A VISKÓ. Elzárt világomban (ami nem börtön) csak kevés emberrel tartok kapcsolatot, de nem becsülöm le a FB-barátságokat sem, melyek személytelenségük dacára néha igen értékesek (nevek a szerk.-ben). Aztán pár hónappal ezelőtt találkoztam valóságos emberekkel is, és kaptam tőlük egy könyvet, A viskó volt a címe, elolvastam belőle 20 oldalt, és visszaadtam a kölcsönadónak, mert láttam, hogy bár fontos dolgokról szól: istenkeresés, bűn, megbocsátás, elengedés stb., de olyan alacsony szinten, ami biztosítja számára a világsikert, hogy coelhosan eljusson minden szellemi színvonalra. Tegnap azonban du. 4-kor elkaptam a belőle készült filmet a Filmbox-on, végignéztem, és a véleményem semmit nem változott. Azonban segített elviselnem azt a két órát a viszonylag magas színvonalú színészi munka, bizonyítva azt, amit tegnap egy kollégám születésnapjával kapcsolatban kommentáltam: lehet jól is játszani egy felszínes műfajban, mert ahogy létezik kristálykehelyben lágy ökörvelő, lehet annak fordítottja is: hogy értékes kaviárt tálalunk fel eldobható műanyag tálban. Csak az a baj, hogy a célját nem éri el az ilyen alkotás, hisz ha rosszul mondunk el egy történetet, az nem segít hozzá a bűn megértéséhez, de a megbocsátáshoz sem. És aki soha nem kapott megbocsátást a bűneire, az megbocsátani sem képes. Csak egy mondatra csúszom bele személyesbe, aztán visszatolom majd általánosba: a balett-táncos kislányom évek óta nem áll szóba velem, nem veszi fel a telefonomat sem, pedig megbűnhődtem már (s innentől folytasd magadban himnikusan, hozzá igazítva a ragokat és toldalékokat). Ugyanezt mondhatom el a miskolci színházról is, pedig ott még bűnöm sem volt, de megbocsátás sem jön az el nem követett bűnökért – és ezért találni némi paradoxont. De vissza, általánosba. A bűnös ember ritkán bánja bűnét, mert működnek benne azok az önfelmentő technikák, melyek megerősítik abban a felfogásában, hogy a bűne nem is bűn igazában, hanem lázadás a rosszul működő világgal szemben. A közvetlen környezete kirekeszti magából a bűnét vállaló bűnöst, diadalmasan és érzéketlenül teszi ezt, a bűnös iránti teljes közömbösséggel, miközben a környezete sem mentes a bűnöktől, de mivel tudja magáról, hogy nem lop éttermi kanalat, vitathatatlanul a legbecsületesebb embernek tartja magát. Éppen ezért a bűnös ettől kezdve nem érzi magát a közösség tagjának, s mivel kiközösítették, magányosan él. Ha pedig mégis visszatér a társadalomba, gyakran olyan haraggal van tele, hogy most már ő közösíti ki a kollektív környezetét. De ebben a filmben – és gondolom, a regényben is – bűnről, megbocsátásról és elengedéstől a szentimentalizmus taknyán csúsztatják a sztorit, amitől nekem sokszor kényszerem jött, hogy elfordítsam a fejem a képernyőtől, vagy a fülem fogjam be, ha a szeretet erejéről és a megbocsátás szükségességéről szóló hamis mondatoktól. És ezért nem bánom, hogy annak idején félre tettem azt a könyvet, mert erről a témáról vannak értékes és mély művek is. nfl
