HAJNALBAN, mielőtt neki ültem volna írni – pedig színészként mindig későn kelő voltam, csak íróként lettem ilyen fegyelmezetten korán kelő – és mielőtt leütöttem volna a készülő 2. drámám következő jelenetének első betűjét, kimentem a kertbe. És ahogy néztem az eső után párolgó fákat, a Hargita jutott eszembe: amikor a Fancsali laposban, a három patak összefolyásánál minden hajnalban lecsapódott a köd, és vizes volt minden. És egy ilyen hajnalon lőttem egy hatalmas vadkant. Kint állt egy margarétás réten. Mielőtt kiértem volna a rétre, megcsúsztam a síkos ösvényen, és bele zuttyantam egy dagonyába. És szerencsére vadászként is fegyelmezett voltam – nem káromkodtam. Mert a dagonyában tocsogó zajok tévesztették meg az öreg kant: az hihette, egy disznó kollégája dajdajozik ottan, és ezért nem ugrott el. Hanem kint turkált, mondom, a margarétás réten, és egy pontos nyaklövéssel leterítettem. Ez napra pontosan 25 éve volt.
Most egy időre eltűnök innen hirtelen, mint J. A. erdejéből a vadnyom. A hamarosan rám törő születésnapomon is offline leszek, tehát biankó megköszönésem mellett, nyugodtan mellőzzétek a jókívánságokat, főleg, mert június másodikán nem lesz módom megköszönni s. Elnézést ezért. A 62. születésnapomat várni pedig hasonló érzés, mint amikor a zimbabwe-i bush-ban egy kafferbivaly bika rohant felém. A különbség csak annyi, hogy a bivaly elől el tudtam ugorni. nfl
