A LESZBIKUS VADÁSZ. Amikor először elkezdtem olvasni Radclyffe Haal könyvét: A MAGÁNY KÚTJA, kábé két fejezet után dobtam félre, mert utálom a közhelyeket, hogy: „olyan volt, mint egy valóságos ékszerdoboz”. Mert ha a szerzőnek (vagy a fordítónak) nem jut eszébe olyan hasonlat, ami eredeti és közhelytől mentes, hagyja a cccsába a hasonlítgatást, és írjon szárazon. És akkor még az sem hozta meg a kedvemet a tovább olvasásához, hogy annak idején, amikor perbe fogták és meghurcolták a szerzőt, Hemingway és Woolf kiállt a könyv mellett (gondolom, írói szolidaritásból, és nem a mű értékét védendő). Végül két okból mégis kézbe vettem és elolvastam. Az egyik oka, hogy a vaskalaposan konzervatív angoloknak mennyire baszta a csőrét egy jellegtelen történet, ami a nők egymással folytatott szerelmi kapcsolatairól szól. A másik oka pedig, ami miatt végigolvastam, az a címe volt. Mert a magány társtalansága és meg nem értettsége számomra életem örök kísérője volt, és mert ilyen értelemben én is „más” voltam, már gyerekkoromtól fogva, hisz amíg a velem egykorúak focizni mentek, én kiültem a Csík-ér mellé, és és egész nap csak bámultam a vizet, és az emberi csármálás helyett a nádirigók cserregése kötötte le a figyelmemet. És ma is úgy gondolom – említettem is a minap –, hogy a magány és a boldogtalanság néha termékenyen hat az alkotóra. Nemrég, amikor újra kézbe vettem ezt a könyvet, nem azért olvastam el, amiért közel 100 évvel ezelőtt, a botrány reklámereje sikerkönyvvé tette; amikor az olvasók bele akartak kukkolni a leszbikus szerelem misztikus világába. Pedig ebben a könyvben semmi pornográf elem nincs, mert csak addig a pontig vagyunk beavatva, hogy az azonos neműek is szoktak csókolózni. Na bumm! És nem a szemükkel, és nem is a fülükkel, hanem a szájukkal. No bum bumm! És annak idején ezért fogták perbe, tiltották be, és zúzták be a könyvet (majd szamizdatban kiadták – sikerrel)! Aztán 2014-ben, amikor már a genderagresszió eléggé megerősödött, hogy rárontson a világra, egy londoni kiadó ismét kiadta, s rá két évvel egy kisebb pesti kiadó is megjelentette. Végigkínlódtam magam a könyvön, ami egy férfias írónőről szól. A regényben ezt a 19. század meghatározása szerint „inverz” személyiségnek mondják. A regény legértékesebb része az első fele, amikor még titkok és sejtetések vannak; amikor a gyerekből kamaszlánnyá növő főhős észreveszi magában, hogy ő más, és ez szorongással tölti őt el, nem kevésbé a környezetét. Bár abban a korban már nem vetették máglyára a homoszexuálisokat, de még bűnnek számított, és a Vatikán is csak 1975-ben mondta ki, hogy az a tulajdonság, ami az emberrel vele született, nem lehet bűn, tehát semmiféle retorzió nem érheti ezért. Itt szúrom közben, hogy a vadászat szenvedélye ugyanígy veleszületett ösztön, úgyhogy a HARAGOS ZÖLDEKNEK hasonló módon kellene viszonyulniuk ehhez is. És az analógia kedvvért, s egyben az aktualitása végett maradok még a párhuzamnál, mert a Fehováról tudósító Hírtévé úgy fogalmazott Semlyénnel kapcsolatban (jelenleg ő a vadászok főatyaistene, mert a vadászok vezetősége mindig szeretett az aktuális hatalom seggébe bújni), szóval azt mondta ma a híradóban, szó szerint: „Semlyén HÍRHEDTEN vadászpárti.” Nos, ilyen mondat nem létezik, vagy szégyen, ha kiröppen egy bűzös szájon. Mert ez egyenértékű azzal, mintha azt mondanánk, hogy valaki hírhedten meleg párti. Ebből valamelyik szó fals, mert vagy úgy kellene szólnia, hogy empatikusan vadászpárti/meleg párti; vagy hírhedten vadászellenes/hírhedten homofób. S bár már a vadászattal 6 éve felhagytam, a 60ezer becsületes magyar vadász nevében kikérem magamnak a Hírtévé szerkesztőjének dehonesztáló megfogalmazását. Ennyi. Vissza Hallhoz. Szóval, ez a regénybéli lány nem babázik, de VADÁSZNI jár! Abban a korban még ez nem volt oly ritkaság: a rókákra történő falkavadászat ősi angol szokás (és kábé akkor tiltották be, amikor engedélyezni kezdték az azonos neműek közti házasságot – a két gyűlölet helyet cserélt). Tehát a főhős kezdetben titkolja, hogy meleg, mert bebörtönöznék, de senki nem emel egy vádló szót azért, hogy minden hétvégén legyilkol egy-egy rókát. Most egy gondolatra kilépve a regényből – csak elképzelem, hogy pár száz év múlva már az egész világon engedélyezett lesz a melegházasság (szerintem mért ne, hisz nincs a közelmúltunkból olyan liberális korrupt politikus, aki nálam elfogadóbb és megengedőbb lenne), szóval eljönne az egyneműek szabad házassága – de a vadászokat máglyára vetné a Vadászatellenes Zöld Inkvizíció – nos, ez lesz csak igazán inverz helyzet. Ne csóváld a fejedet, mert a történelem során követtek el már ennél nagyobb gonoszságokat is, amiről nem gondoltuk volna, hogy ember meg tudja tenni a másik emberrel szemben. Lenne azonban egy pozitív hozadéka eme általam felvázolt utópiának. Hogy mivel a melegházasságokból nem születnének gyerekek, a nemzésre alkalmas vadászokat pedig már máglya vetették, pár nemzedék alatt kihalna ez a Homo sapiens nevű állat, és vége szakadna a mindenféle inverzitásnak; ugyanakkor számos probléma megoldódna, amit az emberiség okoz: széndioxid kibocsátás, de még a migráció is. De visszatérve a műre: a regénybéli írónő többször előveszi a kék ceruzáját, és húz az írásából. Amit szerző Hall alig tesz meg, sőt többszörösen túlírja a szituációkat, és patikamérlegen rakja össze, hogy miként tudna együttérzést kelteni a főszereplője iránt: elküldi háborúba, és különböző állatokkal: lóval és kutyával barátkozik, de még ennek sincs cseppnyi zooszexuális fajtalan jellege (ami – bár alacsony szinten – érdekesebbé tehetné a regényt). És az, hogy önmagáról mintázott figura egyes szám harmadik személybe van távolítva, miközben nyilvánvaló, hogy önéletírás, és erőnek erejével együttérzést akar kelteni. De az önsajnáltatás mindig bűzlik. És amikor az utószóban megtudjuk, hogy a leszbikus írónő a harmincas években szimpatizált az olasz fasizmussal (?!), akkor dobsz egy hátast! Hisz abban a korban Hall már Párizsban élt, úgyhogy találhatott volna földrajzilag közelebb is ilyen ideológiát, sőt annál izmosabbat, nem kellet volna a digókhoz futni egy kis gyűlöletért. Mármost erről eszembe jut az a Puzsér SzNObjektív, amelyben egy genderfasiszta nő volt a vendég, akinek volt egy elszólása (keressétek vissza, nézzétek meg): az szaladt ki a száján, hogy az ilyeneket, mint Puzsér, ki kellene irtani. Mondta ezt arra az emberre, akit a magam részéről az egyetlen szókimondó, és valóban független publicistának tartok. Végül összegezzünk: nem vagyok homofób, de meleg sem, minden másságnak létjogosultságot adok, még a vadászatnak is, de érdemes lenne a melegségről és leszbikusságról egy érvényes regényt írni, nem pedig újra kiadni Hall összedobált, felszínes fércmunkáját. Ha ez már Sapphonak sikerült évezredekkel ezelőtt a líra területén, ma mért ne sikerülhetne egy olyan regényt írni, melyben teljes mélységében lenne feltárva ez a probléma. Amikor a szerző olyan mélyen meg le magányának kútjába, hogy a kút vizének tükröződésében megpillanthassa saját magát. nfl
