MIELŐTT KÉZBE VENNÉM AZT A SZÁLAT, amit a múlt héten elengedtem, azon merengek – visszatérő rögeszmém ez – hogy mi az őrültség. Betegség-e valójába, ahogy az orvostudomány és a közvélekedés tartja, vagy? Ha megnézzük az emberiség történelmében azokat a felfedezéseket, amelyeket őrültségnek tartottak, s akik állították, diliházban végezték, az a kérdés rendre oda tolakszik, hogy: szabad-e a „normalitást” az örültség elé helyezni. Vagy helyes-e egyik vagy a másik állapot észleleteit és gondolatait egyenlőtlen értékűnek tekinteni. Vannak olyan állítások a jelenben is (nem az úfó-látókra gondolok), melyek bár csak feltételezések, mégis fontosabbak lehetnek az elvitathatatlan igazságoknál és tényeknél. És ha ezeket az észleléseket az illető visszavonná, szürkébb és érdektelenebb lenne a világ. Itt van mindjárt az istenhit kérdése. Itt előre bocsátom, hogy tisztelem a hívőket, legalábbis nagyobb jelentőségűnek tartom, mint az ateizmust, mert hinni mindig csávósabb tett és bátorság, mint tagadni- - - de hát ott van ama állítás a mennyországról és a pokolról. Nem arról van inkább szó, hogy mindkettő létezik, csak nem a halál után? Hanem itt van a mindennapjainkban.
Alain T., párizsi rendezőnek, miként mondottam a múlt héten, jó barátja volt Kundera, aki jól ismerte Ionesco-t. És Alain mesélte a tolmácsa által, hogy Kundera mesélte neki, hogy neki meg Ionesco mesélte, hogy A KOPASZ ÉNEKESNŐ egyik bemutatóján mennyire félre rendezték a darabját. Ami már azzal elkezdődött, hogy MEGJELENT az előadásban a kopasz énekesnő, miközben az Ionesco darabban csak szóba kerül. És azt is mondta nekem Alain, a tolmács által, hogy neki Ionesco mondta Kundera által, hogy az eredeti darabban az a mondat úgy szólt, hogy: „Mi van a molett énekesnővel” , de az olvasópróbán az egyik színész tévesen olvasta a „molett” szót, s így lett belőle kopasz. És abban az előadásban, amiről Alain mesélt Kundera és a tolmács közvetítése által, a kopaszságot úgy értelmezte a rendező, hogy nem csak a koponyája tar, de az egész teste meztelen. Tehát: az abszurd darabot abszurd szituációba helyezte, és a két irány kioltotta egymást. Ha a fejre állított világon még fordítunk egyet – talpra állítjuk. A szerző által kigúnyolandó kispolgárság lényege, hogy nincs semmi eltérő, nincs önálló gondolat – márpedig a meztelenség, legyen színpadi vagy utcai, a konvencióktól való elég radikális eltérést jelenti. Tehát a rendező, akiről Ionesco mesélt Kundera, Alain és a tolmács közvetítése által, nem talpra állította a darabot, hanem megfosztotta mindentől, ami a darab sajátja. És akkor még senki nem sejtette, hogy az a rendező erős drogos, és már az őrület előszobájában tartózkodik, csak éppen ezt jól (?) leplezi. Az sem keltett különösebb gyanút, hogy azt az instrukciót adta a meztelen és kopasz énekesőt játszó színésznőnek, hogy dugjon hurkapálcát a végbélnyílásába, aminek végén egy kis angol zászlócska lebeg. Ez a hurkapálca és zászlócska kellék volt ebben az előadásban: azt lengette kezében a tűzoltóparancsnok, amikor belépett a színpadra. A rendező, az ötletét azzal indokolta, hogy így akar megbizonyosodni a színésznő helyes testtartásáról. A lefelé meredő hurkapálca iránya meghosszabbította a gerinc vonalát, úgyhogy a gondos rendező tudományos pontossággal ellenőrizhette a színésznő helyes járását, mozgását, testhelyzetét. A bemutató végül elmaradt, mert a rendezőt elmegyógyintézetbe szállították, amit mindenki nagy megkönnyebbüléssel vett tudomásul. De Ionesco attól kezdve bármilyen előadást nézett (így mondta Kunderának, aki így mondta Alain-nek, aki pedig így mondta nekem, a tolmács által), az összes színészt meztelennek látta, és kényszeresen hozzá képzelte a seggükből kilógó hurkapálcát, a zászlócskával. nfl
