PLETYKÁK ÉS LEGENDÁK. A színészekhez, a társadalomban meglévő számarányukhoz képest sokkal nagyobb mennyiségben tapadnak pletykák és legendák. Utóbbi felemeli őket, előbbi lehúzza. Cserhalmi Tyutyu is bevallotta a Kadarkai Endre mélyinterjújában, hogy a fele sem igaz azoknak a történeteknek, amelyek vele kapcsolatbak közszájon forognak. És még azt sem lehet mondani, hogy csak a nagy egyéniségek, vagy fajsúlyos színészi életművek vonzzák magukhoz az ilyen epidémiákat: volt pl. egy szabadkai színész, a Remete, aki egy korábbi posztomban dicsőítettem már, és aki életében nem játszott kétmondatosnál nagyobb szerepet, mégis mai napig közszájon forognak a vele kapcsolatos legendák. Remege (mert így hívtuk) 30 éve meghalt, de a legendái túlélték. Ha nagy színész lett volna – látunk erre példákat naponta – már holnap elfelejtenék. De a magam nem túl dicsőséges részét is hozzá tudom csapni ehhez a nemzeti tárházhoz, és – magam vagyok a tanúja –, hogy a fele sem igaz a rólam terjedő pletykáknak (és kisebb számban legendáknak). Például amikor először szerződtem Miskolcra, gyermeteg sértettségemből nekimentem az akkori igazgatónak, s ennek történetét Vekerlétől később úgy hallottam vissza (aki pedig hallotta Ettől, meg Attól), hogy félkézzel felemeltem az illetőt, a fogasra akasztottam, aki ott kalimpált a lábával fél napon át, amire valaki leakasztotta onnan. Hát, nem így történt. De nem is úgy, ahogy ugyanezt az eseményt a Verebes Pista terjesztette Nyíregyházán – ez volt a pletyka változata, ugyanannak a történetnek. A valóság pedig, hogy egy forrófejű és öntelt színész, a vérnarancsos vodkától olyan „erős lett és bátor” (Beatrice), hogy verbálisan inzultálta az igazgatót. Későbbi pályám során még egy miskolci igazgatóval szemben volt hasonló esetem, de amíg az elsőt bánom, a másodikat soha, mert ennek köszönhettem, hogy letérhettem a világ legkiszolgáltatottabb pályájáról, és rátérhettem a legszabadabba útra – az irodalomra.
Remegét említettem, aki, ha nem ivott, remegett, innen volt a neve is, amúgy Remete Karcsi volt a rendes neve. Többször esett le magas helyekről, egy esetben az ablakból is kibukott, de hát a színész több életet él, tehát több halált is kell halnia. Ez az ablakon kibukás állítólag olyan hrabalosan történt, hogy szabadon akarta engedni a kalitkában tartott díszpintyét, de az nem akarta elfogadni a kínált szabadságot, mire Remege maga hajította ki az ablakon a szabadnak lenni vonakodó madarat, de olyan lendülettel tette, hogy ő is utána repült. De Hraballal ellentétben – ő ezt túlélte.
A hetvenes évek végén, egy határon túli városban tájoltunk, mely adott esetben s ONNAN NÉZVE az anyaország volt, tehát ahhoz a városhoz képest, ahol Remege játszott (mellesleg én is), határon kellett átlépni. És ez a Remege, ha nem ivott, remegett, ha ivott, szeretett beszólogatni, s tette ezt arisztokratikus magázódással. Még a saját nemi szervét is magzással tisztelte meg. Egyszer, ahogy bementem a vizeldébe, ott ácsorgott a Remege részegen, halkan dúdolta a Kacagj, Bajazzót, s mivel a farka még fél perc múlva is vonakodott az előjönni, erélyesen rászólt: „Uram, feltartott kézzel jöjjön elő a sliccen át, de megnyugtatom önt – nem baszni köll”. És amikor egyik alkalommal lekéstük a tájbuszt, és én arra vállalkoztam, hogy saját kocsival utazzunk el arra a határon túli tájelőadás helyszínére, Remege is bekérte magát hozzám, s bár bűzlött a szesztől rendesen, magammal vittem. Ahogy a határra értünk, s odalépett a kocsi ablakához a pecsételő rendőr, mire Remege kedves arccal imígyen szólt hozzá: „Milyen szép csillag van az ön vállpántján, biztos úr!” De a határvadász rendőr nem díjazta Remege joviális és meleg baráti közeledését, s e szavakkal ripakodott rá: „Ez nem kocsma, ez a határ!” Mire Remege, hótt szelíden: „Tudom hogy nem kocsma, máskülönben rendelnék magától egy sört.” Erre aztán a rendőr, a válltömésénél fogva rángatta ki a kocsiból a Remegét, s mint a kecskét, úgy vezette a bódé mellé, ahol jobb belátásra bírta azáltal, hogy egy jobbegyenessel a betonra küldte. A bódé melletti kis asztalnál pedig ült két másik egyenruhás, akik fölnéztek a kávéjuk mellől, s jóindulatú semlegességgel figyelték Remege megverését, mint a holland békefenntartók a srebrenicai népirtást. Remege ez után feljelentést tett, de elbukta: a rendőrt felmentette a bíróság, hisz egyik hatalmi ág ritkán hoz elmarasztaló ítéletet a másik felett.
Aztán egy nap látom ám, hogy ott ül a Remege a színházi büfében, előtte a jól megszolgált söre, kezében a Magyar Szó, nádkeretes újságtartón (konzervatív büfé volt)- - - és akkor a Remege kivette a lapból a kommunista mellékletet, a hóna alá csapta, és azt mondta mélyen zengő hangján: „Ön most jön velem a vécére, mert magának sürgős randevúja van az alfelemmel”. Remegét a körülmények tették alkoholistává, és környezetének alkalmi szórakoztatásából vegetált. Az volt a szerencséje, hogy közvetlen környezetének viszonylag balfasz besúgói nem vették komolyan, és így élvezhette a bolondok és eszelős művészek örök szabadságát. nfl
