ÍRÓGÖRCS. Mint a férfiak többsége, én sem szeretem a picsogást. A nőkkel elnézőbb vagyok, de a FOLYTON rinyáló férfiaktól köpési kényszerem van. Lehet néha gyöngének is lenni – és az paradox módom az erő jele – hisz mindenkinek akad az életében olyan, amitől elgyöngül, és AKKOR sírjon, zokogjon. De aztán annyi. És nem szeretem a virágokat sem, így a népi vélekedés szerint jó ember sem lehetek – de persze tömeggyilkosként máris jó embernek tartanának – ha szeretném a virágokat. Az erdei virágokat igen, de nem szeretem az ember közelében növő virágokat, kivétel ez alól a hóvirág – most van a szezonja – azt igen, annak szeretem az esendően lehajló fehér fejecskéjét. De nem szeretem a magukat vörösen kellető rózsákat, de a közönséges krizantémokat sem, akkor már inkább a mezei gaznövényeket. Mert a nemesített holland tulipánok túlságosan kifinomultak és közönyösek – mint a holland kéksisakosok, akik gyáva közönnyel hagytak legyilkolni Srebrenicában pár ezer embert. Szeretem a lehullott leveleket, melyek „avar”kori állapotunkban recsegnek a talpam alatt, ha az erdőn járok, és szeretem a lehántott kérgeket is, meg a semmire nem használható vadgesztenyét, pedig nincs köztük egyéniség, egyik olyan, mint a másik – aki egyet látott, látta mindet. És szeretem a tölgyek makkjait is, és a túlérett, férges gyümölcsöket, igen, a férgeseket kiváltképp, talán ugyanabból az okból, amiért szeretem a NEM szerethető, és nem simogatható állatokat, például a varangyokat és sünöket. De mindezt nem azért mondtam el, hogy a címben elsüssem azt a szójátékot. Hanem mert nemrég meghalt egy régi kedves nőismerősöm, és nem tudtam megsiratni, sem virágot vinni a sírjára. De elmentem a Dunához, és – annak ellenére, hogy a nyitó mondatom ennek pont a tagadása volt – vettem három szál sárga rózsát, és a szabadságnak hídjáról a folyóba szórtam. És a folyón leutaztak a sárga rózsák, és átadták a kedvesnek Újvidéken – mert ott van ő már, szép haleledelként a Dunába szórva. Utána álltam még darabig a hídon, s néztem a lefelé utazó három sárga foltot, majd halkan énekelni kezdtem: Hallelujah, de nem Cohen-féle eredeti verziót, mert van annál sokkal jobb, Jeff Buckley előadásában, aki a KEDVESHEZ hasonlóan szintén a habokban nyugszik már – nézd meg a jutubon, és sírni fogsz te is, és írógörcsöt kapsz, mint én, ott a hídon állva. Ott vannak ők lent a vízben, Jeff és a KEDVES, és nem ülnek tort a testükön semmiféle gusztustalan kukacok, a halál nagy ünnepén, a temetőben. Mert a temetőket is utálom, ahol a pajzán színekben rikító csokroktól a tartós művirágokból font koszorúkig minden elképzelhető változatában riszálják magukat a kegyelet színes kurvái. És a Halottak Napját sem szeretem, amikor nagy összejövetelt rendeztek az enyészet tiszteletére. Nem szeretem, ilyen vagyok, kész. (Nézzétek meg Jeff Buckley Hallelujah felvételét a jutubon! S azzal osztozhattok a régi, újvidéki kedvesem halálán érzett gyászomban.) nfl
