ÉSZAKNYUGATI ÁTJÁRÓ. Tízévenként újra s újra elolvasom Kenneth Roberts regényét. Először az újvidéki Abrasevics utcán lakva olvastam, első házasságom unalmas napjaiban, amikor még nem tudtam, hogy egyszer majd a valóságban is ott járok az Átjáró közelében. Másodszor az első alaszkai utam után olvastam el, mert össze akartam vetni a regény ott játszódó részét, saját tapasztalataimmal. Ami sem előszörre, sem sokadszorra nem nyerte el a tetszésemet, az az indiánokkal való bánásmód, bár tudom, a 18. században, a regény idejében még nagy volt a telepesek és az őslakosok közötti villogás. Az első alaszkai utam alkalmával jártam először a Yukon mentén lévő Eagle Cityben, ahonnan Amundsen 1905-ben, táviratban tudatta a világ közvéleményével, hogy megtalálta az Északnyugati Átjárót, ami által az Atlantiról a Csendes óceánra lehet áthajózni. Másodszor 2001-ben voltam abban a „városban” és akkor se értettem, hogy miért „city”, amikor összesen, ha 40 faház és egy szuvenír bolt képezi a települést. Ami valószínűleg Amundsen ottjártakor sem volt másmilyen. Egyébként az alaszkai szájhagyomány kolumbuszi módon húzza meg a határt az őslakosok elnevezésében: akik a Yukonon túl vannak, azok eszkimók, de amely törzsek a folyótól délre élnek, azok már indiánok. Bár ott, Eagle-ben nincs híd a Yukonon, ennek ellenére tutajjal átmentünk a folyón, és az ottani eszkimókkal beszélgettünk. Tőlük tudtam meg, hogy nem legenda (és Madách is helyesen írta a Tragédiában), hogy az eszkimók valóban átadták a vendégnek a feleségüket éjszakára. De, ahogy az emberiség természetében nincs benne a merő önzetlenség (nincs ingyen ebéd, mondja az angol), ez sem tiszta önzetlenségből volt (van?), hanem érdekből. Hisz az állataikon kitapasztalták, hogy a vérfrissítés előnyére van a szaporulatnak, s így arra számítanak, hogy ha a vendégtől termékenyül meg a feleségük, egészségesebb lesz az utód. (Ezt megírtam a regényemben is, de végül kihúztam: túlontúl félre vitte volna a történetem fűzését.) Sok kalandor veszett oda e titokzatos átjáró keresésében, köztük 1854-ben John Franklin, mind a 129 tagú legénységével, és egyikük sem tudta – még Amundsen sem, hogy mindennek, mármint az átjáró meglétének, gyakorlati jelentősége nincs. Ez csak egy szimbólum mai is. Annak szimbóluma, hogy mindnet el tudsz-e érni akarattal és szorgalommal. Ami talán lehetetlennek látszik – még azt is. Például, hogy sok gyakorlással lehet belőled író, ha megszerzed a tehetséghez a tudást.
Ide másolom a szerző által a regény elé írt mottót: Ebben minden benne van:
„Az Északnyugati Átjáró ott él minden szabad ember képzeletében. Ami nem más, mint egy szűk, rejtett, nehezen fellelhető ösvény. De tágabb értelemben ez az ösvény a hírnév és dicsőség, a kincsek és kalandok regényes útja. Hány ember él köztünk, aki szüntelenül a saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozza egészségét, minden erejét, sőt egész életét ebben a keresésben. És ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kevesebb boldogságot rejt magában, mint az okosabbak és józanabbak élete, azoké, akik otthon ülnek, a biztonságban ásítoznak, és soha nem kockáztatnak semmit. Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapos élet szürkeségéből. Kinevetik az álmodókat, de mosolyuk mintha savanyú lenne.”
És ez már saját: Én megtaláltam az átjárómat. Először azzal, hogy többször is jártam, utaztam, kalandoztam a valódi Északnyugati Átjáró közelében. Másodszor pedig azzal, hogy mertem mindent eldobni, hogy elinduljak saját birodalmam - az irodalom felé. Szűk az ösvény, de át fogok jutni. És oly elszántan üldözöm ezt, mint a kapitány a fehér bálnát, Melville regényében. „Szólítsatok Izmaelnek.” Vagy inkább Ahab-nak. nfl
