon gondolkodtam, hogy a rakosgató nagyeszűek őt most hova tennék, a népesekhez, vagy az urbánusokhoz? Merthogy a hangja „népies”, de akkor mit keres a lakótelepen? És ez nem vicc, mert egy tévéműsorban, szintén a polcozgató nagyeszűek percekig arról dumáltak, hogy most akkor a Grecsó népi, vagy urbánus. Én meg utána elmerengtem azon, hogy (figyelem, önirónia érkezik a harmadik vágányra!), hogy én, mint kezdő fiatal író, vajh, népi vagyok-e, avagy urbánus? Egész életemben természeti ember voltam, viszont a stílusom elég nyegle és provokatív ahhoz, hogy ledobja magáról a népes pátoszt. De azt is elküldeném anyukához, aki urbánusnak mondana.

De vissza Melville-hez: a Moby Dick (ezzel szoktam a nagyeszűeket kiborítani:)  inverze annak a hemingwayi mondatnak, amire még Nobelt is kapott (pedig inkább a novelláira érdemelte volna), szóval, a fordítottja annak a hazugságnak, hogy az embert nem lehet legyőzni. Dehogynem lehet! De ez nem versengés kérdése, hogy ki kit győz le. A Moby  Dick-ben a Cet elpusztítja nem csak a megszállott üldözőjét, de a hajó minden utasát, még Izmaelt is (kérdés persze, hogy akkor ki írta a regényt, ha az Elbeszélő Én is odaveszett?). Az öreg halász-ban, Santiago életben marad. Ahab meghal, mégis osztozik az erkölcsi dicsőségen a Cettel. Reményi József ezt írja róla a tanulmányában: „Száműzöttje volt annak a társadalomnak, amely ugyan még ma sem tudja valójában megbecsülni, de mindinkább észreveszi.” Melville, a nagyregénynek viszonylagos sikere után egyre inkább visszahúzódik a magányába, a társadalom közönye végül annyiban oldódik, hogy öreg korára kap valami éjszakai portási állást, hogy ne haljon éhen – ahol továbbra is írja a nem túl jelentős időskori műveit. Tehát az ő élete számomra cáfolata az elhíresült mondatnak, hogy az embert nem lehet legyőzni. Legfeljebb azzal a kitétellel fogadom el, hogy az ALKOTÓ EMBERT NEM LEHET LEGYŐNI. Mert bár azok neve, akik kitaszították, rég elfeledtetett, de Melvill neve beíródott a világirodalom aranykönyvébe, olyannyira – hogy lám: még a fészbukon is olvashatsz róla. nfl

ÉSZAKNYUGATI  ÁTJÁRÓ.  Tízévenként újra s újra elolvasom Kenneth Roberts regényét. Először az újvidéki Abrasevics utcán lakva olvastam, első házasságom unalmas napjaiban, amikor még nem tudtam, hogy egyszer majd a valóságban is ott járok az Átjáró közelében. Másodszor az első alaszkai utam után olvastam el, mert össze akartam vetni a regény ott játszódó részét, saját tapasztalataimmal. Ami sem előszörre, sem sokadszorra nem nyerte el a tetszésemet, az az indiánokkal való bánásmód, bár tudom, a 18. században, a regény idejében még nagy volt a telepesek és az őslakosok közötti villogás. Az első alaszkai utam alkalmával jártam először a Yukon mentén lévő Eagle Cityben, ahonnan Amundsen 1905-ben, táviratban tudatta a világ közvéleményével, hogy megtalálta az Északnyugati Átjárót, ami által az Atlantiról a Csendes óceánra lehet áthajózni. Másodszor 2001-ben voltam abban a „városban” és akkor se értettem, hogy miért „city”, amikor összesen, ha 40 faház és egy szuvenír bolt képezi a települést. Ami valószínűleg Amundsen ottjártakor sem volt másmilyen. Egyébként az alaszkai szájhagyomány kolumbuszi módon húzza meg a határt az őslakosok elnevezésében: akik a Yukonon túl vannak, azok eszkimók, de amely törzsek a folyótól délre élnek, azok már indiánok. Bár ott, Eagle-ben nincs híd a Yukonon, ennek ellenére tutajjal átmentünk a folyón, és az ottani eszkimókkal beszélgettünk. Tőlük tudtam meg, hogy nem legenda (és Madách is helyesen írta a Tragédiában), hogy az eszkimók valóban átadták a vendégnek a feleségüket éjszakára. De, ahogy az emberiség természetében nincs benne a merő önzetlenség (nincs ingyen ebéd, mondja az angol), ez sem tiszta önzetlenségből volt (van?), hanem érdekből. Hisz az állataikon kitapasztalták, hogy a vérfrissítés előnyére van a szaporulatnak, s így arra számítanak, hogy ha a vendégtől termékenyül meg a feleségük, egészségesebb lesz az utód. (Ezt megírtam a regényemben is, de végül kihúztam: túlontúl félre vitte volna a történetem fűzését.) Sok kalandor veszett oda e titokzatos átjáró keresésében, köztük 1854-ben John Franklin, mind a 129 tagú legénységével, és egyikük sem tudta – még Amundsen sem, hogy mindennek, mármint az átjáró meglétének, gyakorlati jelentősége nincs. Ez csak egy szimbólum mai is. Annak szimbóluma, hogy mindnet el tudsz-e érni akarattal és szorgalommal. Ami talán lehetetlennek látszik – még azt is. Például, hogy sok gyakorlással lehet belőled író, ha megszerzed a tehetséghez a tudást.

Ide másolom a szerző által a regény elé írt mottót: Ebben minden benne van:

„Az Északnyugati Átjáró ott él minden szabad ember képzeletében. Ami nem más, mint egy szűk, rejtett, nehezen fellelhető ösvény. De tágabb értelemben ez az ösvény a hírnév és dicsőség, a kincsek és kalandok regényes útja. Hány ember él köztünk, aki szüntelenül a saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozza egészségét, minden erejét, sőt egész életét ebben a keresésben. És ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kevesebb boldogságot rejt magában, mint az okosabbak és józanabbak élete, azoké, akik otthon ülnek, a biztonságban ásítoznak, és soha nem kockáztatnak semmit. Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapos élet szürkeségéből. Kinevetik az álmodókat, de mosolyuk mintha savanyú lenne.”

És ez már saját: Én megtaláltam az átjárómat. Először azzal, hogy többször is jártam, utaztam, kalandoztam  a valódi Északnyugati Átjáró közelében. Másodszor pedig azzal, hogy mertem mindent eldobni, hogy elinduljak saját birodalmam - az irodalom felé. Szűk az ösvény, de át fogok jutni. És oly elszántan üldözöm ezt, mint a kapitány a fehér bálnát, Melville regényében. „Szólítsatok Izmaelnek.”  Vagy inkább Ahab-nak. nfl

MEDVE.  Kanada eme északi részén pillanatonként változik az idő, mint színpadon a szín. Ismét havas eső érkezett, de gyorsan változott az égi szín, jött a derülés: a napsütésben úgy párázott az erdő, mintha tűz ütött volna ki a hegyoldalban. A fák közül nagy pásztákban szakadt föl a ködpára, s a szél csavarogva hordta el. Lassan mentünk fel a hegyoldalon, görbe fenyők között, a bőrtáskámban ott volt a Nikon és az 500-as teleobjektív, a főnök vállán egy 30. 06-os Springfild. Nagy fák kezdődtek, melyek vastag árnyékot vetettek a földre. A legmagasabb hegytető után széles fennsík kezdődött, onnan már elvesztettem szem elől a lenti világot, aztán sűrű erdőfoltba érkeztünk, ahol a főnök megállt, vizsgálgatta a szélirányt. Vastag fenyő törzse mögé dobta a táskáját, pokrócot terített a földre.

–Ülj ide mellém. Ott a kis tisztáson van a kivájt farönk, abba öntöttem az égetett zsírt. Annak szaga messzire terjed. Egy nagy fekete medve jár rá, van vagy hat láb hosszú. Az jó modell lesz neked a fotózáshoz.

A főnök ezt távcsövezés közben mondta halkan, miközben a másik kezével a moszkitókat hajtotta el az arcáról. Aztán rám pillantott, hogy mért nem válaszolok, de amikor látta, hogy épp egy tobozzal bíbelődő madarat fotózok, ismét a tisztás felé fordult. Amíg várakozunk, egyszerű dolgokon gondolkodom. Medve. Szerintem ennek az állatnak a magyar elnevezésével baj van. Az őshazából érkezett eleink egész biztosan nem így nevezték, mert minden etimológiai sejtésemet latba vetve úgy gondolom, hogy szláv med szó volt a névadója. Ami pedig abból a fél-, vagy 1/4 igazságból keletkezett, hogy a medve szereti a mézet. Szereti. Noés? Az ember is szereti, mégsem hívjuk a Homo sapienst „mézesnek”. A kárpáti medve pl. legalább annyira imádja a tavaszi füvet, mint a mézet. Akkor nevezzük füvesnek? Jelenleg még elvinné érte a rendőrség a rács mögé, s nem az állatkertbe. De ugyanúgy szereti a dögöt is. Nevezzük „dögösnek?” Az is félre visz: a jó csajra mondjuk ezt, de ennek az állatnak azért még sincs olyan jó segge. És ha abból indulunk ki, ahogy az alaszkai, lazacon és áfonyán élő brummogó állatokat is medvének hívjuk, miközben azok egész életükben nem látnak mézet, a jeges medvéről már nem is beszélve, akkor megint ahhoz a kérdéshez találunk vissza, hogy mért MEDVE? Ezen majd még gondolkodom, de nem most, mert hamarosan jön a medve.

A lemenő nap rőtre festette a gerinc fölött lebegő felhőket, amikor megjött a medve, orrát facsargatva szimatolt, két lábra állva szétnézett, majd ismét négy lábra ereszkedett, s lomhán odament a farönkhöz. A szél forgandó volt, nem is sokat tétováztam, sorozatot készítettem a mozgásáról, aztán csendben hátra vonultunk – a patak csobogása jól lefedte a zajunkat – és lefelé indultunk a hegyről. Prérifarkas futott át a tisztáson, s a főnök kapásból lelőtte. A napokban több híradás is szólt arról, hogy Ontario-ban két coyote meggyilkolt egy színésznőt, aki a kutyáját sétáltatta az erdőben. Más helyekről is jött hír ilyesféle attackokról, bár tudni jól, hogy az emberre támadó vadállat tette mögött többnyire emberi hanyagság áll, vagy, mint a chavo-i emberevő oroszlánoknak esetében, a tarajos sül tüskéje fúródott a talpába, nem tudott vadászni, s ha életben akart maradni, kénytelen volt a legpuhább zsákmányra – emberre támadni. Megnyúztuk a kapitális, majdnem farkas méretű coyote tetemét, s otthagytuk: a főnök farkast akart lőni a dögön. De az is lehet, hogy megkérem, hadd fotózzam le inkább a farkasokat. nfl   (Részelt volt az idén megjelenő HOLDVILÁGNÉZET  című regényemből.)

ALFÖLDI,   AZ  ÁLHUMANIZMUS   DEMAGÓG   BAJNOKA. Idézet tőle, egy tegnapi cikkből: „A menekültek nem migránsok, hanem emberek.” Igen, Robi, ez rendszertanilag pontos meghatározás – darwinizmusból: ötös. Csak annyit tennék hozzá halkan, hogy nem csak a migráns ember, de még a színész is az. És te ezt, legalábbis velem szemben, nem vetted figyelembe. Mert én is ember voltam, amikor a Stuart-ban rendeztél engem, mégis úgy beszéltél velem, mint egy állattal. Nem is biztos, hogy jó a példa, mert a kutyáddal bizonyára nyálasan édelegve gügyögsz, csak velem ordítottál, mint egy állat. Ennyi év után már nem haragszom rád, csak megvetlek nagyon. Főleg a gyávaságod miatt vetlek meg. Mert mi más lenne, mint gyávaság, hogy csak a társulat piramisában alacsonyabb helyen lévő színészeket nem vetted EMBERszámban: Telekest, engem, meg még pár fiatal színész, de a csúcson lévőknek csontig hízelegtél. Pedig aki lefelé rúg, felfelé nyal az, nem csak hogy gyáva, de szemétre való jellemű, puhatestű osztriga is. Ez vagy te, Robi. Mert lehet ordítani a próbán, nem ezzel van a baj. Csiszár például a Szentivánéji alatt, ha bekattant, ordított. Az igazgatótól a portásig mindenkire üvöltött – nem tett kivételt, hogy ki árthat neki, és ki nem. De tudtuk, ha átmegy rajta az izé, ismét normális lesz, és dolgozhatunk. Tehát nem az ordítással van baj. Hanem a szelektív ordítással, amikor a hierarchiában kiszolgáltatott helyzetben lévők  állatok, de fölfelé behízelgünk. Ahogy te tetted akkor (és tudtommal máshol is, csak én már szerencsére annak nem voltam tanúja és elszenvedője). A tehetségeset is elismerem, mert például a Nemzeti nyitó Tragédia előadásában te nyújtottad Luciferként az egyetlen értékelhető alakítást, és a figurát pontosan olyannak játszottad, amilyenként szerintem egy bukott angyal, és a csábítás ördöge színpadilag megjeleníthető, és amilyenre magam is vetten anno, amikor ez a figurát játszottam. És rendezőként is tehetségesnek véltelek, együtt dolgozásunkkor. Csak emberileg vagy egy rongy. Amit én nem mosok össze a művészi értékeddel. Csak undorral elegy szánalommal olvasom az ilyen demagóg, és álhumanista frázisaidat. A tehetséged előtt meghajlok. A jellemedre köpök. És én nem vagyok migráns, és akkor sem voltam az, amikor állatként bántál velem, miközben ember voltam, s vagyok. nfl

A  PRÉRIFARKASOK DALA. (Éjszakai látomás.) Az elmúlt éjjel sokáig bámultam a holdat. Egyébként is holdkóros vagyok, de tegnap éjjel egészen elbűvölt Luna,  a kísérteties fényével. És eszembe jutott az éjszaka, amikor Kanada északi részén, Keg River-ben dolgoztam egy farmon. Aki olvasta Capote regényét, a Hidegvérrel-t, az elképzelheti azt a helyet, mert tisztára olyan farm volt, mint a Clutter-farm, ahol a regénybéli tragédia történik. No, és ott egyik éjjel ugyanígy sütött a hold, és én valami zajt hallottam kintről, a bush irányából, de nem a prérifarkasok megszokott vonyítása volt. E ragadozó neve már rég nem aktuális, hisz nem csak a prérin honos, de fent, az északi boreális erdőben is, és még Alaszka déli részén is megtelepedett. A kontinentális részen húsz évvel ezelőtt, amikor arra jártam, még nem volt jelen, de azóta a hírek szerint már a Yukonig jutott. Ahogy az európai táplálékláncban hasonló szerepet betöltő sakál is már rég felhúzódott a Balkánról, egészen az Északi Középhegységig. Ahol pedig már  megjelent a kárpáti medve, mint invazív faj,  és a napi hírekben borzolja a kedélyeket . És növeli a nézettséget a Szolnoknál, a Tiszában pancsikáló medve – mint a tegnapi hírekben is. De az én kanadai történetemben egy másfajta medve van. No és, mondom, akkor is ugyanígy sütött a hold, mint tegnap éjjel,  és valami zajt hallottam kintről, és ahogy kinéztem a kabinom ablakán, egy sötét árnyat láttam mozdulni a holdfényben. Nem sokkal ez után lefeküdtem aludni, de még félálomban is hallottam a coyote-ok hátborzongató vonyítását. És reggel, amikor az avart söpörtem el, még mindig az idegeimben az éjszakai látomással, és a nyírfaágból készült söprűt letettem a kabin mögé, odajön hozzám a főnököm, aki a fakitermelést irányította, és azt újságolta, hogy az éjjel itt járt a grizzly az ablakom alatt. És akkor egyszerre megelevenedett az éjszakai kép: a sötét árnyék a holdfényben.  – Igen, láttam a medvét – mondtam a főnöknek. Mire ő darabig hallgatott, majd bólintott, és azt mondta kérdő hangsúllyal, hogy: brumm? Azt tudni kell, hogy a főnököm nem volt az a viccelődő fajta, humorérzéke alulról közelítette a nullát. Csak néztem rá, hogy mi van ezzel, megbolondult, hogy medvehangot utánoz?  mire a főnök ismét, már türelmetlenebbül, hogy BRUMM! És amikor másodszor se szóltam semmit, harmadszor is rám mordult:

  – Broom?

És akkor értettem meg, hogy mit kérdez. És előhoztam a kabin mögül a söprűt. nfl (Ez a történet egyébként benne lesz az idén megjelenő Holdvilágnézet című utazási kalandregényemben is. nfl)

PRÓBASZERENCSE. Miként már ezen a fórumon többször említettem, számomra a színészi létet az igazgatókon kívül leginkább a rendezők nehezítették meg. Akiknek pedig jó esetben RENDEZNI kellene a próbákon felmerülő problémákat, nem pedig szaporítani a bajt. Mondjuk, a jelenlétével. Voltak rendezők, akik jól viselkedtek:  hagyták a színészeket dolgozni, és egy mukkot sem szóltak a próba alatt. Előfordult olyan is, hogy lefeküdt a hátsó sorban, és csak egy-egy hangosabb szóra emelte fel a kócos-kialvatlan fejét, hogy aztán újra alámerülve a széksorok hullámverésébe, csak a horkolása hallatsszon. Ha egy ötletemet tutira át akartam vinni a próbán, a legrövidebb út a rendező hiúságán át vezetett. Ugyanis a rendezők többsége eredetileg színész akart lenni, csak nem volt hozzá elegendő tehetsége. Kivételek olyan zsenik, mint pl. Zsótér, aki színészként ugyanolyan jó, mint rendezőként. De vannak olyan példák is, mint Harag György, aki színészként kezdte, amihez nem volt elég jó – és lett belőle hatalmas mester, rendezőként. De maradjunk a leggyakoribb esetnél, hogy a rendező hiúságát kell célba venni egy ötleted megvalósításhoz. Mit leszel? Elhiteted vele, hogy  Ő  TALÁLTA KI. A próba alatt merengő arccal azt mondod neki: figyelj, a tegnapelőtti próbán mondtál nekem valamit, és megfontoltam a dolgot: tényleg az a jó, ha a bal kettőn jövök be, kézen állva. (Bármiféle örültséget el lehet sütni, ha azzal kezded, hogy ő találta ki.) A rendező arcán ilyenkor hatalmas szellemi munka tükröződik. Ha olyan hülye, mint amilyennek az addigi próbákon mutatkozott, biztosan elfogadja az ötletet, hogy (csak a példa kedvvért) kézen állva gyere be a bal kettőn. nfl

„AZ  ÉLET  CSUPÁN  A  SZENVEDÉS  ÁLTÁL  NYER  ÉRTELMET”, írta  naplójába a halála előtti héten Boris Paszternak. Eme állítás összecseng azzal, amivel én is váltottam már ki a környezetem nemtetszését, hogy: csak az alkotó élet nyer valódi értelmet, még ha szenvedésekkel is jár. S mivel nincs alkotó élet szenvedés nélkül, ez a dolog szorosan össze is függ. És teljesen mindegy, hogy mikor halsz meg, hisz aki nem hisz a túlvilágban, csak röhög olyan mondatokon, hogy „bár csak élt volna még pár évet”!  Mintha a végén virágcsokorral várnák azt, aki tovább él, és a győztesnek babérkoszorút akasztanának a nyakába. Tegnap azt írta a FBon egy költő, hogy őt megviselte Kányádi Sándor halála. Egy 90 éves ember halála már ne „viseljen meg” senkit. Mert ami természetes – az szép. Így a halál is, ha alkotó élet előzte meg. És Sanyi bácsi mindent megírt, tehát érdemes volt élnie, és TERMÉSZETESEN érdemes volt meghalnia. De vissza a táméhoz: Paszternak magkapta a Nobelt – mégis szegénységben halt meg, mert a szovjet hatalom nem engedte átvenni sem a díjat, sem az ezzel járó összeget, de még a sok nyelven megjelenő könyvei jogdíjához sem juthatott hozzá. Kizárták az írószövetségből, és még a kor seggnyaló értelmisége is, Hruscsov parancsára, támadó cikkekkel és nyilatkozatokkal bombázta az egyébként is már tüdőrákban szenvedő írót. De hát az írók és más művészek között is ugyanannyi a hitvány ember, mint bármi más szakmákban. Drága emlékű Sziveri Jancsit hány vajdasági író és más értelmi segg támadta annak idején, s üldözték el a főszerkesztői székből, egészen a halálba. De az anyaGországi írástudók közt is ugyanannyi a hulladék. Két külön kánon van, s mindkettő, mint a zárt áramkör, nem tart kapcsolatot a másikkal. A liberálisok (?) mucsainak mondják a nemzetieket, és felsőbbrendűségi én-tudatuk minden energiáját a mási oldal lenézésére fordítják. Pedig Temesi Por-a ugyanolyan korszakos nagyregény, mint EP  Harmonia  Celestis-e  – mindkettő remekmű. De a nemzeti (?)  oldal is befelé fordul, mint a teve fasza (ahogy drága emlékű Soltis mondta volt anno), csak ott kevesebb az ügyes, hajlékony és kecses stílus. És mindkét oldalon hiányzik a nyers, tiszta hang – Nádast és Krasznahorkait leszámítva, bár ők nem is oldalaznak, hanem a marakodó oldalak fölött vannak.  És a színházak? A POSZT, a minden évben visszatérő, szájszagú botrányaival, mint gyulladt, üszkös seb, jól mutatja a szétrohadtságot. Mert ha már botrány, ne legyen áporodott, hanem forrongjon ki magából valami változást. És a színészállomány: még a jó színészek is félúton nyugvópontra lelnek az elvtelen megalkuvás, és a teljes elhülyülés között. És ott van még a kritika, a színi és az irodalmi egyaránt:  feldobnak valakit, el akarják hitetni róla, hogy zseni, aztán jót röhögnek rajta. Először hipnotizálják, aztán elpusztítják. Egy szavukat nem szabad elhinni.

A végére, egy korábban írt rövid versem:

csak akkor nyugszom meg

ha kezemben tartom  a színházi  szakma

véres  skalpját

csak akkor nyugszom meg

ha a langyos  irodalmi bagázs

a sarkam mögött liheg

csak akkor nyugszom meg

ha langaléta lánggá válok

s mellékesen szublimálok. nfl

TIZEDES  ÚR,  A  MEDVÉK  MÁR  A  SPÁJZBAN  VANNAK! nfl

„ÉLETEDBEN  LÉGY RENDSZERES  és hétköznapi, hogy aztán a művészetedben lehess vad és eredeti”, írja Flaubert, egy barátjának szóló levélben. Ugyanez érvényes a színészetre is. Az a kolléga, aki a társalgóban és a büfében sziporkázik, vagy a színészetét privát célokra használja, a szerepben aligha lehet vad és eredeti. Amikor minden reggel hat körül leülök megírni a napi penzumot, ez a mondat mindig a szemem előtt van. Szó szerint. Egy kis cédula figyelmeztet erre;  ide ragasztottam a laptopom képernyője fölé. És amikor egy hosszabb jelenettel megvagyok – most éppen a második drámámnak az utolsó felvonásával – és megropogtatom a kullancsfertőzött csuklóimat, mindig oda pillantok, és ez a mondat erőt ad nekem, hogy a szövegem vad lehessen, és eredeti. nfl

MA  MÉG  NEM  VOLTAK  FRISS MEDVÉS  HÍREK.  MÁRIS  LESZÜRETELTÉK  VOLNA  AZ  UBORKÁT? nfl

JÓL  MÚLT  EL  A  FALUNAP, mondta a pasas a kocsmában. Este hét felé volt, ültem a sarokban és vártam, hogy témát gyűjthessek a nektek posztolt hajnali jegyzetemhez. A téma pedig a földön hevert. Néha csuklott is.  Mellette a hányadéka. És  ismét azt motyogta: jól elmúlt a falunap. Milyen tömör a mi ázsiai magyar nyelvünk, pláne annak is kocsmafolklór változata! Mert ugyanezt a szikár pár szót, ha az értelmiségiek pongyolaságára fordítanánk le, azt korántsem lehetne pár szóba tömöríteni, hanem imígyen szólna: Kérlek szépen, a mai ünnepség után, amit a polgármesterünk szervezett nekünk, Isten áldja meg mindkét kezével, olyan jó volt ez a marhapörkölt, hát még utána az a remek kadarka, hogy egészen a lábamba állt, és, kérlek szépen, lefeküdtem ide kicsit pihenni, a kocsma fáradt olajjal bekent padlózatára.

Később kimentem a vizeldébe, ami kábé tíz méterre van a kocsmától. És ott egy másik pacák, szintén a földön hever (újabb témaként), és a fal mellett összegyűlt habos húgyba lógott a szája, és amikor meglátott, talán azt gondolva, hogy a bent heverő barátja jött ki hozzá, azt mondta, arcán a szelíd részegek átszellemültségével: Géza, ugye megmondtam, hogy milyen jól fogjuk érezni magunkat ezen a falunapon. nfl

FRAGMENTÁLT  ÉLET.  Szó se róla, van abban szépség, hogy mindig mindent újra kezdeni; színészként mindig új darabot játszani; ha írni – mindig újat; minden nap más legelőre hajtani az állataidat, mindig más vadra lesni, az ágyadba minden este más nőt fektetni- - - van ebben szépség. De már ráuntam. nfl

MERT  AZ  A  HÍRED  A  SZAKMÁBAN,  HOGY  NEHÉZ  EMBER  VAGY, mondta jó szándékúan egy régi barátom, és azt is hozzá tette, hogy ugyanebből az okból szerinte, ha majd befejeztem a drámámat, álnéven küldjem el a színházaknak. Hogy ne befolyásolja a döntéshozó igazgatókat a hírem, hogy nehéz ember vagyok, és ráadásul minden fészbuk- és blog-posztomban újra s újratermelem ezt a hírt. Mintha kényszeresen bizonyítgatni akarnám, mondta a barátom, hogy nem csak pletyka – valóban nehéz ember vagyok. És azzal folytatta, hogy főleg manapság a könnyen kezelhető, egyszer használatos színészekre van szükség, mint a papír zsebkendőre: ha elhasználtad, dobjad el, jöhet a másik. És te – így szembesített a barátom a múltammal – mindig akadékoskodtál az ötleteiddel, és a zavart okozó kérdéseiddel, s ezért a rendezőknek és az igazgatóknak csak nyűg voltál a nyakán. Erre persze kívánkozott volna a barátom felé a pikírt Latinovits-i mondat, hogy „gonosz középszerűekkel szemben összeférhetetlen vagyok”, de már ezt oly sokan elcsépelték, hogy inkább azzal érveltem, hogy a majdani drámám esetleges értékének semmi köze ahhoz, hogy én milyen posztokat tettem s teszek közre, igazgatókkal kapcsolatos tapasztalataimra támaszkodva. Te csak azt hiszed, mondta bölcsen a barátom, s a nyomaték kedvvért meg is ismételte, hogy én csak azt hiszem, hogy ez így van. És én már-már hajlottam igazat adni szavának, mert nem egy színházból kerültem már ki abból az okból, hogy feltettem a kérdést a blogomban, vagy a fészbuk posztomban: vajon nem veszi ki magát rosszul, hogy amint kinevezték igazgatónak X-et és a nagytiszteletű Y urat, máris a feleségét, vagy az arra alkalmatlan haverjait hívta rendezni? Akik ráadásul alkalmatlanok is voltak a rendezői feladat ellátására. Pedig azt még meg se említettem a posztomban, hogy az aktuális hatalom helyezte őket is az igazgatói székbe – de hát ez már csak általánosan bevett gyakorlat (vennék be!). Hisz minden hatalom a saját, holdudvarnak nevezett valagából rángatja ki az igazgatóikat, mert még ilyen területen is be akarják biztosítani a lojalitást. És itt persze mindenki orbánozhat, pedig azért használtam előző mondatomban a többes számot, mert, ahogy a korrupciót sem Orbán találta fel, úgy a seggéből előrángatott, és szartól lemosott igazgatók plüss székbe való ültetését sem ezek találták ki; így ment ez már régóta. No, szóval győzködött engem a barátom, hogy álnéven, hisz nehéz embernek tartanak, és majd az ilyes hírem miatt fogják visszadobni a darabomat. És már-már hajlottam arra, hogy igazat adjak neki, hisz ő már csak tudja, miként történik a hatalom működési technikája –  ő is volt már igazgató. nfl

FEJÉBE  NYOMTA  A  KALAPOT, így olvastam ezt egy könyvben, és így is szoktuk hallani, pedig ez akkora ökörség, mint ide Lacháza. Nem inkább úgy van az, hogy a fejedet nyomod a kalapba? Mert ha azt mondod, amit a címben leírtam, az olyan képzetet kelt, mintha a kalapodat összegyűrnéd, és a szemüregeden vagy a szádon keresztül a fejedBE nyomnád. Jó esetben nincs is ott egy kalapnyi hely, mert valami dióbélszerű velő van a fejben. Akinek pedig van ott egy kalapnyi űr, az, oké, nyomja a fejéBE a kalapot, de én inkább a fejemRE teszem. Azonban már oda se tehetem, mert mióta abbahagytam a vadászatot, és a kalapom is elmaradt valamelyik régebbi legeltető helyen, azóta hajadonfőtt járok. Holnap pedig, amikor majd a fészbuk megkérdezi, hogy mi jár a FEJEDBEN Nomád Földi, akkor nem az írom, hogy egy kalap jár a fejemBEN, hanem, hogy mért mondják ezt úgy, hogy hajadonFŐTT. Mert hisz nem vagyok se hajadon, se  FŐTT. De talán SÜLTbolond, az igen. nfl

SZIGORÚAN  ELLENŐRZÖTT  VONATOK.  Hrabal. Ha ott van a könyvszekrényeden valamelyik kötete, olvass bele. Életelixír. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a nagy író meghívta az erkélyére a halált, eltársalgott vele kicsit, talán még legurítottak együtt a pilsenit is, ahogy a barátaival az Arany Oroszlánban - - - aztán vele ment a mélybe. Ma hajnalban elővettem egy könyvét: vérrel van írva. Véres történetek és legendák. A betűk kápráztatóan és borongatóan vibrálnak – vörössel szedték a kötetet. Az első oldal olyan, mint amikor mikor a hozzám hasonló provokatív szerzők, saját posztjaink kommentjeit olvassák. Öt oldalon keresztül az hozzá érkezett levelek szidalmazó és dicsérő bekezdései váltakoznak. Itt egy rövidebb: „Megérdemelnéd, hogy a vasutasok bepereljenek vagy megkövezzenek, te vadbarom, mert szerinted, ugye, a vasútnál mást sem csinálnak, csak kefélnek az állomásfőnök úr kanapéján.” Igen, ez egy izmos „komment”. És hogy ide szúrjak valami személyeset, abban a régi előadásunkban, a Szigorúan ellenőrzött vonatok magyarországi ősbemutatóján én játszottam azt a figurát, aki női seggeket pecsételt. És ama Ivo Krobot rendezte, akit e könyv előszavában Varga György fordító is megemlít, mint Hrabal jó barátját. Egy másik Hrabal előadásunkkal, a Pincérrel annak idején, amikor már nem riogatták a puhány európaiakat a magyarok nyilaival, de még talán zerették is őket Európában, ezzel az előadásunkkal végigutaztunk mindent, Hamburgtól Brnóig, és még az avignoni fesztiválra is eljutottunk. nfl

AZ  ÖREG  HÖLGY  LÁTOGATÁSA című Dürrenmatt dráma probléma-felvetése jár az eszemben napok óta. Hogy a rendezők, és – ebből következően a nézők is – hajlamosak igazat adni Klara Zachanassian-nak. De ha Alfrédot morálisan elítéljük, ugyanígy el kell ítélnünk az emberiség hétmilliárdjának felét. Mindazokat, akik anyagi haszonért, vagy jobbulásuk érdekében elfogadtak az élettől bármi anyagi előnyt. Mert mi a bűne(?) Alfrédnak? Hogy nem a szerelmét vette feleségül, hanem a gazdag szatócs lányát. Mert könnyebb és gondtalanabb élet mutatkozott így, mintha  a saját problémája mellé még nyakába vesz egy másik problémát – a lány problémáját. És ezért őt NEGYVEN ÉVVÉL KÉSŐBB (!) meggyilkoltatja a hajdani szerelme. És a néző ezt elégtételéként, katarzisként éli meg. Belegondoltunk-e például, hogy az a rengetek menekült fiatalember, aki a jobb élet reményében özönlik, hány felcsinált lányt hagyott ott Afrikában, vagy bárhol. Mekkora hazugság és önbecsapás, ha nem így akarjuk megfejteni Alfréd „bűnét” is. Eddig kétszer játszottam el Alfréd szerepét, két különböző színházban, és egyszer sem tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Mert alkalmazkodtam a  világ erkölcsi egyoldalúságához és kizárólagosságához. Alfréd volt az a szerep, amivel elbúcsúztam a színpadtól. Egyúttal attól a kiszolgáltatottságtól is, hogy mások által írt szöveget mások utasításai szerint oldjam meg. Innentől kezdve majd az általam írt szöveget fogják MÁSOK elmondani. nfl

A  130 KILÓS  jóllakott napközis, és a 190 cm magas, sárga hajú infantilis kamasz közös nyilatkozatban történelminek nevezte a történelmi találkozásukat, és történelmi aláírásukkal hitelesítették a történelmi jegyzéket. Nem szabad röhögni! Nem nevetséges az, ha a világot, nem először a TÖRTÉNELEMBEN, örültek irányítják. nfl

A  KISLÁNYOM  AZ  OPERÁBAN balett-táncos, és bármennyire is imádom őt s büszkeséggel látom a sikereit, engem az opera hangjaival ki lehetne üldözni a világból. Pedig volt fiatal koromban operaénekes barátnőm, akivel kötelességszerűen el kellett mennem ugyanabba az Ibl Miklós tervezte fantasztikus épületben, ahova Lea naponta járt (amíg el nem kezdődött az épület felújítása); és nemrég jelentkezett egy Németországban élő, régi kedves énekesnő ismerősöm is, mégis a hideg futkos a hátamon, ha meghallok egy magas hangon fisztulázó áriát. Pedig a Child in Time hangjai is ugyanolyan magas regiszterben szólnak, amikor Ian Gillan a sikoltozós részén tolja, de az mégis csak rock, és azt tízszer is meghallgatom egymás után, sőt egyetlen miskolci rendezésembe, a Népirtásba is belerendeztem, mint effektust. De az operától herótom van. Én hogy a magam bárdolatlanságának élét még inkább kifenjem, ide idézem az első nagy amerikai író, Mark Twain véleményét az operásról. „Na, milyen volt”? kérdezték tőle a barátai, egyik operaelőadás után, ahova meghívást kapott. Mire a nagy író imigyen szólt: „Ilyen visongást utoljára akkor hallottam, amikor leégett az árvaház.” nfl

HOGYAN  ÉGESSÜNK  KÖNYVEKET. (Provokatív könyvismertető.) Az elmúlt két héten, amíg távol voltam tőletek, elolvastam az egész Szorokin életmű magyarul megjelent könyveit, mint a nyolc kötetet. Mert Pelevin mellett őt tartom a legizgalmasabb kortárs orosz írónak. Meg persze olvastam pár kortárs magyart is, így tudtam meg, hogy a Jelenkor Kiadó is ad ki szart.  Sárközyvel ha találkoztok a Könyvhéten – csókótatom. És azt üzenem neki, hogy irány a szarhalom! De Szorokin és közöttem működött a kémia – így szokták ezt mondani a színházi szakmában is, a közhelyek bajnokai. Valóban, ez a pasas, Vlagyimir Szorokin nagyon közel áll hozzám. Igazi cool szerző, miközben ott van benne elrejtve a nagy orosz szív. Ugyanarra a hatásra játszik, mint a jó színész: hogy a néző akkor fog érezni és könnyezni, ha te odafent nem mutatsz érzelmet, és pláne nem könnyezel. A Jég a legjobb műve, ezt a napokban kétszer is elolvastam. Először csak a történetre figyelve, másodszor pedig a stílusra; hogy mit tudok tanulni belőle. Meg lehet belőle tanulni a sűrítést, például. Hogy nem kell mindent kimondani, mert úgy erősebb, ha csak sejtteted.  A Jég-et M. Nagy Miklós fordította. Még egy igazgató, fuck! És ráadásul ott van a Gondolat Kiadó igazgatója, Bácskai Pista, aki megjelentette az összes Szorokint. Akivel annak idején buliztam néhányszor, amikor meglátogatta a koleszban a testvérét, Bácskai Janit. De annak idején még jófej volt. Úgy látszik, csak az erodálja az ember jellemét, ha hatalmat kap. Kapja be ő is. De vissza a valódi irodalomra. Ismeretlen ismerősöm és kollégám, sőt FB barátom, László-Kovács Gyula, egyik ÉSbéli novellám után azt kommentálta a nyilvánosság számára, hogy szerinte az egyik legeredetibb hangú kortárs magyar író vagyok. Ami persze jóleső túlzás, de azt is tudom, hogy semmi nem tud visszatartani attól, hogy ne AKARJAK valóban az lenni. És hogy könyveim nagy példányszámban jelenjenek meg, miközben tudom, hogy a mai ember már alig olvas könyveket, de még nyomtatott sajtót sem, mert nem engedi, hogy a világ nyugtalanító hírei beférkőzzenek a szépen kipárnázott világába. Szóval, ahogy a tömeggyilkosok tanítója, és a népek népbutítója mondotta volt: tanulni, tanulni, tanulni. Ennek érdekében próbáltam megtanulni Szorokin technikáját is, igyekeztem megfejteni hatásának mechanizmusát. Cukor-Kreml, meg Az oprisnyik egy napja szerintem a gyengébb művei közé tartoznak, a Tellúra úgyszintén csak közepes, de ezeket is átvérzi a szerző kegyetlen valóságlátása. És bár kicsit felszínes, hisz csak egy jó ötletre épül az egész, mégis a legszórakoztatóbb könyve a Manaraga. Olyan jövőben játszódik, amikor már rég nem nyomtatnak könyveket, a meglévőket felgyújtják, és rostélyosokat sütnek rajta. A világ leggazdagabb embereinek státusszimbóluma, hogy ki hány ezer dollárért és euróért szerez be egy középkori bibliát vagy ókori papirusz tekercset, hogy megsüsse rajta a pecsenyéjét. És a szerző ezt úgy írja meg, mint egy soha be nem következő, riasztó utópiát. Márpedig én égettem már könyveket.

Annak idején, egy magyarországi kisvárosban lakva egész napot a könyvtár olvasótermében töltöttem. A személyzet megengedte, hogy ott fürödjek és borotválkozzak. Szakmányban olvastam a könyveket, és így egy idő után a könyvtár igazgatója megengedte, hogy a raktárban alhassak. És egyik nap mondja az igazgató, hogy nem tud mit csinálni a leselejtezett könyvek halmaival, ingyen sem tudja továbbadni még iskoláknak sem, a zúzda és az újrahasznosító sincs a közelben. Ha van hozzá kedven, a hátsó udvaron égessem el ezeket az értéktelen vacakokat. Oké, szokatlan és bizarr kérés, és eléggé idegen is egy bibliofil embertől, de hátha ezzel hozzá tudok segíteni a magyar irodalom megtisztulásához, gondoltam. Kihordtam a régi Szilvási Lajosokat és Berkesi Andrásokat, alájuk gyújtottam, és azon melegítettem meg a készétel-konzervemet. Szilvási sajnos rosszul égett, talán mert túl sok volt benne a szentimentalizmus taknya, és egyéb testnedvei. Még benzint is be kellett vetnem a siker érdekében. De Berkesi nagyon ÉGŐ volt, rögtön lángra lobbant, talán, mert mint volt ávós verőemben, az idő szerint már ő maga is a pokolban égett. nfl

HAJNALBAN, mielőtt neki ültem volna írni – pedig színészként mindig későn kelő voltam, csak íróként lettem ilyen fegyelmezetten korán kelő – és mielőtt leütöttem volna a készülő 2. drámám következő jelenetének első betűjét, kimentem a kertbe. És ahogy néztem az eső után párolgó fákat, a Hargita jutott eszembe: amikor a Fancsali laposban, a három patak összefolyásánál minden hajnalban lecsapódott a köd, és vizes volt minden. És egy ilyen hajnalon lőttem egy hatalmas vadkant. Kint állt egy margarétás réten. Mielőtt kiértem volna a rétre, megcsúsztam a síkos ösvényen, és bele zuttyantam egy dagonyába. És szerencsére vadászként is fegyelmezett voltam – nem káromkodtam. Mert a dagonyában tocsogó zajok tévesztették meg az öreg kant: az hihette, egy disznó kollégája dajdajozik ottan, és ezért nem ugrott el. Hanem kint turkált, mondom, a margarétás réten, és egy pontos nyaklövéssel leterítettem. Ez napra pontosan 25 éve volt.  

Most egy időre eltűnök innen hirtelen, mint  J. A.  erdejéből a vadnyom. A hamarosan rám törő születésnapomon is offline leszek, tehát biankó megköszönésem mellett, nyugodtan mellőzzétek a jókívánságokat, főleg, mert június másodikán nem lesz módom megköszönni s. Elnézést ezért. A 62. születésnapomat várni pedig hasonló érzés, mint amikor a zimbabwe-i  bush-ban egy kafferbivaly bika rohant felém. A különbség csak annyi, hogy a bivaly elől el tudtam ugorni. nfl

GYEREKSZÁJ. Amikor én valami orbitális hülyeséget csináltam (amire mindig hajlamom volt), Vali a hároméves Lea előtt imígyen szidalmazott: “Földi, te akkor fasz vagy, mint egy ház!” Aztán a kislányunk másnap, amikor mi a színházban voltunk, elújságolta a vigyázó néninek, hogy: “ édesapának akkora fasza van, mint egy ház”. A nő aztán mereszthette a szemét, nem csak a méreteimre vonatkozó túlzó aránytévesztésre, de a kislányuk korai szervtani ismereteire is. nfl

 „KIVETKŐZÖTT  EMBERI  MIVOLTÁBÓL,  ÉS ÁLLATTÁ  VÁLTOZOTT”, mondta a belőtt hajú pszichiáter a Mokkában. Aha. Hát nem tudom. Én nem vagyok szakember, csak 40 évig vadásztam, de nem láttam még állatot, amely megkötözte volna az áldozatát, aztán szamuráj karddal halálra kaszabolta. nfl