„AZ ÉLET CSUPÁN A SZENVEDÉS ÁLTÁL NYER ÉRTELMET”, írta naplójába a halála előtti héten Boris Paszternak. Eme állítás összecseng azzal, amivel én is váltottam már ki a környezetem nemtetszését, hogy: csak az alkotó élet nyer valódi értelmet, még ha szenvedésekkel is jár. S mivel nincs alkotó élet szenvedés nélkül, ez a dolog szorosan össze is függ. És teljesen mindegy, hogy mikor halsz meg, hisz aki nem hisz a túlvilágban, csak röhög olyan mondatokon, hogy „bár csak élt volna még pár évet”! Mintha a végén virágcsokorral várnák azt, aki tovább él, és a győztesnek babérkoszorút akasztanának a nyakába. Tegnap azt írta a FBon egy költő, hogy őt megviselte Kányádi Sándor halála. Egy 90 éves ember halála már ne „viseljen meg” senkit. Mert ami természetes – az szép. Így a halál is, ha alkotó élet előzte meg. És Sanyi bácsi mindent megírt, tehát érdemes volt élnie, és TERMÉSZETESEN érdemes volt meghalnia. De vissza a táméhoz: Paszternak magkapta a Nobelt – mégis szegénységben halt meg, mert a szovjet hatalom nem engedte átvenni sem a díjat, sem az ezzel járó összeget, de még a sok nyelven megjelenő könyvei jogdíjához sem juthatott hozzá. Kizárták az írószövetségből, és még a kor seggnyaló értelmisége is, Hruscsov parancsára, támadó cikkekkel és nyilatkozatokkal bombázta az egyébként is már tüdőrákban szenvedő írót. De hát az írók és más művészek között is ugyanannyi a hitvány ember, mint bármi más szakmákban. Drága emlékű Sziveri Jancsit hány vajdasági író és más értelmi segg támadta annak idején, s üldözték el a főszerkesztői székből, egészen a halálba. De az anyaGországi írástudók közt is ugyanannyi a hulladék. Két külön kánon van, s mindkettő, mint a zárt áramkör, nem tart kapcsolatot a másikkal. A liberálisok (?) mucsainak mondják a nemzetieket, és felsőbbrendűségi én-tudatuk minden energiáját a mási oldal lenézésére fordítják. Pedig Temesi Por-a ugyanolyan korszakos nagyregény, mint EP Harmonia Celestis-e – mindkettő remekmű. De a nemzeti (?) oldal is befelé fordul, mint a teve fasza (ahogy drága emlékű Soltis mondta volt anno), csak ott kevesebb az ügyes, hajlékony és kecses stílus. És mindkét oldalon hiányzik a nyers, tiszta hang – Nádast és Krasznahorkait leszámítva, bár ők nem is oldalaznak, hanem a marakodó oldalak fölött vannak. És a színházak? A POSZT, a minden évben visszatérő, szájszagú botrányaival, mint gyulladt, üszkös seb, jól mutatja a szétrohadtságot. Mert ha már botrány, ne legyen áporodott, hanem forrongjon ki magából valami változást. És a színészállomány: még a jó színészek is félúton nyugvópontra lelnek az elvtelen megalkuvás, és a teljes elhülyülés között. És ott van még a kritika, a színi és az irodalmi egyaránt: feldobnak valakit, el akarják hitetni róla, hogy zseni, aztán jót röhögnek rajta. Először hipnotizálják, aztán elpusztítják. Egy szavukat nem szabad elhinni.
A végére, egy korábban írt rövid versem:
csak akkor nyugszom meg
ha kezemben tartom a színházi szakma
véres skalpját
csak akkor nyugszom meg
ha a langyos irodalmi bagázs
a sarkam mögött liheg
csak akkor nyugszom meg
ha langaléta lánggá válok
s mellékesen szublimálok. nfl
