Riportok a kanadai vadonból

OSZTÁLYharc. Nem, nem, semmiféle történelem, se rákosizás, de még nosztalgia sem, csak éppen ma hajnali éberségemben komolyan vettem a kérdést, amit a FB szokott nekem feltenni: Mi jár a fejedben, Nomád? Ma a 43 évvel ezelőtti színészosztályunk arcképcsarnoka vonult el előttem, mint egy megsárgult tabló: a kedves osztálytársaim – mert ma már azokra is szeretettel gondolok, akik annak idején bántottak a határon túli „másságom” miatt. De a sebeimet akkor sem vakartam el, mert a fiatal testnek és léleknek (huha, ez kezd kínosan enyedis lenni) nagyon gyorsan működik az öngyógyító képessége. Kezdem Kováts Krisztával, mert talán, ott 1975 későnyarán ő tette rám a legelső és legerősebb hatást, és talán valami szerelemhez hasonlóan gyanús érzést keltett bennem. Talán azért, mert az arca – legalábbis az én szememben – hasonlított egy akkor szerelmem, B. Maca arcára, akivel a Főiskola előtt nem sokkal szakítottam. Szolid budai polgárlány volt, legalábbis az én távolról jött szememben annak látszott, s mégis más volt, mint a belpesti Frajt, Jakab és Szűr Mari, utóbbi egyenesen arisztokratikus volt a maga rendíthetetlen nyugalmában, pedig akkor még nem tudtuk (ő sem) hogy ez a hűvösség valószínűleg a világpolgár jövőjének előképe, amivé később Ernyei Béla feleségeként lett. Aztán ott volt az osztály egyik dominánsa, Dörner, a külteleki, kőbánya blues-t dúdoló vagány – ennek láttuk akkor, s nem tudtuk, hogy valójában milyen puhány. Bár a Hős utca, ahonnan jött, nem volt még akkor olyan „hősies” hely, amivé mára lett: ő volt az ÉSZ, de ott volt mellette Csámpi (Gáspár Sanyi), az ERŐ – voltaképpen ebből a két komponensből tevődött össze később az osztályunk ereje, ami kitartott a diplomáig, és csak a politika rohasztotta szét később. Bán Jani, a győri gyerek, mint a nyurgaponty, hol ennek, hol annak az oldalán villogott, nem úgy Görbe Nóra, aki pedig valami üvegbúra alá képzelte magát, egy híres apa aranyfedezetében. A Kuci becenevű Pataki Erzsiről nem sok emléket őrzök – ennek okát egy pszichológus sem tudná feltárni, hisz vele még nyaralni is együtt mentünk 76-ban – mégsem hagyott nyomot bennem a személyisége. A végére hagytam az azóta a túlvilágra disszidált két lányt. Pap Vera már zseniként indult, és akként is végezte; és Leviczky, aki szintén zseniként indult, de a tehetségéhez nem volt megfelelő akarta és ereje, s hamar el is tűnt, kezdetben még nem oly távolra, ahova pár évvel ezelőtt dobbantott. S voltam én, az idegen. No, ennyit erről mára. nfl