Riportok a kanadai vadonból

A  BOLDOGTALANSÁG  olyan fontos alkotóeleme a művésznek, mint a (gondolj ide, egy neked megfelelő hasonlatot). Mert csak a boldogtalanság által tud belelátni az világ mélyebb és sötétebb rétegződéseibe; máskülönben csak a felszín csillogását láthatja, mint a napsütésben fodrozódó tófelületet. Leginkább az írókra, költőkre és festőkre vonatkozik ez, talán kevésbé a színészekre és előadóművészekre, legkevésbé az énekesekre. Bár minden területen lehetnek kivételek: Ray Charles hangából kihallatszik a világtalanság fájdalma, míg Andrea Bocelli „csak” szépen énekel, Stivie Wonder meg önfeledten és idétlenül viháncol és melizmázik, mint akinek semmi baja a világgal, de annak hiányával sem. Aztán van egy magyar fiatal vak énekesnőnk, aki olyan szépen vegyíti a fejhangot a mellhanggal, hogy az fantasztikus, és egyáltalán nem érződik az énekén, hogy fogyatékos lenne. Ide hozom a kétrendbeli kolléganőm példáját, aki humorral és öniróniával írt könyvet erről a témáról, és őt olvasva az az érzése az embernek, hogy a világtalanság nem is ad okot a boldogtalanságra. És valóban, ha jobban belegondolsz, nem jár jobban az, aki nem látja a világot? Csak képzelj ide néhány politikus arcot (oké, ne mindenki a németszilárdra asszociáljon, az túlontúl adja magát, vannak ott mások is), nem járunk jobban, ha ezeket az arcokat nem kell látnunk? ha már nem tudjuk letenni a hírfüggőségünket. De nézd meg a legnagyobb komikusokat és bohócokat: szemükben ott a megcsillanó szomorúság, arcukon könny csorog – fehéren a fekete pötty – miközben mindenki kiröhögi, de a bohóc ajka mosolytalan, miközben élcei még vidámabbak, mert a tömeg kacagása közepette még elviselhetetlenebbül egyedül érzi magát. A magam folytonos önsors-rontása soha nem volt tudatos, de biztosította számomra a permanens boldogtalanságot. Figyeltem a világot, az un. „boldog embereket”, akik közösen vesznek részt valami vidám játékban, amiből én többnyire magam rekesztettem ki magamat. Így volt ez a napokban említett főiskolás korszakomban, de a korábbi iskoláimban és későbbi színházakban, s néha még családi körben is. Ott voltam köztük, mégse tartoztam oda, valami láthatatlan dolog tartott távol mindenkitől, nem volt ez ellenséges érzület, hanem valami más, ami énbennem volt, és belőlem eredt. Mindezért cserébe megkaptam az alkotó boldogtalanságot, és ezzel úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Aki sehol sincs otthon, annak könnyen támad ilyen érzése. nfl