AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZ a múlt évben zártközű pályázatot hirdetett suttyomban, egyperces novellákra, DE CSAK a Parnasszuson onanizáló kiégett írópápákat hívták meg rá – a kánonok kívülről nem fogadtak pályaművet. Mától kezdve minden reggel írok és fölteszek ide egy-egy rövid novellát, de annyiban nehezítem magam számára a feladatot, hogy nem csak egyperces lesz, de 100 szóban írom meg. „A novella egy-egy sorfordító pillanatról szól.” Vargas Llosa. Kedves olvasóim, utána lehet majd számolni: mindegyik 100 szóból áll, s mégis kerek egész történetek lesznek. Az Örkény Színház és az magyar írópápák pedig együttesen kapják be a faszt, ha találnak olyan nagyot, ami elfér annyi faszra éhes szájban. Az első 100szavasom:
Azt mondtam: vége. De ő csak állt előttem, nem akarta elhinni. Aztán megfogta a kezem. Lefejtettem a markát, de ő ismét megragadta. Most már hagytam: fogja, ha ezt akarja. Álltunk az utcán. Fél kézzel cigit vettem elő, rágyújtottam, néztem a könnyes arcát. Mintha izzadt volna, olyan könnyes volt az arca. Besötétedett, még mindig ott álltunk, ő fogta a csuklómat, már két órája fogta. Aztán csendben elengedte, akkor elment, nem köszönt, megértette, hogy vége. Messzire fricskáztam a cigit, hullócsillagként repült el az estében. Akkor elindultam én is. Sötét volt az utcán, csak a csillagok ragyogtak, meg a hold világított nagy cinikusan. nfl (a következő holnap reggel 7 körül érkezik)
