AZ EMBERNEK NEM JÁR SEMMI ALANYI JOGON, minden ajándék, amit kap az élettől. Nekem is minden ajándék volt az a rengeteg izgalmas kaland, de még az is, amit rosszként éltem meg – ezekből lehet majdan (esetleg) irodalmat kiszárítani. Ajándék volt, hogy néhány öngyilkossági kísérlet után újra tudtam élni, de már nem olyan emberként, aki korábban voltam. Hanem olyan emberként, aki képes volt túlélni mindezt, és elkezdeni valami újat. Az öregedő színész és író-kalandor voltam, akire még lehetne szerepet osztani, de már minek, hiszen kikerült a körünkből. A színészből ki lehet áztatni a színeket, s utána kidobni, mint a használt teafiltert, mert rajta már nem érzik a tea gyümölccsel teli illata, csak az, ami mostanra (látszólag!) lett: kipréselt filter – kukába vele. Azt is ajándéknak tartom már, amikor az utolsó igazgatóm – akinek az irodájában még hajlandó voltam megalázkodni – úgy ült előttem, hogy minden mélységig ki akarta élvezni a kiszolgáltatottságomat; ott ült a székben, nyálasan mosolygott, és a szeme úgy csillogott a gonoszságtól, mit a lenyalt mokkáskanál. De erre is szükségem volt, hogy megtudjam: semmit nem kapni ajándékba, és mindent el lehet viselni. És hogy senkire nem számíthatok, csak magamra, mindent magamnak kell kiharcolnom, és legelőször is magammal szemben csatát nyernem. Így volt ez, s így kell ennek lenni ez után is, és ezzel a helyzettel kezdeni valamit. nfl ( részlet egy soha meg nem jelenő önléletírásomból)
