Riportok a kanadai vadonból

A  KISLÁNYOM  AZ  OPERÁBAN balett-táncos, és bármennyire is imádom őt s büszkeséggel látom a sikereit, engem az opera hangjaival ki lehetne üldözni a világból. Pedig volt fiatal koromban operaénekes barátnőm, akivel kötelességszerűen el kellett mennem ugyanabba az Ibl Miklós tervezte fantasztikus épületben, ahova Lea naponta járt (amíg el nem kezdődött az épület felújítása); és nemrég jelentkezett egy Németországban élő, régi kedves énekesnő ismerősöm is, mégis a hideg futkos a hátamon, ha meghallok egy magas hangon fisztulázó áriát. Pedig a Child in Time hangjai is ugyanolyan magas regiszterben szólnak, amikor Ian Gillan a sikoltozós részén tolja, de az mégis csak rock, és azt tízszer is meghallgatom egymás után, sőt egyetlen miskolci rendezésembe, a Népirtásba is belerendeztem, mint effektust. De az operától herótom van. Én hogy a magam bárdolatlanságának élét még inkább kifenjem, ide idézem az első nagy amerikai író, Mark Twain véleményét az operásról. „Na, milyen volt”? kérdezték tőle a barátai, egyik operaelőadás után, ahova meghívást kapott. Mire a nagy író imigyen szólt: „Ilyen visongást utoljára akkor hallottam, amikor leégett az árvaház.” nfl