Riportok a kanadai vadonból

T  A  P  S.  Valószínűleg azért nem éreztem magam talán soha, teljes mivoltomban színésznek, mert nem szerettem a tapsot. Másként mondom: zavarban voltam tőle. Pályám legelején, amikor a Kakukkfészekben Mcmurphy-t játszottam, a nyilvános próba után Virág Misi, a rendező már csak egy instrukciót adott: „Ne úgy hajolj meg, mint egy bokszoló a ringben!” Pedig a szerepben egy gátlástalan fazont játszottam, de amikor utána civil valómban kellett kiállnom, egyszer csak indokolatlan szégyenlősség tört rám. Ezt is másként mondom, mert talán így pontosabb: úgy éreztem, a taps szétveri azt a hatást, amit felépítettünk 3 óra alatt; összedől a kártyavár (a figura is sokszor kártyázik). 20 évvel később, Nádas darabjában, a Temetésben Gaál Erzsi nem rendezte bele a tapsot, ott maradtunk Varjú Olgával egy-egy koporsóban. A közönség némely előadás után bágyadt kísérletet tett arra, hogy tapsoljon, lassan és bizonytalanul zubogtak a tenyerek, mint a vécéöblítő víz, aztán leülepedett a csehovos csend, s angyalként szállt a teremre. A másik szerepemben – ez sokkal korábban volt – egy szabadtéri előadásban, Don Quijote szerepében el is temették azt a koporsót, amibe halottként beleraktak. Előtte persze én már egy trükkel kimásztam a koporsóból. De ezt a trükköt majd máskor mesélem el. nfl