A SZÍNHÁZ folyosóján mindig félhomály volt. És hűvös. Mint a ravatalozóban. A hullaszagot bizonyára a képzeletem társította hozzá. Azon a folyosón mindig visszhangoztak a léptek. Mondom – mint a ravatalozóban. Lassan vonszoltam fel magam a lépcsőn, a Hey Joe basszus-szólama ritmusában. Az árnyékom követett a falon. Kopogott cipőm sarkán a vasalás: tak-tak-tak-tak. Tornacipőben szerettem járni, azt nem kell tisztítani, csak fél lábon odadörgölni a másik lábszár vádlijához, aztán a másikat az egyikhez. De aznap rendes bőrcipő volt a lábamon (még az érettségi ballagásra kaptam), élesen klattyant a vasalás: klaty, klaty. Féltalpra emelkedtem, így már halkabban osontam, szinte alig hallatszottak a lépteim: csusz, csusz. A próbatábla előtt megálltam. Kerestem a Nem élhetek muzsikaszó nélkül szereposztását. A repedt üveg mögött csak a színészszakszervezet hirdetménye: kérem a kollégákat, hogy a. Visszafelé indultam a folyosón: klaty, klaty, oppardon! csusz, csusz.
Az egyik sötét sarokból hirtelen elém lép Dogányi, a művészeti titkár. Kapkodó hanghordozás. Sötét öltöny, vagy csak a sötét sarok festi sötétre. Semmi határozottság, nulla magabiztosság. Tarkóra felnyírt haj. Összbenyomás: jóravaló, nyájas, micimackós. Az arcomba hajol, és konyak illatú lehelettel súgja “Te leszel Balázs a Nem élhetek muzsikaszóban.” (Macbeth banyáinak jóslata: Te leszel Cawdor thánja!) Hirtelen elhallgat, riadtan néz szét; a lépcső irányából: k, ek, tek, ptek, éptek, léptek- - - a léptek eltávolodnak, volodnak, olodnak, lodnak, odnak, dnak, nak, ak, k. Csend. Dogi folytatja: “Tiéd a szerep, öreg”. Még egyszer szétnéz, megtörli a homlokát, és elsiet a folyosó kopogásának visszhangjában.
Ő volt Dogányi, a hízékony kis emberke; habitusában a dualizmus korából ottfelejtett titkár. Negyvenéves koráig példás családapa, esténként pizsamába bújva nézte a tévét, betonhűséggel ragaszkodott a feleségéhez, akivel kölcsönösen első szerelmei voltak egymásnak. Dogányi előtt minden nap ott nyüzsgött a legszínesebb világ: a színház és a sok probléma, amit ő oldott meg, de ő rettegve húzta be csigaszarvacskáját, ha megérintette a valóságos élet, a való világ. Álmokat hazudott, hazugságokat álmodott, hiperérzékeny volt – tehát: súlyos alkoholista. Talán ő viselte el legnehezebben, hogy határon túlra köpött minket a világ. Egyszer például félrehívott, és kellemes konyakillattal a fülembe lehelte a titkát, hogy ő hamarosan elmegy, mert az ilyen hontalanokból, mint ő, senki sem kér, idegennek érzi magát a családjában, és a színházban is, mindenhol. Mert ő olyan országról álmodik, mondta, ahol megállapodhat, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, mint ő.
Aztán e találkozás után pár héttel, egy hétköznapi délelőttön, látszólag minden okszerű magyarázat nélkül Dogányi ledobta a könyökvédőjét, felállt az íróasztaltól és otthagyta a színházat. Távoztában nevetve rácsapott az öregedő szubrett, Pasza Éva fenekére, aki bár megszokta a fenékcsapásokat, és csapásra különösen alkalmas nagy segge volt, mégis kimeredt szemmel nézte a távozó Dogányit. Az utcán mosolyogva vonult végig, otthon fütyörészve összecsomagolta a legszükségesebb cókmókját, és feleségének arra a jogos kérdésére: “Hova készülsz, édes?” a legnyilvánvalóbb választ adta: “Elmegyek stricinek. Lányokat akarok futtatni, és alkalomadtán meg is akarom őket baszni.”
Hogy teljesítette-e élet rendelte küldetését, senki sem tudja. De egy év múlva lefogyva jött vissza a városunkba, minden jel szerint teljesen bekattanva. A büfé asztalánál többen ültünk, kérdeztük, hol jártál, Dogi, és ő lelkesen mondta, hogy repült egyet a föld körül. Repülővel? kérdeztük, nem, mondta, én vagyok a Szupermen. Egymásra néztünk, s aztán kérdeztem, hogy milyen magasan. Kábé négy emelet magasságban, mondta, mire én, hogy cseszd meg, Dodi, az legfeljebb húsz méter, tehát elég alacsonyan szálltál. S mondtam neki, hogy tudok a sarki dílernél egy olyan anyagot, ami nem csak négyemeletnyire hordja fel az embert. De ő akkor már ment tovább és másnak mesélte a repülési kalandját. Estefelé aztán hazament a feleségéhez, aki nem kérdezett semmit, csak elé tette az élére vasalt pizsamáját. Ebben a pizsamában halt meg pár nap múlva. nfl (Részlet volt a színészekről szóló BOTRÁNYOS KÖNYV című, egyszer majd megjelenő regényemből. nfl)
