GYEREKKORI EMLÉK. Amióta csak az eszemet tudom, harcoltam a figyelemért, amiből néha több is volt a kelleténél, mert valahogy már kezdetektől fogva – főleg később az általánosban és a mezgazban – vonzottam magamhoz a balhékat. De ha nem figyeltek rám, akkor pont az hiányzott, a figyelem. A nyári szünidőkben szinte minden éjszakát is kint töltöttem a Csík-ér melletti nádasokban, hallgattam a hajnalban ébredő nádi rigók cserregését – Tutajosnak akartam érezni magam a Tüskevárból. (Később aztán furcsa érzés volt, amikor a Főiskolán megismerkedtem Seregi Zolival – ő játszotta gyerekként a Tutajost – de benne is csalódtam, ahogy szinte minden színházi kollégámban. Bár csalódásom nem akkor történt, hanem pár évvel ezelőtt, és ez nem is tartozik a mai jegyzetem témájába.) Szerettem a magányt, és talán már akkor tudtam, hogy az emberiség klímája talán sosem lesz az én közegem, mert mindig is jobban éreztem magam a fák, mint emberek között, s ha nem lettem volna olyan pocsék matekból, az erdészeti egyetemre adtam volna be a jelentkezésem. Nem féltem én később sem soha az erdőben, inkább az emberi társadalomban fogott el valami megnevezhetetlen szorongás. Hamar rájöttem, hogy egyre kevesebb kedvem van belépni ebbe az álszent és öltözködő társadalomba. Nem sokat törődtem a ruházkodással, és ez akkor sem változott meg, amikor beleszerettem a Krecskóék hízásra hajlamos lányába – akinek pedig tetszeni akartam, de úgy gondoltam: vagy jó vagyok neki úgy, ahogy vagyok, vagy szevasz. Nem azért hogy ne lett volna „rendes” ruhám, de ezt a különcséget, és szándékolt rendetlenséget nem csak a Krecskó lány felé, de a környezetem irányába is provokációnak szántam. Elnyújtottam a hajvágások közti időszakokat, aminek kedvezett a korszak rockzenészeinek woodstocki hajviselete, és még ott élt emlékezetekben, a loboncos hajukban virágkoszorúval a szabadságról daloló hatvanas évek hippijei is. nfl
