A MOBY DICK-nek mélyebben van a filozófiai töltete, mint a Mariana árok. Rokonságban van a bibliai Jónással, de haverságot tart Goethe Fausztjával is. Ahogy hiba Cervantest vagy Defoe-t az ifjúsági irodalomba deportálni, ugyanúgy Melville is sokkal több a kalandregény igényeinél. Amikor a Holdvilágnézetet írtam (figyelem, gyors önreklám érkezik a külső harmadikra!), számomra is a Gulliver és a Moby Dick volt az etalon. Hogy ne csak utazási kalandregény legyen, de bírjon emberi- és filozófiai mélységgel is. Persze mindez önmagában nem érdem és nem is minőségi garancia, mert például a kortárs magyar irodalomban Benedek Szabolcs főszereplői ki sem dugják orrukat a lakótelepről, mégis érdekes a regénye. És amikor őt olvastam, azon gondolkodtam, hogy a rakosgató nagyeszűek őt most hova tennék, a népesekhez, vagy az urbánusokhoz? Merthogy a hangja „népies”, de akkor mit keres a lakótelepen? És ez nem vicc, mert egy tévéműsorban, szintén a polcozgató nagyeszűek percekig arról dumáltak, hogy most akkor a Grecsó népi, vagy urbánus. Én meg utána elmerengtem azon, hogy (figyelem, önirónia érkezik a harmadik vágányra!), hogy én, mint kezdő fiatal író, vajh, népi vagyok-e, avagy urbánus? Egész életemben természeti ember voltam, viszont a stílusom elég nyegle és provokatív ahhoz, hogy ledobja magáról a népes pátoszt. De azt is elküldeném anyukához, aki urbánusnak mondana.
De vissza Melville-hez: a Moby Dick (ezzel szoktam a nagyeszűeket kiborítani:) inverze annak a hemingwayi mondatnak, amire még Nobelt is kapott (pedig inkább a novelláira érdemelte volna), szóval, a fordítottja annak a hazugságnak, hogy az embert nem lehet legyőzni. Dehogynem lehet! De ez nem versengés kérdése, hogy ki kit győz le. A Moby Dick-ben a Cet elpusztítja nem csak a megszállott üldözőjét, de a hajó minden utasát, még Izmaelt is (kérdés persze, hogy akkor ki írta a regényt, ha az Elbeszélő Én is odaveszett?). Az öreg halász-ban, Santiago életben marad. Ahab meghal, mégis osztozik az erkölcsi dicsőségen a Cettel. Reményi József ezt írja róla a tanulmányában: „Száműzöttje volt annak a társadalomnak, amely ugyan még ma sem tudja valójában megbecsülni, de mindinkább észreveszi.” Melville, a nagyregénynek viszonylagos sikere után egyre inkább visszahúzódik a magányába, a társadalom közönye végül annyiban oldódik, hogy öreg korára kap valami éjszakai portási állást, hogy ne haljon éhen – ahol továbbra is írja a nem túl jelentős időskori műveit. Tehát az ő élete számomra cáfolata az elhíresült mondatnak, hogy az embert nem lehet legyőzni. Legfeljebb azzal a kitétellel fogadom el, hogy az ALKOTÓ EMBERT NEM LEHET LEGYŐNI. Mert bár azok neve, akik kitaszították, rég elfeledtetett, de Melvill neve beíródott a világirodalom aranykönyvébe, olyannyira – hogy lám: még a fészbukon is olvashatsz róla. nfl
